Az egyik legnagyobb hiba, amit felnőtt elkövethet, ha elfelejti, milyen gyereknek lenni!

–

Sokszor használjuk azt a kifejezést, hogy „ne legyél már olyan gyerekes”

Mintha gyereknek lenni valamiféle bűn volna. Szerintem meg a világon a legjobb önfeledt gyereknek lenni – akkor is, ha az ember ezt gyerekként nem egészen így éli meg. Pedig felnőttként már tényleg nagyon sokszor visszasírjuk ezt az időszakot.

Mindannyian emlékszünk arra, mennyire kiakadtunk a délutáni alváson vagy éppen a korai lefekvésen, most meg összetennénk a két kezünket, ha legalább az egyikre módunk volna.

Talán az a felnőttek egyik legnagyobb hibája, hogy lélekben is felnőnek, és közben elfelejtik, milyen gyereknek lenni

Nem emlékeznek, milyen csínyeket elkövetni, eltussolni valami „rosszaságot”, feszegetni a határokat, és ellent mondani a felnőtteknek. Pedig ezen mindannyian keresztülmentünk, és akkoriban eléggé élveztük azt, amit csináltunk.

Mennyivel jobb hely lenne a világ, ha valamennyit meg tudnánk őrizni ebből, és emlékeznénk ezekre az élményekre. Így sokkal könnyebben megértenénk és elfogadnánk a gyerekeket, a tetteiket, gondolataikat, problémáikat. De valahol ez útközben elcsúszik, és nagyon nehezen értjük meg egymást.

Talán a túlzott elvárások, a társadalmi konvenciók nyomása okozza ezt bennünk, mert nekünk „komoly és érett felnőttnek kell lenni”, és minden pillanatban úgy is kell viselkedünk, ahogyan tőlünk elvárják. Így aztán a bennünk élő gyereket először csak bezárjuk, aztán el is tüntetjük, hogy soha többé ne kerüljön elő, mert az nem „illik”.

Holott az ember úgy is lehet felnőtt, hogy közben megmarad gyereknek is. Ó, mennyire jó ez az érzés…

A tanítványaim és az úgy nevezett „sikereim” mellett arra vagyok a legbüszkébb magammal kapcsolatban, hogy lélekben meg tudtam maradni őszinte, érdeklődő, a világra nyitott ötévesnek.

Egy pillanatig sem szégyellem ezt, nem akarom eltitkolni, sem pedig megváltoztatni

Amikor tanórán kívül, mondjuk, egy táborban vagy kiránduláson együtt vagyok a tanítványaimmal, legtöbbször én szoktam lenni köztük a leggyerekebb gyerek, minden csínytevésben benne vagyok, a bolondozásban elsőként veszek részt, sokszor pedig én kezdeményezem.

Nagyon jó látni, hogy ennek hatására néhány másik felnőtt is képes letenni az álarcát, és előbújik belőle a rég elfeledett kisgyerek.

Hisz nincs is izgalmasabb hang a pocsolya jegének betörésénél, vagy éppen a vízbe placcsanó láb hangjánál. Nincs jobb érzés, mint a hintán fel és le repülni, minél gyorsabban hajtani magunkat, miközben mosolygunk, mert bizsergő érzést okoz. Hihetetlen megélni azt az őszinte rácsodálkozást, amit egy utazás, szép épület vagy éppen a gyönyörű táj okoz. Az igazi, önfeledt örömet még olyankor is átélem, ha látok egy jó rajzfilmet, vagy megsimogatok egy elárvult állatot.

Egyszerűen csak ilyen vagyok

Ha utazom, és eljutok valami rég vágyott helyre, percenként ujjongok, ugrándozom, élvezem, hogy mennyire jó is itt lenni, és egyáltalán nem akarok hazamenni.

Ha medence vagy víz van a közelemben, egész nap úszkálok, pancsolok, mint egy vízicsibe, és szerencsére akkor sem kell már kijönnöm, amikor lila a szám, nem mondja meg senki, hogy én márpedig „igenis fázom”.

Felszabadító érzés kihagyni a „kötelező” levest, vagy éppen csak desszertet enni, akár triplán is.

Senki sem szól rám, ha ugrálok egy ágyon, vagy éppen énekelve-dalolászva, nevetve pattogok az utcán. Igen, szoktam ilyet is. Nem érdekel, ha hülyének néznek. Az pedig jóérzés, amikor ezzel cinkos mosolyt csalok ki másokból. Mert talán később ők is mernek ilyet tenni, elengedve azt, hogy ki mit gondol. Ugyanígy élem meg az érzéseimet is: ha vidám vagyok, azt nagyon hangosan teszem, ha szeretek, teljes odaadással teszem.

Van azért ennek hátránya is, bár aki ismer, az már elfogadta és megszokta

Ugyanilyen vehemenciával tudok „hisztizni”, duzzogni, ha valami nem tetszik, és nagyon dühös vagyok, ha valami kihoz a sodromból, de a szomorúság is letarol néha.

Ilyenkor sem érdekel, ki mit gondol.

Ha unatkozom, azonnal valami rosszaságon kezdek el ügyködni, és látszik is rajtam, hogy baromira nem érdekel az, ami éppen történik. Másoknak néha nehéz ezt tolerálni, de én abszolút pozitívan élem meg, hogy engem nagyon nehéz korlátozni. 

Aki velem dolgozik – szerencsére nagyon sokan vannak, rengeteg helyről – ők tudják, hogy engem nemigen lehet megzabolázni, mert akkor befeszülök, simán felállok és elmegyek.

Igen, ha valami nem tetszik, vagy nem érdekel, akkor szemrebbenés nélkül megmondom, köszönök és továbbállok

Nem vagyok hajlandó magamat megváltoztatni, korlátok közé szorítani csak azért, mert valaki ezt elvárja tőlem. Ha valami nem tetszik, akkor ott nincs semmi keresnivalóm. És láss csodát, így is lehet, ezzel együtt fogadnak el, sőt, sokan kifejezetten szeretnek velem dolgozni. Akkor meg mi is a baj?

Talán emiatt is értem meg ennyire jól a gyerekeket, ezért tudok nekik jól segíteni, jó partnerük lenni, bármiről is van szó. Ez pedig egyáltalán nem zárja ki azt, hogy komoly, céltudatos, következetes és szigorú legyek, ha a tanításról van szó. Sikerült megtalálnom az egyensúlyt.

Kívánom, hogy mindenki lelje meg ezt az egyensúlyt, és merjen rosszérzések nélkül, őszintén gyereknek lenni.

Balatoni József

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van