–

A forró tea leégette a nyelvem. A szám elé kapom a kezem. Óvatosan félreteszem a csurig telt bögrét, nekiállok mosogatni. A nyelvem fájdalmasan lüktet, a fogammal harapdálom, hogy gyorsabban elmúljon. Várlak haza.

Fél tíz. Nyilván azt hiszed, ilyenkor már alszom, bármikor hazajöhetsz, az altatók miatt úgysem veszem észre. Egy hónapja kezdtem el rád újra figyelni. Kassák doktor azt tanácsolta, hagyjam el az altatót, így elkezdtük csökkenteni az adagot. Emiatt éberebben alszom. Január 15-én hajnali egykor feküdtél be mellém. Igazából nem is voltam ébren, csak felriadtam. Nem a mellém heveredő test súlyára, hanem egy ismerős illatra. Nem, nem a te illatod volt. Viola párolgott a bőrödről. Olyan ismerős volt ez az aroma, de egyszerűen képtelen voltam beazonosítani. Nem tudtam arcot társítani hozzá. Aztán elnyomott az álom.

Alig tudom levakarni a tányérról a paradicsomszószt. Vadul sikálom a felszínét, belelököm a tűzforró vízbe, lefröcskölöm magam. Behunyom a szemem. Nehezen tudom magam türtőztetni, szívesen ordítanék. Ma egyébként lasagnét főztem. A kedvenceddel várlak haza. Nagy barom vagyok.

Sokat gondolkodtam ezen a violakérdésen.

Még ha nárcisz lenne, esetleg liliom. Bármi, ami kicsit karakteresebb. Aminek van tartása, jelleme. Ami különleges. A viola olyan egyszerű. Közönséges.

A gyömrői házunk előtt nőtt belőle rengeteg. Még bosszankodtál is, hogy nem tudod kiirtani, olyan szívós, akaratos növény. Gyom.

Megfájdult a fejem. Igyekszem mélyeket lélegezni, ahogy Kassák doktor mutatta. Öt másodperc alatt be, majd öt másodpercen keresztül ki. Ahogy elkezdtem újra figyelni rád, feltűnt a változás. Magasabb lettél, délcegebb. Nem görbült már a hátad a terhektől, amiket korábban együtt cipeltünk. Megnyúltál, mint a jegenye, és újra magasra emelted a fejed, mint az üres búzakalász. Közben jámborabb, készségesebb lettél, mint eddig valaha. A tekinteted is megváltozott. Mintha zöld sávok jelentek volna meg a tengerkék szemedben. Nem mersz rám nézni úgy igazán. Hosszú ideje nem néztél a szemembe.

Kihúzom a dugót, felnyalábolom a lábasokat, eltörölgetek. Szereted, ha rend van itthon. A temetés óta egyébként sincs felfordulás. Minden ott van, ahol volt. A gyerekszobában megállt az idő. Dumbó, Buzz, Matuka. Minden legófigura, matrica és plüssállat katonás rendben sorakozik a helyén. Én azóta nem is jártam abban a helyiségben. Ahogy kinyitom az ajtót, hányingerem lesz. Belépni már nem tudok.

Kíváncsi vagyok, mióta tart. Sírtál vajon a vállán? Így kaptad meg? Összeroppantál, mint én, csak neked nem volt támaszod? Ezzel mentegeted magad? Szerelmes vagy?

Feltépem az ujjam körül a bőrt. Seb tátong a köröm mellett. Utálod, amikor ezt csinálom. Nem érted, miért nem lehet leszokni róla. Aztán idővel megszoktad. Megszoktalak.

Igazság szerint kíváncsi vagyok a hazugságaidra. Veszettül mulattat, milyen sületlenségeket hordasz össze. Úgy vizsgálgatlak közben, mintha még sosem láttalak volna. Mintha nem ismerném minden mozdulatod. Ahogy lesütöd a szemed, közben hunyorítasz, szinte nyüszítesz, ahogy a mondatok között vergődsz. Néha alig tudom visszafogni a röhögésem. Mindig is híján voltál a kreativitásnak, erre ezúttal sem sikerült rácáfolnod.

Felkapom a takarót, és kilépek a teraszra. Hűvös, februári este van. Kihoztam a cigisdobozt, próbálok kikapni egy szálat a remegő ujjammal. Nehezen megy. A gyújtás is bajos. Végül összejön.

Mindig azt hitted, kettőnk közül én vagyok a gyenge láncszem. „Gyenge idegzetű – így mondtad mindenkinek. – Nehezen tudja feldolgozni, ami velünk történt.”

Hát baszd meg. Ha valakinek meghal a gyereke, azt általában nehéz feldolgozni. Na, nem mindenkinek persze.

Elnyomom a cigim. Utolsó füstje úgy száll a fénytelen éjszakában, mint egy kétségbeesett indián vészjelzés. Bemegyek a lakásba, leoltom a villanyt. Hangosan szuszogok a sötétben. Megnyugtató, ahogy beborít a csend. Biztonságban érzem magam. Te a fényt szereted, a világosságot. Amikor tudod, hová tartunk. Nem bírod a bizonytalant. Nem szereted elveszíteni az irányítást.

Megszólal a csengő, szinte beleüvölt a csendbe. Összerezzenek a hirtelen ricsajra. Lassan odavánszorgok a bejárati ajtóhoz, majd egy hosszú sóhaj kíséretében kinyitom.

A húgom, Eszter vágtat be az ajtón. Kellemes violaillat terül szét körülötte. Hirtelen levegőt sem kapok, összerándul a gyomrom. Aztán hangosan elröhögöm magam. Még a könnyem is kicsordul.

Rozs Franciska