–

Van egy mém, amin egy szétvert és újra összerakott alma látható, mellette sorban a kis magok és egy idézet:

„De legalább van egy egészséges babád.”

Az első szülésem alatti trauma után akárhányszor megláttam ezt a képet, gyakorlatilag hiperventilálni kezdtem. Én voltam az az alma.

A traumán túl azt is fel kellett dolgozni, hogy hány helyről kaptam meg: „mit nyavalygok, örüljek, hogy van egy cuki, szép, egészséges, okos gyerekem. Járhattam volna rosszabbul is”.

Minden alkalommal, amikor a postpartum depressziós anyákat szidta egy kommentelő, a gyomrom görcsbe rándult.

„Minek az ilyennek gyerek.” „Nyavalygós picsa, ahelyett, hogy örülne.” „Más bezzeg ölni tudna egy babáért, ez meg itt sajnáltatja magát.” „Ez fejben dől el, be kell fejezni a hisztit, és a gyerekkel foglalkozni.”

Nekem szerencsém volt, mert támogató családom van, és édesanyám is pszichológus, így viszonylag gyorsan sikerült leküzdeni a depressziót. Az a pár hónap viszont örök nyomot hagyott, és már felismerem, ha az egyik lábát már bedugja az ajtón a sötétség. Mert az bizony nem múlik el nyomtalanul. Jeges ujjainak tapintását bármelyik pillanatban megérezhetem. Akkor is, ha most másodjára csodálatos élmény volt a szülés, nem volt gond a szoptatással, nem voltak átsírt, kólikás éjszakák.

Mégis voltak (vannak, és biztos lesznek is még) olyan napok, hetek, amikor reggel nem akartam kinyitni a szemem. Minden, a legapróbb gond is fejtörést okozott, mondjuk az, hogy mi legyen az ebéd… teljesen maga alá gyűrt. És abban az állapotban reménytelennek éltem meg minden pillanatot.

Az anyaságban és a házasságomban is egy merő kudarcnak éreztem magam. Nem hazudok, a legrosszabb pillanataimban még az is megfordult a fejemben, hogy feladom. Nem kellek én ide, úgyis pocsékul csinálok mindent. Egy senki vagyok. Ólmos súly volt a mellkasomon.

Emlékszem, történt olyan is, hogy pánikrohamot kaptam, mert mindkét gyerek rámászott a mellkasomra.

Valahogy olyan bezártságot, kiszolgáltatottságot éltem meg, hogy a szívem hirtelen elkezdett úgy verni, hogy azt hittem, kiugrik a számon, levegőt szinte nem is kaptam.

Miért írom le mindezt?

Mert az ilyen periódusokat nem úgy kell elképzelni, hogy van egy emberi roncs, egy önsajnáló selejt. Nem-nem.

Két horrorisztikus belső pillanat között olyan mérhetetlen hála és szeretet van bennem a családom, a gyerekeim iránt, hogy szinte fáj. Gyönyörködöm bennük, puszilgatom, ölelem őket. Minden vágyam, hogy boldogok és egészségesek legyenek, és minden erőmmel azon dolgozom, hogy ez valóra is váljon.

Hogy is van ez akkor? Most akkor ez depresszió? Vagy mi?

Szerintem tök mindegy, minek nevezzük. Iszonyatosan fontos lenne, hogy mindenki, de tényleg mindenki felfogná, hogy a dolgok nem feketék vagy fehérek.

Attól, hogy egy anya nem (mindig) boldog, még jobban szereti a gyerekeit mindennél.

Attól, hogy néha élni sincs kedve, ereje, még igenis erőt ad az a feltétlen szeretet, amit a gyerekeitől kap.

Látja, érzi, értékeli a csodát, ami körülveszi.

De küzd. Önmagával. Egy jeges démonnal, ami időnkét teszteli rajta az erejét. Vajon erősebb-e a „gazdatestnél”.

Én háborút hirdettem ellene, és igyekszem felismerni a legeslegelső jeleit annak, ha közeleg. A reggeli motiválatlanság, a random bőgőrohamok, az erőtlenség, étvágytalanság mind-mind jelek, és olyankor van pár trükköm, amelyek, ha nem is mindig, de gyakran segítenek.

Ilyenkor sütök a gyerekekkel valami finomat, valami otthon-illatút. Feltétlenül kézzel dagasztok.

Vagy kimegyünk a szabadba. Sétálunk, csatangolunk, nem nézzük az órát.

Vagy Ilyenek voltunkat nézek, és olyankor legalább pontosan tudom, miért bőgök hörögve.

Vagy csillogóra takarítom a lakást. Vagy átrendezem. No meg jógázom. Ilyesmik. Ezek apró kis lökések, amik a sunyin támadó sötétséget visszatartják, lelassítják.

Fogalmam sincs, mihez kezdenék, ha nem venne körül szeretet, megértés és empátia. Ha azt hinnék körülöttem, hogy szimplán csak „hálátlan és lusta vagyok”.

Mivel a munkámból kifolyólag rengeteg anyával vagyok kapcsolatban, tudom, hogy az enyémnél sokkal, de sokkal súlyosabb helyzetek is vannak. Ahol gyógyszer kell, pszichiáter, hosszú, terápiával töltött évek.

Az én esetem nem durva. Még csak nem is ritka. Csak a legtöbben nem beszélnek róla, mert tabu. Mert jönnek a kövek.

A „boldog anya, boldog gyerek” frázis csak addig fontos, míg a saját ideológiáinkat akarjuk igazolni vele. De amint meghalljuk, hogy egy anya a csodás gyerekei ellenére is képes depresszióba esni, na, akkor elgurulnak a gyógyszerek.

Pedig anyukák, és ki tudja, hány generáció nőhet még fel ezen a bolygón. Az empátiának ma nagyobb jelentősége van, mint valaha.

Ha valaki mélyponton van, ne rúgjunk bele. Fogjuk meg a kezét, próbáljuk megérteni, segíteni. Kedvességgel, megértéssel. Jobb világot teremthetünk vele. Olyan sok múlik ezen… De nem akarom túlmagyarázni.

A depressziós anya legmaróbb kínja a furdaló lelkiismerete, hogy „mégis micsoda anya ő, hogy ilyeneket érez”.

A szomszéd, az anyós, az idegen kommentelő összes szitokszava együttvéve nem olyan kemény, mint azok, amikkel egy depressziós anya illeti magát. Semmi szükség odacsapni, megteszi azt ő maga.

Egy olyan társadalomban, amelyben szülőgépekké próbálják degradálni a nőket, mindennél fontosabb az anyák mentális egészsége. Azt kell mondjam, tényleg nincs ennél fontosabb, hisz az a társadalom, amelyik ezt nem képes megérteni, boldogtalanságra van ítélve.

Ha az anya jól van, akkor körberagyogja az otthont.

Szóval a méhünk helyett javaslom, hogy inkább a boldogságunk, a mentális egészségünk legyen közügy.

Mindenki jobban járna.

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció