Szülés és temetés, szakítás és költözés: hol a felnőtté válás startvonala?

–

Van, aki úgy érzi, sose nő be a feje lágya

Marishka Kondo alias Marossy Kriszta kolléganőm meg van róla győződve, hogy egyrészt soha nem fog felnőni, másrészt valamennyire mégiscsak felnőttnek tekinthető, hiszen a felnőttség mint olyan, igen sok eseményből áll össze:

„Nem érzek egyet sem határozott és elvágólagos pillanatnak” – meséli Marishka, majd így folytatja: 

„A legfurcsább az, hogy ugyan sok más kemény küzdelmet ki tudnék emelni, mégis egy apró, ám jelentős eset a legfontosabb számomra: Sári lányom, aki már tizennyolc éves is elmúlt, szóval nem mostanában történt ez az esemény, pár hónaposan majdnem megfulladt, mert félrenyelt, és talán egy percig sem tartott, amíg pánikban, de megoldottuk valahogy ezt a nehéz helyzetet. Mégis akkor szembesültem azzal igazán, hogy mennyire rám, a tetteimre van utalva. Azóta meg már többször rá kellett jönnöm erre, de talán mégis azt kell mondanom, hogy a halálom napján sem leszek olyan, mint amilyennek gyerekként gondoltam a felnőtteket.”

Én, a „hivatásos életmentő”

Marishka történetéről eszembe jutott, hogy egy időben gyakorlatilag naponta kellett „megmentenem” a gyerekeim életét. Már nem emlékszem mindegyikre, de a következő igen erősen megmaradt bennem: épp a lakásfelújítás kellős közepén voltunk, ezért igyekeztem valamivel elfoglalni az egyik gyerekemet. Arra gondoltam, amíg én pakolászom a holmikat, hogy a munkások hozzáférjenek egy munkaterülethez, nagyon jót játszik majd a gyurmával, sokszor gyúrtunk együtt különböző figurákat akkoriban, és kifejezetten élvezte.

Tényleg jól elvolt vele, legalábbis csendben maradt, én pedig bőszen pakoltam. Aztán feltűnt, hogy túlságosan is csendben van…

Kiderült, hogy bekapott egy nagy darab gyurmát, teli volt vele a szája, de ha ez nem lett volna elég, az orrlukait is telitömte. Segítséget sem tudott kérni. Kitágult, rémült szemmel bámult rám… némán, liluló arccal. A társaságomban lévő, nálam tizenöt évvel idősebb ember dermedten állt mellettem, én viszont tudtam, nincs időnk a gondolkodásra, mert pillanatokon belül megfullad a gyerekem.

Villámgyorsan kitúrtam a szájából a hatalmas darab nyálas gyurmát, előkaptam az orrszívó porrszívót meg a sós vizes szprét, és kiszívtam az orrából a maradékot. Szerencsére jól sikerült a „műtét és az újraélesztés”.

És soha többé nem hagytam ott egyetlen pillanatra sem gyurmázás közben… Ez azért elég felnőttes pillanata volt az életemnek.

Szabó Anna Eszter nagyjából akkortól számítja a felnőttkorát, amikor felépült a szülés utáni depresszióból… (ITT írt róla korábban, érdemes elolvasni!) Most ezt mesélte:

„Végre megláttam a babám úgy igazán, és az ösztöneim is hangot kaptak. Az volt az a pont, amikor úgy éreztem, nem vagyok már gyerek. Mondjuk, olyan »kisherceges fölnőtt«-nek se gondolnám magam… Inkább azt mondanám, hogy »rendelkezem felnőttségre utaló tulajdonságokkal«. De azért nem viszem túlzásba.”

Biztos nem lehet véletlen, hogy sokunknak az anyasággal és a válással kapcsolódik össze a felnőttség érzése, így volt ezzel Kégl Ági is:

„Amikor külföldre költöztem, és odakint egyedül maradtam egy gyerekkel, egy mélyen alulfizetett állással, végletekig széthajtós élettempóval, akkor azt hiszem, végleg felnőttem. Ma sem tudom, hogyan csináltam végig, de az biztos, hogy kegyetlen volt. Viszont kevés dolog volt rám olyan személyiségformaló hatással, mint ez az élmény…” – foglalta össze Ági néhány tömör mondatban felnövésének cseppet sem vidám történetét. (ITT elolvashatjátok, hogyan küzdött meg Ági azzal a helyzettel, amikor a fiának hiányzott az apja)

Van, aki már nagyon sokszor felnőtt, igaz, elég korán kezdte…

Ismerek egy olyan nőt, aki már nyolcévesen is felelősen gondolkodott, ő pedig nem más, mint az irodavezetőnk, Molnár Erika. Érdemes elolvasni a történetét, én a hangját is hallom közben, sőt, a nevetését is. Ó, bárcsak újra naponta hallhatnám, ahogy Erika nevet… de most inkább mesél nektek, figyeljetek:

„Először nyolcévesen éreztem magam felnőttnek, amikor nekem kellett beosztani anyám fizetését, mert ő képtelen volt rá, és ha hó végén is enni akartunk, akkor szigorúan felügyelnem kellett a családi kasszát, hogy ne lopkodjon ki például cigire pénzt.

Másodszor, amikor húszévesen teherbe estem az akkori vőlegényemtől, de úgy éreztem, hogy még nem vagyok kész az anyaságra (úgy gondoltam, hogy kell még valami maradandót alkotnom az életben, akkor azt hittem, hogy majd híres színész, énekes vagy festő leszek – na, nem mintha egyikhez is lenne ((igazán)) tehetségem), szóval elvetettem azt a babát (tuti, fiú lett volna).

Harmadszor, amikor huszonöt évesen kimentem Angliába két évre (na, jó az tök klassz buli volt, de mégis csak…), úgy, hogy nem igazán beszéltem angolul (ez a '90-es évek közepén volt).

Negyedszer, amikor negyvenévesen oltár elé álltam.

Ötödszörre, amikor ötvenévesen rájöttem, hogy az alzheimeres anyukámat az élete végéig én fogom ápolni.

És talán az utolsó alkalom az lesz, amikor végre, ez év március 31-én elválok az első férjemtől (majdnem négy év különélés után, és harmincmillió forintnyi tartozással a svájci frankos hitelfelvétel miatt).

Ha ezek után mindenki letörölgette a könnyeit, akkor örömmel jelentem, hogy jövőre ismét férjhez fogok menni (már megvan a dátum), és talán az lesz az utolsó stáció a felnőtté válásom színes palettáján.

A köztes időszakokban természetesen gyermeki idiotizmusommal szórakoztattam a barátaimat és legkedvesebb kollégáimat a WMN-nél, amit soha nem veszítettem el, és – mint egy másik ÉN –, uralja az életemet, ezt pedig nem tudom elfojtani (mondjuk, nem is akarom!).”

Jaj, drága Erikánk, milyen klassz is volna, ha megint naponta átpakoltatnád velem a mosogatógépet, és újra felvilágosítanál a szelektív szemetes rendeltetésszerű használatáról… November óta nem találkoztunk személyesen, majdnem fél éve… 

Van, akit nagyon fájdalmas esemény tett felnőtté

Ez a trauma sokszor előkerül, amikor beszélgetünk Kurucz Adrival, akivel kedves közös témánk öreg barátaink, rokonaink alakjának felidézése. (Írtam én is erről korábban egy cikket, olvassátok el ITT, és Adri is sokszor írt imádott nagymamájáról, talán EZT szeretem a legjobban.)

Most Adri mesél:

„Huszonhat éves koromban egy kórház lépcsőjén ülve lettem igazán felnőtt, amikor az összes létező istenhez könyörögtem – bár addig egyben sem hittem –, hogy haljon meg a nagyanyám, mert a szenvedése kibaszott igazságtalan. Aztán visszamentem a kórterembe, beszéltem is még vele, de negyedóra múlva már nem élt. Utána költöztem el otthonról, addig együtt laktunk” – milyen furcsa, hogy egy élet vége egy új élet kezdetét jelentette…

Ünnepek szülők nélkül

Pásztory Dóri már évek óta Angliában él, alig volt egyéves a kisfia, Barni, amikor kiköltöztek. A Dórival Londonban-sorozatunkat mindannyian, mi, WMN-esek is mindig nagy izgalommal vártunk, szorítottunk értünk, vajon hogyan veszi a kis család a külföldi élet akadályait. Jól boldogultak, de azért az ünnepek a nagyobb család nélkül Dóriéknak sem volt túl könnyű:

„Amikor először díszítettem karácsonyfát, először kellett kitalálnom, miként tudom megteremteni az ünnepi hangulatot a családomnak, milyen hagyományokat találok ki Barninak, mit hozok én otthonról, mit Marci.

Valahogy nekem a karácsony és az ahhoz köthető varázslatosság jelentette a gyerekkort még felnőttként is, és onnantól kezdve, hogy ez az én kezembe került, úgy éreztem, felnőttem.

Azóta ugyanezt átéltem a húsvéttal is. Attól tartok, idén sem lesz ez másképp… ” 

Hát, kedves Dóri, tényleg nem akarlak elkeseríteni, de idén is elmarad a nagy családi húsvétozás. Álmunkban sem jutott eszünkbe tavaly, hogy egy év múlva nemhogy ugyanott tartunk, hanem sokkal rosszabb helyzetben kell megélnünk az ünnepet, rengeteg veszteséggel és fájdalommal a hátunk mögött…

Beleugrani a semmibe

Filákovity Radojka is elég korán elkezdte a felnövés stációit, ő így mesél:

„Sok szempontból még nem nőttem fel teljesen, de nem is gondolom, hogy egyetlen, meghatározott pillanat tesz valakit felnőtté. Ez egy hosszú folyamat, amiben számos fontos állomás van. Az én életemben az egyik ilyen az volt, amikor tizennégy évesen a továbbtanulás miatt kétszáz kilométeres távolságra kerültem a családomtól, a szülőfalumtól, mindentől, amit ismertem. Azóta sem éreztem magam annyira egyedül, olyan volt, mintha kirántották volna alólam a talajt. Én akartam Pestre jönni, úgy gondoltam tehát, viselnem kell mindent, ami vele jár, nincs visszaút, meghátrálni szégyen. Ma már tudom, hogy nem így van. De végül ebben a kiharcolt és félelmetes önállóságban megtaláltam magam, és rengeteget tanultam.

Emellett az is fontos állomás volt a felnőtté válásomban, amikor férjhez mentem, és

először éreztem meg a súlyát annak, hogy hamarosan már saját családot fogok alapítani, amiben rám támaszkodnak majd – épp ezért nem mindegy, hogy állok a saját szorongásaimmal, traumáimmal, kudarcaimmal.

De az is fontos volt, amikor kiálltam az álmom mellett, és felmondtam a sokak által irigyelt munkahelyemen, hogy adjak magamnak még egy esélyt arra, hogy újságíróként boldoguljak. Sok-sok fontos állomás, és mennyi lesz még…” – jaj, Radi, annyira drukkolunk nektek, hogy a legnagyobb kaland, a családalapítás is olyan sikeres legyen, mint a karrierváltás!

Még egy karácsonyi történet, és ez sem túl vidám…

Tóth Flórának nem sokkal karácsony előtt halt meg az anyukája, ezért úgy érezte, óriási a nyomás rajta, hogy az ünnepet innentől neki kell TÖKÉLETESre csinálnia, bár ezt a terhet ő tette magára, senki nem várta el tőle. Sok évig tartott, mire nem sírt a fáradtságtól és a szerinte „elrontott” dolgok miatt karácsonykor.

Vannak azért ennél viccesebb részei a felnőtté válásának, olvassátok, miként élte meg Flóra, hogy iskolás lett a gyereke:

„Néhány elintézendő feladat kapcsán leesett tavaly nyáron, hogy »akkor innentől én egy iskolás gyerek szülője vagyok«. Egyébként is elég lazán veszem a hivatalos dolgokat, meg az oviban nem is támasztottak irányunkba nagy elvárásokat, szóval nekem tényleg nagy sokk volt. Egy dolog két gyerek testi-lelki jóllétéért legalább felerészben felelősnek lenni, na de hogy a hivatalos ügyeikért is?!? Ez azért tényleg nagyon felnőtt dolog.”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Tóth Flóra (@girlzonboard) által megosztott bejegyzés

Flórának is több állomásból adódott össze az eddigi felnőttségélménye, íme, a harmadik:

„Amikor egy több hónappal korábbi elmaradt számla miatt kikapcsolták nálunk az áramot (átalányt fizetünk, rossz postaládába dobták az ajánlott levél szelvényét, szóval nekünk konkrétan fel sem tűnt, hogy valami gond van). Se fűtés, se meleg víz (akivel nem történt ilyen, annak elmondom, a cirkó működéséhez is kell áram...), se internet… és én ott álltam egy féléves babával.

Gyorsan megoldottuk, de azért meglepett, hogy most én vagyok az, akinek ilyenkor intézkednie kell, hiszen nem valakinek a gyereke vagyok, hanem már valakinek a szülője.

Van akinek a válás hozta meg ezt a „pillanatot”, igaz, hogy úgy másfél évig húzódott…

Gyárfás Dorka így meséli el ezt az igen hosszúra nyúlt időszakot:

„Nem azért tartott ilyen sokáig, (olvassátok el Dorka nagyon őszinte írását erről az időszakról ITT), mert a döntésem nyomán fel kellett vállalnom, hogy mindazt, amit addig együtt nyújtottunk két gyereknek, arra ezentúl egyedül leszek, tehát eljött az ideje, hogy nemcsak magamért, hanem másokért is teljes felelősséget vállaljak, hanem elsősorban azért, mert ezért a döntésért áldozatot kellett hozni: ki kellett mondanom azt a mondatot, amit Bereményi Géza olyan tökéletesen fogalmazott meg a Megáll az időben, hogy „Hát, akkor itt fogunk élni”, mert amíg a gyerekeim nem lesznek nagykorúak, nem szakíthatom el őket az apukájuktól – utána meg már ők döntenek arról, hol szeretnének élni vagy tanulni.

Ami legalább ennyire fontos volt a felnőtté válás szempontjából, hogy felül kellett vizsgálnom, mi az, amit csak egy hiedelem, egy minta vagy egy program szerint csináltam, mert valamikor régen úgy képzeltem (vagy úgy tanították nekem), hogy így helyes. És mi az, amit mostantól valójában kezdeni szeretnék az életemmel. Ki vagyok én?

Az az én, aki dönteni tud arról, hogy a puttonyában cipelt sok-sok intelem, nevelés, berögződés és korlátozás közül melyikkel óhajt a továbbiakban is együtt élni, és melyik menjen a francba, mert hiszen nem is az enyém! Feleslegesen cipeltem, és csak zsákutcába vezetett. A válás egy identitásválság, amiből sokkal érettebb, önazonosabb személyiséggel lehet kijönni” – zárta le Dorka felnőtté válásaink (és egyéb válásaink) történetét.

Most már csak arra vagyunk kíváncsiak, de nagyon, hogy ti hogyan és miért éreztétek: végérvényesen felnőttetek. Meséljetek!

Both Gabi