Steiner Kristóf: Hogyan tart fiatalon az öregedés?

–

„Hogy megcsúnyult!”
„Atyaég, ez is de megöregedett!”
„Úgy néz ki, mint egy zombi!”

Steiner Kristóf vagyok, 43 éves író és aktivista. Valaha tévéműsorokat vezettem Magyarországon – ma már önismereti elvonulásokat tartok a világ különböző pontjain a férjemmel együtt. És a megjegyzések, amelyekkel kezdtem, „kedves” kis kommentek, amelyek többnyire akkor záporoznak rám, amikor visszatérek a civilizációnak nevezett közegbe – valamint a médiába.

Részben azért lehet ez, mert az emberek már nem látnak olyan gyakran, mint régen, amikor nap mint nap ott voltam a képernyőn. De leginkább azért, mert évekkel ezelőtt meghoztam egy döntést miután diszpláziát, azaz rákmegelőző állapotot diagnosztizáltak nálam. Úgy döntöttem, engedem magamnak, hogy megöregedjek. És hogy végül, majd egyszer, előbb vagy utóbb meghaljak.

Persze ha biológiai szempontból nézzük, ez nem igazán az én döntésem. Filozófiai, és praktikus szempontból viszont igenis elhatározás kérdése, hogy nem harcolok az idő ellen, és nem próbálom többé megállítani azt, ami megállíthatatlan. És bár magát a döntést könnyű volt meghozni, hamar rájöttem, hogy a megvalósítás sokkal komplexebb – tele váratlan kihívásokkal. 

Hét évvel ezelőtt, néhány műtét, komplikáció és egy idegösszeomlás után elhagytuk a várost a férjemmel

Egy félig kész, apró lakásba költöztünk, egy majdnem elhagyott görög tengerparti faluban. Ott, a természet közelében kezdtem közelebb kerülni a saját természetemhez is. Abbahagytam a hajfestést. Elengedtem a botoxot – amelyre harminc éves korom óta jártam, afféle megelőzésként. És végül leálltam azzal is, hogy a közösségi posztjaimban appokkal simogassam ki a bőröm hibátlanra.

Tudom, most sokan legyintenek: „Nekem soha nem is volt szükségem ilyenekre.”

Őszintén tapsolok nekik ezért. És tapsolok azoknak is, akik pont ebben, vagy akár plasztikai műtétekben találnak kapaszkodót – az az ő útjuk. Még az is lehet, hogy egy nap én is így döntök majd. 

Jelenlegi életszakaszomban viszont muszáj volt kilépni abból az ördögi körből, amelyben olyan emberek elismerésére vágytam, akikkel egyébként még az értékrendünk sem egyezik.

Pár évvel ezelőtt órákat töltöttem azzal, hogy a fotóimat tökéletesítsem. Aztán, amikor élőben találkoztunk olyanokkal, akik Instáról ismertek, volt, hogy így szóltak: „Olyan fáradtnak tűnsz. Pihenned kéne.”

És igazuk volt. Pihentetnem kellett az agyam

Megszabadítva az eleve elvesztett harctól, amit az örök fiatalság hajhászása jelent. Ezért döntöttem úgy, hogy ideje jobban gondoskodni magamról. Nem egy új szépségrutinba fogva, hanem azáltal, hogy felelősséget vállalok a személyes egyensúlyért, ami nélkül nemhogy fiatal(os)ság, de semmi nincs.

Nem egyszerű feladat ez, és nem megy gombnyomásra. Mindennapi munka – mely néha éppoly idegesítő és reménytelennek tűnő, mint eltüntetni a karikákat a szemünk alól. De legalább ennek van értelme. Mert nem arról szól, hogy a celebekhez, influenszerekhez mérjük magunkat – hanem ahhoz az egyetlen emberhez, aki tényleg reális példaképünk lehet: ahhoz, akivé válunk.

Ha a mércét mi magunk állítjuk fel, akkor akár most azonnal fiatalnak érezhetjük magunkat.

A nagy kérdés az: hogyan juthatunk el a pontra, ahol tényleg szarunk rá, mások mit gondolnak a külsőnkről. Pont olyan ez, mint bármilyen más rossz szokást magunk mögött hagyni. Először lehetetlennek tűnik. Aztán csak nagyon nehéz. Aztán lassan elkezdjük megérezni az előnyét. 

És végül beépül a rendszerünkbe.

A változásnak egyetlen kulcsa van: tudni, miért is vágtunk bele. Egy példa: én 2009-ben lettem vegán – nem azért, hogy jobban nézzek ki, hanem hogy ne támogassak egy iparágat, amely állatokat használ és kihasznál. Két éve pedig letettem az alkoholt és a cigarettát. Nem a szépségért: hanem mert az egyik érzelmileg labilissá tett, a másik a tüdőmet roncsolta. 

Eljön-e az idő, amikor minden káros szokásomat magam mögött hagyom? Biztosan nem. Még mindig az éjféli nasi a kedvenc étkezésem, még mindig nap mint nap görgetem a telefonom képernyőjét céltalanul, és szinte nem is jut el az agyamig, mit láttam magam előtt, valamint még mindig nem sportolok rendszeresen. És néha délben is lemegyek a partra – de legalább naptejjel.

Az én örök fiatalságom nem a bőrömnél kezdődik, hanem a tudatomban. Abban, hogy értékelem az ellenálló, kitartó, ragyogó természetet – a gyerekekben, az idősekben, és a kettő közötti minden szakaszban. Kívül is, belül is.

És nem játszom el, hogy tudok mindent „mert már elég idős vagyok hozzá” – így tanulhatok mindenkitől. Számomra ez a fiatalság a titka.

És nem fogom abbahagyni a táncot – amit tizenéves korom óta ugyanúgy járok (és már akkor is sokan megkérdőjelezték, hogy ez tánc-e), csak mert valaki szerint „ciki”. És nem fogom félrerakni a pólókból ujjatlanra kivágott trikókat és az aprócska shortokat, mert miért ne viselhetném azt, amit szeretek? És nem fogok elszakadni attól a játékos, kíváncsi, érzékeny gyerektől, aki bennem él.

Mert nem az a felnőttség, hogy semmi sem tud lenyűgözni többé. Az egyszerűen csak szomorú. És még valamit megértettem – amit még meg kell tanulnom átültetni a gyakorlatba: nem lophatok folyamatosan a jövőbeli énemtől csak azért, hogy a mostani énemnek kedvezzek. A jövőbeli Kristófnak szüksége van rá, hogy a mostani Kristóf gondoljon rá, gondoskodjon róla, és tisztelje. 

A „Most kell igent mondanom erre a munkára, erre a meghívásra, most kell aktívnak lennem a közösségi médiában, mert most van erőm, energiám” narratíva gyorsvonat a kiégés felé. Mert ha egyszer elfogadom, hogy az idősebb énem jólléte kevésbé fontos, mint az enyém ma, akkor a végén pont úgy végzem, mint Demi Moore karaktere A szer című filmben.

Egy kupac masszaként, akinek egyetlen kérdés jár a fejében: „Miért tettem ezt magammal?” És a válasz: mert görcsösen próbáltam megfelelni. Hogy pótoljam azt az odafigyelést és szeretetet, amit magamtól, vagy másoktól nem kaptam meg.

De a „Milyen szép a bőröd!” sosem fog megtanítani önmagam szeretetére. A „Milyen feszes a feneked!” sosem fogja betömni a hiányzó szeretet helyét.

Az egyetlen módja, hogy elégnek érezhessük magunkat, az a hála gyakorlása. A felismerés, mennyit számít akár egyetlen nap is. Így világossá válik: akárhány évesen is még mindig nagyon fiatalok vagyunk. Mert még egy nappal, egy héttel, egy évvel a vég előtt is rengeteg mindent tehetünk. És igen, tagadhatatlan: a testünk idővel gyengül. De talán azért is, mert üzenni akar valamit.

Talán ideje egy másfajta erőre figyelni. Arra, ami bennünk lakozik – nem fizikai értelemben.

A halhatatlansághoz nem akkor jutunk közelebb, ha a haláltól rettegve élünk, és minden erőnkkel megpróbáljuk a szőnyeg alá seperni a valóságát – hanem, ha nemet mondunk arra, ami már nem szolgál, és igent arra, amiből életet, energiát, inspirációt, motivációt tudunk meríteni. 

Az egészségem ma stabil – de fontosnak tartom kimondani: nem hiszek abban, hogy „valaki egészséges” vagy „valaki beteg”. Mindannyian valahol az ezek közötti árnyalatokban élünk, és túlélünk. A test folyamatosan változik: sejtek születnek és halnak meg, baktériumok jönnek-mennek, a vírusok maradnak vagy eltűnnek. És amíg működünk, addig jól van ez így.

Egy csecsemőt, aki nem tud sem járni, sem beszélni, sem egyedül enni vagy vécére menni, csodálattal nézünk. Egy idős embert, aki ugyanott tart, sajnálattal. Az újszülötteket ünnepeljük, a haldoklókat elrejtjük a világ elől. Mert annyira félünk az elmúlástól, hogy elfelejtünk élni.

Mindennek fényében, mindenkinek, aki mostanában lett negyvenes, mint én…

Statisztikailag félúton vagyunk. Ami azt jelenti: mi vagyunk a B-oldal újszülöttjei!

55-nél kamaszok leszünk – kicsit bölcsebben, mint valódi kamaszkorunkban. 73-nál újra csúcsra érünk, mint 33-nál. És 80-nál is mondhatjuk majd: ez az új 40. Sőt, ha meghalunk, akkor is fiatalok maradunk örökre – hisz mások sokkal régebben haltak meg, mint mi. 

Hát nem felszabadító? A fiatalság tényleg csak nézőpont kérdése. Mert soha többé nem leszünk ebben az életben olyan fiatalok, mint ma. És mert mindig lesznek, akik azt mondják majd nekünk: „Még túl fiatal vagy, hogy értsd.”, valamint: „Már túl öreg vagy ahhoz, hogy értsd.” De akkor mikor volt az az öt perc, amikor érthettünk az élethez? Szerintem pont most zajlik!

Steiner Kristóf