„Szerintem létezik szülőföldillat” – Legkedvesebb virágos illatemlékeink

–

„Orgona ága, barackfa virága…”

„Az orgona kezdte! Szinte csobbant,
mikor a kertben megcsapott:
fűszere gázként gyűlt a roppant
éj tavába, a völgybe, ahogy
nyomta a párás ég: nehéz
volt, mint sűrű zene, mint sűrű méz,
de mint tündér meglepetés
lengett körül, mint álmodott hang
vagy holdfényfátylas csillagok.”

(Szabó Lőrinc: Májusi orgonaszag)

A legélénkebb illatemlékek – a kommentek tanúsága szerint legalábbis – gyakran életünk nagy eseményeihez, esetleg az év ugyanazon szakában ismétlődő tevékenységeinkhez kötődnek. Nekem például a gyöngyvessző nevű, fehér virágú díszcserjéről mindig az óvodai ballagásom jut eszembe: ennek az ágaival fonták körbe azt a nagy hatost, amelyen át kellett bújnunk az ovitól búcsúzva. Akárhányszor megérzem a Városligetben, elindul a fejemben a dal: „Kedves óvodám, sok víg nap után itt a búcsúnap, indul a csapat.”

De persze ahányan vagyunk, annyiféle emlék – akár ugyanahhoz a virághoz: evezések, séták, szerelmek, ünnepek, különféle életszakaszok…

„Akác, Tisza-part, érettségi, mézes mámor.” (Erzsi)

„Akác: végig az út mentén ilyen fák voltak, mikor mentünk mamával a temetőbe, csipegettem belőle. Ibolya: tele volt vele a mama kertje. Almafa: sokszor felmásztam rá olvasni a kenyér dumóját csócsálva.” (Bernadett)

„A jázmin az általános iskolai tanév végét idézi. VIZSGAVIRÁG!” (Gitta)

„Babarózsa a hintázás nagymamám udvarában. Újhagyma a mai napig apu kertjében tett séta. Jázmin a régi szomszédom nyári terasza, amiről egy pohár tetszőleges jófajta bor is beugrik. Jácint az áprilisi születésű húgom gyerekkori szülinapjai.” (Adrienn) 

„A gyöngyvirág apai nagymamám kedvenc virága volt, a szülői ház udvarán állt két orgonafa, egy lila és egy fehér virágú… Ezenkívül egy vadorgonafa, csodás illata volt! Nagylányom május elején született, mindig tulipánt kapott, ha lehetett épp kapni, lilát. A kisebbik februári, neki cserepes kulcsvirágot vett mindig anyukám, kislány unokáim napsugarak, gerberacsokor jár a szülinapkor, az egyik legrégebbi emlékem anyai nagyszüleim pici házának udvara: a házfal tövében telis-tele kukacvirággal.” (Éva)

„Az ibolya, a sárga és fehér nárcisztenger, tulipánok hada, fehér, sárga, vörös rózsa, kavargó színek, illatok, mind-mind a nagymamámhoz kötnek.

Az orgona illata a gyermekkoromat és anyák napját idézi.” (Beatrix)

„Bár holtra metszé kertész görbe kése,
Még édesíti a fanyar szobát,
S a hűs homályon úgy remeg tovább
Illatja, mint halk húrok reszketése.”

(Tóth Árpád: Orgona)

„A nefelejcs a tavaszesti sétákat. Az akác a meleg májusi evezéseket és kirándulásokat. A liliom az iskolai ballagásokat. („Ne vidd be a szobádba, kislányom, mert a liliom illatától meg is lehet fulladni!”) A frangipani pedig az összes ausztrál sétát, partot, kertet.” (Barbara)

„Az első valódi, márkás parfümöm kék Givenchy volt, gyöngyvirágillatú. Az ifjúkor illata.”

Büdöske: a boldogság

Sokan talán észre sem veszik, milyen szorosan összekapcsolódnak a mindennapi tevékenységeink a házunkat övező kert vagy park virágaival – de olykor még a szomszéd magnóliája is jelentheti a gyerekkort. Persze erre gyakran csak később döbbenünk rá, amikor valahol hasonló illatot érzünk, vagy épp égen-földön nem találjuk a keresett növényt. Én például az egyébként a családban senki által nemigen kedvelt „kenyérmorzsa” nevű növényt kötöm az apai nagyszüleim udvarához: amikor a húgommal a garázs mellett bújócskáztunk, ezt a teljesen igénytelen növényt találtuk lépten-nyomon, amely a Mama kertjéből vadult el az épület melletti kis területre. A kis házam udvarán a tulipánok régi családi emlékek: tavasszal csodájukra jár a falu, csupa különleges és illatos fajta, szemkápráztató látványt nyújt.

De néha tényleg nem is kell különösebben szépnek vagy jó illatúnak lennie a virágnak: megszépítik majd az emlékek. Vagy akár maga a föld is elég a boldogsághoz. Nézzétek csak!

„Orgona: nyár kezdete, vidámság. Büdöske: BOLDOGSÁGOT, a gyerekkoromat, anyukámat. Tátika: nagynéném, Csengerújfalu... Tulipánfa/magnólia: gyerekkor szintén, egy kis csoda, mert nekünk nem volt, de mégis a házunktól láttam és éreztem az illatát, szóval nekem ez a kedvenc, a magnólia én vagyok.” (Erzsébet)

„A kék jácint, szatmárcsekei nagyszüleim kertjében. Szerencsére dunántúli lakhelyemre mentettem belőle, és a teraszra kilépve, szippantva belőle felidéződik a gyermekkorom…” (Éva)

„Bár nem virág, de mikor virágzott nagyon pompásan nézett ki. Két hatalmas körtefa jelenti a gyerekkoromat. Az egyik a tiétek volt. (Mármint a Csepelyié – a szerk.) Minden évben rengeteg körte volt a járdánkon. Azóta sem láttam és nem is ettem olyan körtét.” (Mária)

„Ha megérzem a jázmin illatát, azonnal beugrik a kép: A régi parasztház kis előkertjének a sarkában az illatozó jázminbokor. Kicsi gyermekkorom emléke, sarkantyúvirág. Most ritkán látok ilyet, anyukám kertjében mindig volt.” (Erzsébet)

„Jázmin nyitott a kertetekben,
Kissé regényes, de nyitott.
Talán akkor támadt lelkünkben
Az elválasztó mély titok.”

(Ady Endre: Jázmin nyitott…)

„Nekem – úgy érzem – az illatemlékek a szupererőm. Nagyon érzékeny orrom van, olykor teljesen a semmiből érkező illatok is a szívembe néznek. Kedvenceim a tiszta föld (gondolom, emiatt szeretek ültetgetni, növényeket nevelgetni), illetve a darált kávé és a »virágboltillat«. De a föld… az a »legkedvencebb«, szinte elalélok. Néha kb. a fejem dugom a földes zsákba, és percekig csak behunyt szemmel lélegzem.” (Suzy)

„A tátika illata eszembe juttatja a gyerekkoromat a gyáli telkünkön. Imádtam nyitogatni kicsi ujjaimmal.” (Melinda)

A szeretett személy

Ez pedig már maga a költészet: amikor egy virág illata annyira összeolvad valaki szívünknek kedvessel, hogy nyelvileg is csak a lehető legegyszerűbb eszközökre törekszünk. Nem kell magyarázat se szinte, metaforává sűrűsödnek a képek. És tudjátok, mi a különös? Hogy így is érthető mindenki számára. Hiszen mindannyiunknak vannak ilyenek.

Az írisz például én vagyok: lassan 15 éve ez az illatom, tiszta íriszparfümöt használok, én már nem is érzem magamon, de állítólag messziről lehet érezni, ha ott vagyok valahol. Egyszer majd erről fognak megemlegetni?

„Ha meglátok egy bokor hortenziát, a szülői ház udvarán vagyok újra kisgyerek, gondolatban. Ahol felnőttem. Nem az illat, hanem maga a látvány emlékeztet a kerítés tövében futó rózsaszín és fehér hortenziákra. Anyám kedvenc virága volt.” (Mónika)

„Frézia a Nagyim és egyre inkább anyukám is.” (Eszter)

„Rózsa: édesapám.” (Edit)

„Tearózsa = nagymamám és a kiskertje.” (Borbála)

„A gyöngyvirág az anyukámat. Néha Londonban magamra fújom.” (Krisztina)

„És én itt térdelek egy kis fehér virág előtt, amely a bokrok árnyékába rejtőzve valami csodásan finom és édes illatot lehel. Nem tudok betelni ezzel az illattal, és a nézésével. A gyöngyvirág, a rejtelmes kis gyöngyvirág az én gyönyörűségem. Minden más virág a föld gyermeke. Ez az egy mintha finomabb volna. Mintha egy nekünk ismeretlen világ virága volna, tán valami szellemvilágé, amelynek papja nincsen s amelyről eddig tudomány nem beszélt.” (Gárdonyi Géza: Gyöngyvirág)

„Jézus szíve virág = nagymamám.” (Hajnalka)

„A rózsa határozottan Mamám.”

„A »székfű« is, vagyis a kamilla. Nagymamám udvarán termett, abból főzte nekünk a »székfűteát«.” (Ági)

Vadvirágos emlékeink

Aki vidéken nőtt fel, és sokat járta a természetet, az jól tudja, milyen az erdőillat (pontosabban: az év mely szakában milyen), milyen illatot visz a szél augusztus végén a mezőn, milyen a frissen learatott gabona utáni meleg szalmaillat… Kinek-kinek más környezet, más növények jelentik az otthont, az viszont biztos, hogy ezek az illatok bármikor pavlovi módon repítenek vissza bennünket a szülőhelyünkre.

A pipacsnak szinte teljesen jelentéktelen az illata, én mégis nagyon szeretem. Otthonillat, nyárillat.

Ahogyan az akác meg a bodza nekem a május, egyszerűen nem tudok betelni az illatukkal, sokszor lemegyek a kertbe, és belehajolok a virágukba, hogy egész évre elraktározzam magamban az édes mámort.

„A bodza nézd, milyen fehér
Mint a karéj vajaskenyér 

Meg mint a csipke, hajdanán
Ilyet horgolt az én anyám 

Olyan fehér, olyan fehér
Olyan szelíd fehér tenyér 

Reá borítom arcomat
Emlékszik majd, megsimogat”

(Szép Ernő: Olyan fehér)

Amikor tavasszal virágzik a fekete nyár, és potyognak a nedves földre a virágzat ragadós „tokjai” – na, nekem az a mi kis utcánk, ahol a vízparton gigászi méretű nyárfák árnyékában játszottunk, ha esett, ha fújt. Ha a városban néha megérzem ezt az illatot tavasszal, kicsit meghatódom.

„Gyerekkoromból a vadon nőtt kamilla illatára emlékszem. Visegrádon és Ráckeresztúron láttam sokat. Azóta is hiába keresem.” (Judit)

„Tisza, töltésoldal, fekete nadálytő.” (Erzsébet)

„A falu határában, ahol felnőttem, szinte minden évben ültettek facéliát (mézontófű). A méhek döngicsélése és a facélia illata nagyon bennem van, főleg ahogy sétálunk a tábla mellett.” (Valéria)

„A gyermekláncfű, amiből sokszor kötöttünk magunknak koszorút. Pipacs és búzavirág, gyerekkorom nyarait idézi, amikor ebédet vittem apukámnak a mezőre.” (Erzsébet)

„Szerintem létezik szülőföldillat is. Fiatalkoromban, sajnos ritkán, ha módomban volt Pestről hazautazni, Mátészalka után éreztem, hogy ez már otthoni levegő, végig virágzó akácfák az út két oldalán, de a Fehérgyarmat tábla után már szinte éreztem a még 14 kilométerre lévő édesanyám gőzölgő húslevesének illatát is.” (Miklós)

Nos, ezzel minden bizonnyal Váci Mihály is egyetértene, nézzétek csak Bodzafa című versét:

„A birtokot akácsorok
s dölyfös jegenyék keretezték:
– a nincstelenek ott keresték
otthonuk, hol te lombosodsz!
Bodzafa! – két világ határán
lombjaid sora volt a mezsgye.
Lobogj, hogy aki messze jár már,
hona határát ne tévessze!”

És most ti jöttök: nektek mik a legkedvesebb virágos illatemlékeitek, és miért?

Csepelyi Adrienn