Kégl Ági: Ha lesz rendszerváltás, 14 év Anglia után hazaköltözöm

–

Hetek óta szinte függő módon követem a hazai híreket, meghallgatom az összes elérhető háttérbeszélgetést, az elemzőket, és egyre fokozódó reménnyel várom az április 12-ét. Beálltam én is azoknak a magyaroknak a – vélhetően tömött – sorába, akik jelenleg szinte nem fogyasztanak más tartalmat, csak a magyar választásokkal kapcsolatosakat.

Nem is csoda: 16 éve most először valós tétje van a választásoknak. Tizenhat év után most először végre látunk egy valódi ellenzéki kampányt: felépített kommunikációs struktúrával, mondanivalóval, szakemberekkel, tartalommal, valós és egyre plasztikusabb célokkal, bátor, arcukat és nevüket vállaló – egyáltalán nem hétköznapi – hétköznapi hősökkel.

Rendszerváltásra készülnek, és ennek az eszközeit, feltételeit, kereteit fektetik le közös erővel. Hatalmas a tét vasárnap az egész nemzet számára. És hatalmas a tét számomra személyesen is: nevezetesen az, hogy amennyiben valóban megtörténik a változás, hazaköltözöm.

Akik közelről ismernek, tudják, hogy ez esetemben mindig is valós lehetőség volt. Annak ellenére, hogy felépítettem külföldön egy életet, újságírói, majd marketingvezetői karriert, megszereztem egy brit újságíródiplomát, felneveltem itt egy – ma már nagykorú, Skóciában tanuló – gyereket, és annak ellenére, hogy rengeteg dolgot nagyon szeretek Nagy-Britanniában, nekem mindig hiányzott Magyarország.

Hiányoztak a gyökereim

Hiányzott az anyanyelvem, a családom és gyerekkori barátaim közelsége, a Balaton, Budapest, és még sorolhatnám. És biztosan nem én vagyok az egyedüli, külföldre szakadt (kalandvágyból külföldre költözött – francokat!) magyar, aki úgy érzi, hogy talán végre lesz mire, hova hazaköltözni. Mert sajnos én abban a nyomasztó közhangulatban, mentális és szociális állapotban, amibe az ország az elmúlt időszakban került, nem tudtam elképzelni az életemet, és a szívem szakadt meg a hazámért és az ott élőkért, amiért sok tekintetben méltatlan körülményekre ítéltettek.

Sokunk számára most felcsillant a remény, hogy hazamehetünk, és részt vehetünk egy másfajta, egy nyugatiasabb, egészségesebb társadalom felépítésében.

Mindig is mondtam, hogy ha lesz egyszer ilyen lehetőség, abban boldogan vennék részt, és – megkockáztatva, hogy patetikusan hangzik – a külföldön megszerzett tapasztalatomat szívesen vinném haza, hogy hozzátegyek a magam módján az épülő jövőhöz, növekedéshez, fejlődéshez: egy élhetőbb Magyarországhoz.

Szinte elképzelhetetlen az én generációm számára is, hogy lehet másmilyen a politika. Mi is egész életünk során csak ígéreteket kaptunk, és láttuk aztán a szép szavakat porba hullani.

Még emlékszem a kisvárosunkban masírozó orosz katonákra, a bazsarózsás hajú orosz kislányokra, aztán az otthonunk közelében szomorú mementóként, horrorisztikus állapotban hátrahagyott orosz laktanyákra. Aztán láttam édesanyámat a panel Julika foteljében zokogni, amikor leomlott a berlini fal, és az összedőlt romokon megszületett egy szebb, vasfüggöny nélküli jövő reménye. Csatlakoztunk az EU-hoz, kinyílt a világ a hazai fiatalok számára, lett banán, és átmehettünk Ausztriába, ahol kindertojást és csokis pudingot is árultak, és egy ideig mindannyian elhittük, hogy valóban felzárkózhatunk a Nyugathoz. Boldogult lánykoromban egy rövid ideig magam is elhittem, hogy ha tanulok, egyetemet végzek, keményen dolgozom, akkor építhetek egy szebb jövőt, egy teljes értékű életet odahaza.

Aztán csalódtunk

Bennem akkor kezdett el feltámadni a gyanú, hogy ez nem így lesz, amikor gombamód kezdtek elszaporodni a nemzeti dohányboltok (sokszor patikák helyén), és két fizetésből is azt nézegettük a hónap végén, hogy jut-e még parizerre a CBA-ban, miközben egyre több hajléktalan jelent meg Budapest egyre koszosabb utcáin. Akkor mondtam azt, hogy ez az ország nem egészen abba az irányba tart, amerre ígérték, és amerre vágyunk haladni, hanem vissza a múltba. Mintha örvényszerűen visszarántana minket a negatív történelmi nemzettudat: „balsors, akit régen tép”.

Nem feltételeztük, hogy lehet jobb is, hogy mi is, a magyar nép is érdemelhet többet, és tehet a sorsáért. Mint egy bántalmazó családban a gyerek, úgy viselkedett a magyar társadalom. Csendben, mintegy a partvonalról nézte az urambátyámvilág látványos visszatérését, és mintha fel sem merült volna bennünk, hogy felnőtt módjára ki is állhatunk a változásért, egy jobb jövőért. Én sem voltam annyira bátor, hogy bármin változtatni próbáljak. Ehelyett vettem családostul a sátorfámat, és nekivágtunk a „hanyatló Nyugatnak”. Azóta is itt hanyatlunk. A gyerekem itt szocializálódott, egy elfogadó, nyugodt környezetben, ahol még a Brexittel és migrációval együtt is sokkal nyugodtabb a közhangulat és stabilabb a társadalom mentális állapota, mint már annak idején a dohányboltos Magyarországon volt (hát még azóta).  

Így aztán talán nem csoda, hogy eleinte szkeptikusan néztem az új ellenzéket (ami ráadásul a jelenleg regnáló rendszerből nőtt ki, mintegy vadhajtásként), nem akartam elhinni, hogy lehet, tud ez máshogy is menni odahaza. Idővel aztán szkepticizmusomat félénk remény váltotta fel, mert elkezdtem látni, hogy ennek az irányzatnak van koherens mondanivalója, állnak mögötte szakemberek, társadalmi egyeztetést hirdet, és lehozza az emberek szintjére a politikát. Sőt, át is keretezi azt: nem egy hazug, mindentől idegen, gőgös rendszerként aposztrofálja, hanem olyasvalamiként, amiben érdemes, lehet és öröm részt venni.

Nem merem magamnak megengedni még, hogy elragadjon a hév, mert látom, hogy a magyarok sokaságának szabadságvágyára még mindig béklyót igyekszik kötni az elmúlófélben lévő rendszer.

Amióta külföldön élek, soha nem könnyítették meg a szavazatom leadását

Egyetlen nyugaton élő honfitársunknak sem egyszerű szavazni. Idén először levélszavazattal adom le a voksomat. A legutolsó pillanatig várattak a szavazati boríték kiküldésével. És szerencsésnek mondhatom magam, hogy egyáltalán megérkezett a boríték. Egy hete beszéltem a londoni magyar konzulátussal, ahol egy kedves hölgy felvilágosított, hogy sokan vagyunk Angliában, akik még nem kapták meg a levélszavazati borítékjukat (van tudomásom olyasvalakiről is, aki még a 2022-es csomagot várja, mindhiába), és amennyiben ez így maradna, személyesen kell azt felvennünk a konzulátuson. (Nyilván rengetegen vannak, akik munkaidő közepén nem tudnának bemenni a városba csak ezzel a céllal.)

Ez is meglehetősen hatékony (és jogsértő) módja a szavazatok elcsalásának, hiszen az állampárt joggal feltételezheti, hogy a nyugaton élő magyarok nagy része nem rájuk voksolna. De én elhatároztam, hogy akármi is történjen, leadom a szavazatomat. Ha a szükség úgy hozta volna, bebumliztam volna érte London közepébe is.

Mint ahogyan személyesen fogom a levélszavazatomat is leadni vasárnap a londoni szavazóhelyiségben, hogy a lehető legnagyobb eséllyel jusson el valóban a célzott helyére. Minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy – egyelőre innen, a távolból – hozzájáruljak a rendszerváltáshoz.

Mert szívből vágyom ezt a változást. És kívánom az országnak és önmagamnak is, hogy idővel, megtapasztalva egy új, friss, működő politikai rendszert, magunkban átírhassuk azt, ahogyan önmagunkról, a nemzetünkről gondolkodunk, és megtapasztalhassuk, hogy többet érdemlünk, és többet is teremthetünk, ha végre egy nemzetként valós lehetőséghez jutunk.

Kégl Ágnes