–

Az a fajta laza, spicces játékosság, amihez neki nem kellett innia – és ami jobb napjain jellemezte, mert voltak neki nyűgösebb időszakai is persze – meglehetősen idegen volt a kortól, amelyben élt. Ráadásul a környezetében lévő emberek sem voltak, haj de önfeledtek soha, mégsem szokott le a marháskodásról, csak már az élete vége felé, de akkor ebbe bele is halt.

Nehéz időszakban volt gyerek, 1926-ban született, és 19 évesen már egyedülálló anya volt, mert a férje, a nagy svihák meglépett, szóval gyanítom, nem játszotta ki magát.

(Úgy értem, a nagyanyám, de a nagyapámra is írhatnám ugyanezt, a fronton nőtt fel. „Mit is várhattam tőle” – mondogatta már öregen a Nagyi, de azért persze mérges volt rá vagy ötven évig, csak aztán ez is elmúlt.)

Különben az is lehet, hogy nem az előzmények a lényegesek, a Nagyi talán csak szimplán imádott bolondnak lenni, ilyennek született, vagy ezt látta maga körül abban a pár, meghatározó első évben, amíg a családban meg a világban viszonylag nyugi volt, legalábbis a háborúhoz képest.

Ne egy idős primadonnát képzeljetek magatok elé, mert bár lélekben volt hajlam benne a primadonnaságra, fedő alatt tartotta mindazt, ami nem idomult a felelősségtudatához meg a mindennapok praktikumához. Persze néha sivított a gőz, csörömpölt a fedő, de aztán nyugi volt megint. Mászkált a konyhában a kötényében meg az otthonkában, fakanállal a kezében referált, hogy mit hallott délelőtt a rádióban, néha játszott velünk, sokkal többet mesélt, lehetett tőle számot rendelni, utánozta a Freddie Mercuryt vagy a Szikora Robit az előszobában masírozva, amin sikítva nevettünk a tesómmal. Vagy magyarázta a szorzótáblát, közben megfőzött, összesepert, intézett mindent, amit kellett.

Ő volt az, akinek meg lehetett enni a vacsoráját, aki nyugágyban aludt a lázas gyerek ágya mellett, és akihez át lehetett vinni egy kutyát, hogy találtuk, és akkor mostantól lakjon itt.

Akkor sem akadt ki, amikor körülbelül 2500 csigát engedtünk szabadon, titokban az előszobájában, és a plafonról kellett leszednie őket éjjel egyenként, miközben a macskát a kutya felkergette a polcra, és emiatt padlóra került néhány palack málnaszörp az összetört üvegekből.

Röhögött magán. Néha kiment cigizni. Ez volt az ő énideje, bár előbb meghalt, mint hogy ezt a fogalmat kitalálták volna.

No, de visszatérve a privát bolondságaihoz, egyik télen azt vette a fejébe, hogy ő lesz a Mikulás.

Én már akkoriban iskolás voltam, de a húgom még kiscsoportos óvodás, és hát kellett valaki, aki körbejár a csoportszobákban, megszavaltatja a gyerekeket, bohóckodik egy sort, és átadja a virgácsot meg a csomagokat.

A Nagyi azt gondolta, nála alkalmasabb jelölt nem létezhet a feladatra, a jó ég tudja, miért vágyott pont erre a macerára, lehet, unta magát délelőttönként, mert már a húgom is intézményesült, ugye, kiürült a lakás. Mindenesetre szólt bent az óvónőknek, hogy számoljanak vele, ő lesz idén a beugró, és ha valamit nyomatékkal közölt, ezt még nem mondtam, kevesen mertek vitába szállni, Sárika néni szerintem meg sem próbálta.

Kapóra is jöhetett az ajánlata, mert akkoriban épült a telepi ovi, nem volt szerintem még hagyománya, bevált önkéntese a mikulásozásnak, férfiak nem dolgoztak ott, bérmikulások meg még nem léteztek, szóval kellett valaki gyorsan, így képzelem a helyzetet. Az én nagyanyám meg lecsapott a szerepre, amitől mások menekültek.

Fogalmam sincs, honnan csencselt gúnyát az akcióhoz. De szerzett a háború alatt répát is vidékről a gazdaasszonyoktól valami utolsó családi aranyért cserébe, sőt banánt is zsákmányolt a piacon a nyolcvanas években (a húgomat túszként cipelte magával mindig, mert így előre engedték a sorban, ugyanis korai empátiáról téve tanúbizonyságot, mindig jókor kezdett ordítani), szóval a mikulásjelmez nem okozott valószínűleg akkora gondot, hogy egyáltalán említse, és én ma tudjam, kitől vételezte.

De nagy ember lehetett a tulaj, mert a 150 centis nagyanyám hosszú palásttal söpörte fel fél Kispestet, meg még a lépcsőházat előtte.

Úgy emlékszem, egy bazi vastag, piros, vattával szegett kaftánban volt, az ősz haját betömködte egy sipka alá, zsák meg gondolom, akadt a sufnijában. A csizma mindegy volt, úgysem látszott ki a „klepetyából”, ahogy ő nevezte a klepetusszerű ruhadarabokat. 

Kissé ráparázott azért az utolsó pillanatban a küldetésre, mert mi van, ha a testvérem mégis megismeri, lebuktatja, és ideológiai válságba kerül az egész csigacsoport?

De végül legyűrte a félelmét, vagy a bizarr szerepálom erősebbnek bizonyult a kétségnél, és belevágott a nagy kalandba. A biztonság kedvéért akkora vattaszakállat bugyigumizott fel az arcára, hogy a nagy kerek szemüvege alsó pereme alá gyürködhette be a felső részét, a szája meg ki sem látszott a nagy pamacs alól.

Sajnos nem láttam a műsort, de azt mesélték, a nagyanyám tökös Mikulás volt.

A hangját biztos nem kellett elváltoztatnia, ennyi előnye volt a napi két doboz mentolos Filtolnak. Egy délelőttön át szórakoztatta a gyerekeket, utoljára hagyta a kiscsigákat. Hazaérve azt mesélte, a tesóm szúrósan méregette ugyan, de nem esett le neki a tantusz, még verset is mondott a Mikulásnak a kis stréber.

A nagyanyám egész délután odáig volt magától, meg a nagy alakítástól.  Addig tartott az eufória, amíg vissza nem ment a húgomért az óvodába. A kölyök ugyanis nem átallotta odaszúrni neki hogy

„jó volt, jó volt az ünnepély, de vajon miért hord a Mikulás pont olyan köves fülbevalót, mint amilyet az ő nagyanyja például most is”.

Mást nem kérdezett, de csóri Nagyi majd elsüllyedt szégyenében. Utóbb azért tudott röhögni a kalandon ő is. Pláne, miután felgyógyult a tüdőgyulladásból, amit a Mikulásbundának köszönhetett, meg a már akkor is aberrált módon túlfűtött óvodai tereknek, melyekből kiszaladgált csatakosan a decemberbe bagózni a dadusokkal.

Egyszer, pár évvel később azt mondta, azt kérte a Mikulástól, vagy a Jóistentől vagy a nem tudom kitől, nem emlékszem, kiben hitt rajtunk kívül, hogy éljen addig, amíg a húgom is felnő. És jó gyerek lehetett, mert megkapta, amit akart. Szó szerint.

Kurucz Adrienn      

A képek a szerző tulajdonában vannak