–

Élénken él bennem a kép, ahogy nagymamám leheveredik a fotelbe, és kapargatni kezdi az arcát. Az állán lévő kis piros szemölcsöt a bal arcára „viszi át” idegességében, de már a jobb füle mögött is van kettő, ahogy idegesen matató ujjbegyeivel végigfertőzi a bőrét. Mondania sem kell, sejtem, mi minden jár a fejében. Búcsúzáskor százszor elmondja, jobb lesz vigyáznom a világgal. Mindenhonnan leselkedhet váratlan veszély. Ez az üzenet létezésem kezdete óta elkísér.

Ha apukámra gondolok, hasonló mintát látok, amit a teste is hűen visszatükrözött: előre görnyedő vállak, lehajtott fej, cikázó tekintet. Látszott, mennyire dolgozik azon, hogy „kigondolja” magát a félelmeiből, amiket még a szégyen is átitat, hiszen ha megosztaná őket, valaki a környezetében biztosan rávágná: hülyeség. Sőt ami rosszabb: „hülye vagy, hogy ilyenek járnak a fejedben.” 

Értem őt. Amikor a húszas éveimben az egyik barátnőmnek a legvadabb szorongásaimról számoltam be, láttam, hogy mennyire elszórakoztatom ezzel. Nevetett, és én is rájöttem, hogy kívülről mennyire nevetséges mindaz, ami belül könyörtelenül marcangol. Majd mikor kifejeztem, mennyire szenvedek attól, amilyen vagyok, kedvesen azt mondta: „ne akarj megváltozni, te ilyen vagy!”

„Szuper, magam vagyok az aggódás” – ízlelgetem a szót, és nem igazán önt el mély önegyüttérzéssel a dolog. Abban reménykedem, hogy ez csak egy bőr, amit le tudok vetni, és elhatározom, egy életem, egy halálom, valahogy kibújok belőle.

Makacs félelmeim