A kalandpark már bezárt, de akkor észrevettem a meseösvény első állomását – Nyaralás három kisgyerekkel

–

Úgy kellett az idei nyaralásunk, mint egy falat kenyér. Május elején házfelújításba kezdtünk, ami – a szokásos módon – hosszabb ideig tartott a tervezettnél. Három kisgyerekkel, köztük egy egyre nagyobb mozgásigényű csecsemővel ez az időszak igencsak feszült és kimerítő volt számunkra – főleg, hogy a tanév végére a család minden tagja elfáradt. Ráadásul nemcsak a felújítás terheit kellett viselnünk, hanem más nehézségek is felmerültek, például a legkisebb gyerekünk kórházba került egy vírusfertőzés miatt.

Elhatároztuk, hogy mihelyst a munkálatok nagy része befejeződik, és szinte csak a visszapakolás marad hátra, elmegyünk néhány napra valahová kikapcsolni. Amíg nyakig benne voltunk a felújításban, a feleségem nem akart beszélgetni a nyaralásról – bennem viszont az tartotta a lelket, hogy nemsokára itt hagyjuk egy időre ezt az idegőrlő káoszt. Így én voltam az, aki a netet bújta helyszínek, programok után kutatva. A feleségemmel megegyeztünk abban, hogy mindenképpen csendes, természetközeli helyre megyünk:

egy ilyen időszak után – a három kisgyerekünk biztonságát is szem előtt tartva – nem egy nyüzsgő nagyvárosra van szükségünk. 

Megegyeztünk, hogy idén nyáron a Fertő-tó környékét fedezzük fel úgy, hogy a magyar és az osztrák oldalra is ellátogatunk. Amióta gyerekeink vannak, hozzájuk igazítjuk a nyaralásunkat, ezért leggyakrabban a „gyerekbarát” és a „gyerekprogram” kifejezéseket írtam a keresőbe, miközben a vakációt terveztem. Összeállítottam egy programlistát, de hogy mikor tudtunk elindulni, azt a felújítás aktuális állása döntötte el. Végül annyira az utolsó pillanatra maradt minden, hogy a szállást is csak az indulás előtti este tudtuk lefoglalni.

Hosszú autóút babával?

A nekivágás sem volt egyszerű, a tervezettnél egy-másfél órával később tudtunk útra kelni. Mondjuk, ez nem meglepő, tekintve, hogy a felújítás miatt össze-vissza voltak a cuccaink, és a gyerekek – főleg a tizenegy hónapos legkisebb – is okoznak váratlan meglepetéseket. A bepakolás finoman fogalmazva sem egyszerű egy ötfős családnak, a feleségem viszont már rutinosan összeszedte a ruhákat, a gyógyszereket, a fogkeféket és a fogkrémeket és ezernyi más holmit is – a házunkban uralkodó hatalmas káosz ellenére. Mikor kifordultunk az utcánkból, megkönnyebbülve kiáltottam fel a volán mögött: „Végre indulunk, itt hagyunk mindent!”

Az útra négy óra húsz percet írt az útvonaltervező. Van, aki szerint egy ilyen hosszú utat kockázatos bevállalni egy csecsemővel – de én, mint „sofőr”, teljesen nyugodt voltam. Tudtam, hogy a legkisebb csemeténk jól alszik, és azt is, hogy ha ébren van, hosszú ideig képes lekötni magát – vagy a testvérei foglalják le őt. És természetesen pihenőket is tartani fogunk: végre nem szorítanak a határidők, nem kell sietni sehová. 

Ahogy vártam, a maratoni autózás első részét remekül bírták a gyerekek: a legkisebb sokat aludt, a két nagyobbik pedig énekléssel, bolondozással, és egyszer valós események ihlette, máskor a saját fantáziájuk szülte mulatságos történetekkel szórakoztatták egymást – és minket, a szüleiket is. „Teljesen fölösleges bekapcsolni a rádiót, a hátsó ülésen sokkal jobb műsor megy” – jegyeztem meg többször is.

A hurráhangulat odáig tartott, amíg bele nem futottunk egy útfelújítás miatti dugóba.

Volt, hogy hosszú percekig állt a forgalom, majd sokáig csak csigalépésben tudtunk haladni. A legkisebb pedig a legmélyebb álmából is felkel, ha megáll az autó – ez most sem volt másképp. Tudtuk, hogy egy „időzített bombán ülünk”, ugyanis a pici – egyre erősödő sírás formájában – bármikor a tudtunkra adhatja, hogy egy kis szusszanásra vágyik. Eleinte lefoglalta magát egy-két kisebb babajátékkal és a gagyarászásával, majd egyre nyomatékosabban a tudtunkra adta, hogy már unja a várakozást. 

Éppen azon morfondíroztam, vajon meddig bírja még, amikor szerencsére megindult a forgalom, és hamarosan találtam egy benzinkutat, így meg tudtunk állni egy kis pihenésre. Miután kivettem az üléséből, egy szempillantás alatt abbahagyta a bömbölést – és vigyorogva ugrált az ölünkben, amivel nemcsak minket, hanem a mellettünk parkoló autó utasait is mosolyra fakasztotta.

A vízibivalytól a gyerekbarát strandig

Amikor megérkeztünk a szállásunkra, egy osztrák határ melletti faluba, a feleségemmel megállapítottuk, hogy bár az utolsó másodpercekben sikerült lefoglalnunk, jobban hozzánk illő vendégházat keresve sem találtunk volna. Ugyanis, amint kiszálltunk az autóból, a botanikáért rajongó nagyobbik fiam szeme rögtön felcsillant: egy mindenféle növénnyel teli, gyönyörű udvar tárult elé. Amikor pedig a már nyugdíjas házigazdánk elárulta neki, hogy kertészmérnökként dolgozott, a fiam azonnal kérdések özönével árasztotta el. A tulajdonosnő pedig élvezte, hogy egy lelkesen érdeklődő kisfiúnak mesélhet a több évtizednyi munkája tapasztalatairól. 

Ez a fogadtatás tökéletes kezdése volt a szinte az indulás előtt megtervezett nyaralásunknak – amelynek jelmondata ez volt: „ahogy jön, úgy lesz”. Ahogy említettem, összeállítottam egy listát a lehetséges programokról – de előre nem rögzítettük, melyik nap mit fogunk csinálni. Úgy gondoltuk, a napi sorrendet befolyásolhatja az időjárás, a gyerekek hangulata, vagy épp más „meglepetések”. Egyik napunk sem volt megtervezve – és talán épp ezért sikerült remekül mindegyik. Volt olyan is, hogy egy programlehetőségre épp reggelizés közben bukkantam rá.

Egyszer, miközben kortyoltam a kávémat, nézelődtem a térképen, és észrevettem, hogy az osztrák oldalon lévő első falu, Pamhagen (Pomogy) mellett van egy állatkert, a Steppentierpark Pamhagen, amelyről csupa jót írtak az oda látogatók. Gondoltam, ide feltétlenül el kell mennünk. A családnak is tetszett az ötlet, így a természetközeli, családias hangulatú parkban kezdtük a napot. Ugyan sok állatkertben jártunk már, de egyik sem volt ilyen különleges: sok állatot ugyanis nem egy ketrecben vagy karámban, hanem testközelből figyelhettünk meg.

Felejthetetlen élmény volt, amikor egy gólya hirtelen mellettünk termett, majd velünk sétált egy darabig.

Bölényt, valamint vízibivalyt is etettünk – nagy meglepetésünkre az utóbbi állat lett a nagyobbik fiam kedvence a parkból. De nemcsak ő, hanem a másik két gyerkőc is jól érezte magát: a lányom többször visszalátogatott a gólyákhoz, a legkisebb pedig lelkesen integetett az új szőrös és tollas barátainak. Miután az összes állatot megcsodáltuk, a gyerekek még egy kicsit elidőztek a park játszóterén, majd – egy szintén hirtelen jött ötlettől vezérelve – a Fertő-tó partján fekvő Ilmitz (Ilmic) felé vettük az irányt.

Gyerekbarátabb strandot el sem tudtunk volna képzelni: tiszta, rövidre vágott gyep, bambusz napernyők, homokozók, játszóterek, sportparkok. És sekély gyereköböl, ahol biztonságban lehet tudni a csemetéket. A nagyobbik fiamat – nem meglepő módon – leginkább a vízi növények és a békák érdekelték, a lányomat a játszótér nyűgözte le, az alig egyévesünk pedig örült, hogy kedvére kúszhat-mászhat a számára végtelennek tűnő gyepen. És métereket tolta a futóbabakocsit, így azt is megmutatta, mennyire erős.

Mivel még egyéves sem volt, amikor nyaraltunk, ő külön figyelmet igényelt. De mindenre felkészültünk: volt nálunk egy táska, tele pelenkával, popsitörlővel, bébiétellel, vízzel, gyümölcspürével és néhány játékszerrel, hogy bármilyen nehézség is adódjon, könnyen meg tudjuk oldani. És a nagyobbaknak is volt mindig valamilyen inni- és rágcsálnivaló.

Erdei mesevarázs határon innnen és túl

Spontenaitás ide vagy oda, volt egy program, amit semmiképpen sem akartam kihagyni, mert tudtam, hogy a család valamennyi tagja imádni fogja. Ez a Fertő-tó osztrák oldalán fekvő hatalmas vidámpark, a Familypark. Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a helyről: a legmodernebb attrackiók, játszóparkok sorakoztak egymás mellett, ameddig a szem ellát. És a környezet is gyönyörű: sok fa, patak és virágágyás teszi még hangulatosabbá. Csak kapkodtuk a fejünket, mennyi minden vesz minket körül.

Mozgó és beszélő bábuk keltették életre életre a kedvenc meséinket. Sokféle játék segítségével megismerhettük – többek között – a falusi gazdaság működését, az ókori Rómát és Leonardo da Vinci repülő szerkezetét is. Többféle vizes mókában is részünk volt – ami igazán jól jött a kánikulában. A park abban is segített, hogy a gyerekeim legyőzzék a félelmeiket: a lányomnak a hullámvasútra, a nagyobbik fiamnak pedig az óriáscsúszdára volt bátorsága felülni. És a legkisebb sem unatkozott: „villámlépteivel” gyorsan felfedezte a park legjobb játszótereit, és ámulva figyelte a szemében óriásinak tűnő játékok végtelenjét.

A sok mozgalmas óra után még arra is maradt erőnk, hogy felfedezzük a Familypark melletti települést, Rustot (Ruszt), amely alig kétezres lakosságával Ausztria legkisebb városa. A település kicsi, de hangulatos a kikötője és az óvárosa – az utóbbi méltán lett az UNESCO világörökség része. A reneszánsz és barokk stílusú házak, a régi templomok és a mediterrán hangulatú, szűk sikátorok igazi ékszerdobozzá varázsolják a városrészt. 

Az igencsak tartalmas nap után, miközben a visszavezettem a szállásra, éreztük, hogy a rengeteg élmény hatására a gyerekek túlingereltek lettek – és mi, a szüleik is. Vagyis igaznak bizonyult, amit már korábban említettem: a gyerekek hangulata és egyéb körülmények is befolyásolhatják a napi programokat. Látva a fáradtságot és a „túlpörgést”, úgy döntöttünk, hogy kicsit „lelassulunk” az erdő csendjében és nyugalmában.

A Soproni-hegység felé vettük az irányt – ahol ismét bebizonyosodott, hogy a legjobb kalandok gyakran spontán ötletekből születnek. Ugyanis eredetileg egy kalandparkba szerettünk volna elmenni, de amikor odaértünk, kiderült, hogy már jó ideje bezárt.

Viszont észrevettem, hogy az egyik út elején egy faházikó van, amelynek egyik ablakára egy seprűn ülő boszorkányt és egy fekete macskát festettek.

Mint kiderült, a Boszorkányos meseösvény első állomását pillantottam meg. A gyerekek kedves kirándulóhelyének számító tanösvényt a helyi Kecske-patak boszorkánylegendája alapján alkották meg. A túra nyolc állomása a legkülönfélébb kihívás elé állítja az óvodásokat és a kisiskolásokat. Például egyensúlyozva kell végig menni egy hosszú farönkön, meg kell oldani egy boszorkányos kvízt, keresztül kell menni a fekete macskák ösvényén – természetesen macskaugrásban.

A meseösvény végén pedig büfé, vadászati múzeum, játszótér és Sopron egyik jelképe, a Károly-kilátó várt minket. A két nagyobb gyerekünk alig akarta otthagyni az erdei varázsvilágot. Amíg ők felfedezték a játszóteret és megmászták a kilátót, a legkisebb békésen szunyókált a friss levegőn.

Könnyű álmot hozzon az éj

Olyan is volt, hogy egy vendéglátónk által javasolt eseményre látogattunk el. A nyaralásunk idején rendezték meg a szomszédos kisvárosban, Fertődön a XIII. Barokk Ételfőző Fesztivált, és a rendkívül előzékeny és szívélyes házigazdánk javasolta, hogy feltétlenül látogassunk el oda. Nem is csalódtunk: finomabbnál finomabb ételeket főztek a bográcsokban és az üstökben, de minket leginkább az ökörsütés vonzott: a látvány és a hús íze egyaránt rendkívüli volt. Az emlékezetes ebéd alatt egy remek hangú énekes szórakoztatta az egybegyűlteket – és mi is megleptük őt. Miközben a Könnyű álmot hozzon az éj című örökzöldet énekelte, lesétált a színpadról a közönség közé, és észrevette a babakocsiban ülő legkisebb csemeténket. A kisfiunk rámosolygott, mire az „aludj el, kisember” sor eléneklése után meghatódva megjegyezte: „Lám, itt is van a kisember”.

A koncert után a Magyar Versailles-nak nevezett kastély felfedezése sem maradhatott ki – még úgy sem, hogy a gyerekeinken ismét láttuk a fáradtság jeleit. Bár életkorukból adódóan a történelmi hátteret nem ismerték, és nem is igazán értették, a látogatás mégis nagy élményt jelentett számukra: az óriási termek pompája, a kert lélegzetelállító látványa őket is lenyűgözte.

Ha már ott jártunk, az Esterházy-torta megkóstolása sem maradhatott el – a gyerekek meg is érdemelték a finomságot, miután türelemmel és kitartással bejárták velünk a végeláthatatlan kastélykertet.

Este pedig engem ért meglepetés. A szállásunk erkélyén letelepedtem a tévé elé, hogy megnézzem a kedvenc futballcsapatom mérkőzését – ám kisvártatva csatlakozott hozzám egy ugyanott megszálló házaspár. Mint kiderült, ők is ugyanannak a csapatnak szurkolnak, így végül társaságban élvezhettem a meccset.

A reggel viszont már a búcsúzásról szólt. Véget ért a nyaralás, és a gyerekeknek segítenünk kellett feldolgozni a hazaindulás és az élményözöntől való elköszönés szomorúságát. A házigazdánk ebben is segített: miután megreggeliztünk, megajándékozta a gyerekeinket néhány kertjéből származó növénnyel. És beiktattunk egy búcsúprogramot is, amiben mindenki örömét lelte. Megszakítottuk az utunkat a Pannonhalmi Főapátságnál, ahol körbejártuk az arborétumot és a gyógynövénykertet, a látogatást pedig levendulafagyival zártuk.

Miután hazaértünk, fáradtan, de boldogan pakoltuk ki az autóból a táskákat és a sok egyéb holmit. Elgondolkodtunk, mennyire csodálatosan sikerült a nyaralás három kisgyerekkel – köztük egy karonülővel. Megállapítottuk, hogy megfelelő tervezéssel, szervezettséggel, rugalmassággal és türelemmel bármilyen helyzet megoldható – és ez a következő utazásainkra nézve is biztató. Másnap már vissza kellett térni a felújítás utáni takarításhoz és pakoláshoz, nemsokára pedig a tanév és a munka is kezdetét veszi. De a gólyák, a hullámvasút, az óriáscsúszda, a Boszorkányos meseösvény és Charlie dallamai velünk maradnak – emlékeztetve arra, milyen csodákat éltünk át a Fertő-tó partján.

Nádudvari Péter