–

Amikor a szülők elválnak, mindenkinek újra kell fogalmaznia magát. Ki vagyok én? Mi vagyok a párkapcsolatom nélkül? Milyen vagyok szingli szülőként? És a többi, és a többi… Idővel minden apró részlet a helyére kerül, az indulatok lenyugszanak, és az új helyzet megszokottá válik. Megtanuljuk az új játékszabályokat és – egy idő után – az eleinte idegen és ismeretlen helyzet normálissá vagy normálisabbá válik. 

Emlékszem, amikor Angliában – családi háttér nélkül – szétköltöztünk Áron édesapjával, és bentlakásos nannyt kellett fogadnom, hogy tudjak dolgozni meg néha szociális életet élni, nagyon furcsán éreztem magam. A Magyarországon ismeretlen felállás valamiféle féllábú családmodellnek tűnt. De hiszitek vagy sem, öt év elteltével teljesen megszoktam.  

Viszont van valami ebben a szétvált szülőségben, amire a mai napig nem találtam megoldást. Hogyan tudom a leghatékonyabban elősegíteni, hogy Áron a legkevésbé sérüljön, amiért a szülei külön élnek?  

Mindvégig vigyáztam arra, hogy semmi rosszat ne mondjak neki az apjáról. Hiszem, hogy az ő dolga kialakítani magában egy képet a szüleiről, bárki befolyása nélkül. Okos fiú, bízom benne. Pontosan tudni fogja, kinek milyen szerepe van az életében. 

Másrészt nekem fontos, hogy ők jó kapcsolatban maradjanak – annak ellenére, hogy Áron apukája viszonylag messzire dolgozik tőlünk, így a találkozásaik is hektikusabbak. Soha nem állom útját annak, hogy beszéljenek vagy találkozzanak és – amennyire tudunk –, mindig alkalmazkodunk is az apukája beosztásához. 

Viszont az apjával töltött szünidőt követően rendre elhangzik a mondat (gondolom, nemcsak nálunk, hanem sok más hasonló háztartásban): „Anya, ha veled vagyok, apa hiányzik, és ha apával vagyok, te hiányzol.”

Néha meg csak úgy felszakad belőle: „Hiányzik apa”.

Ilyenkor pontosan tudom, hogy ennyi év után sem lesz bejáratott válaszom. Eszköztelennek érzem magam abban, hogyan tudnám tompítani ennek a teljesen jogos érzésnek az élét. Miután annyit válaszolok: „Tudom, megértem… és sajnálom is. De hidd el, mindenkinek jobb így”. Itt általában befejezzük ezt a beszélgetést, de mindig marad egy kis hiányérzet bennem. Azt érzem, hogy ez nem elég támogatás a fiamnak. 

Ezért kerestem meg Rácmolnár Lili pszichológust, aki először is megnyugtatott: a hiányérzetet ugyan nem lehet teljesen megszüntetni, de bizonyos módszerekkel igenis lehet segíteni a gyereknek.

„Az is segítség, ha mindig elmondhatja, hogy hiányzik neki a másik szülő, és azt is, hogy éppen miért, miben hiányzik. Az az egyik legrosszabb variáció, amikor a gyerek (függetlenül attól, hogy a két szülő között mi vezetett a váláshoz) csak azt hallja, hogy így, vagy úgy rossz és szemét a másik. Ő ettől még ugyanúgy, és teljesen jogosan hiányolja anyát vagy apát, csak mivel nem mondhatja el, ehhez a hiányérzethez még bűntudat és szorongás is fog társulni, amiért egy »rossz« embert szeret. Annak a megélése, hogy a hiányom, a veszteségem, amit érzek, jogos, óriási segítség a gyereknek.”

A szülő azzal is segíthet, ha mindent megtesz annak érdekében, hogy a másik féllel normális viszonyt tartson fent.

„Egy gyerek számára mindegy, hogy miért váltak el a szülei, ki mit csinált, és egyáltalán, hogy elváltak, mert a szülei mindig összetartoznak a szívében. Nem szabad olyan helyzetbe hoznunk, hogy csak a fele szívét használhassa”

– folytatja Lili.  

A szülők már abban a pillanatban elkezdhetik „enyhíteni a traumát”, amikor eldöntik, hogy nem folytatják együtt az életüket, mégpedig azzal, ahogyan ezt a gyerek felé kommunikálják. 

„Egy válás mindig iszonyú veszteség mindenki számára, gyászfolyamat, melyben olyan kimenetel, hogy nem fáj, sajnos, nincs. Viszont a gyerekek szorongását a legtöbbször a kimondatlan dolgok (f)okozzák, hogy tudják, másképp lesz ezentúl az élet, de arról nem lehet beszélni, hogyan. Ezért kell mindent részletesen megbeszélni onnan kezdve, hogy kinél hogy lesz a szobájában a kiságya, odáig, hogy melyik napokon ki megy érte az iskolába. 

Egy gyerek mindent tud, azt is, amiről nem beszélünk. Ezért nagyon fontos a praktikus dolgok mellett megbeszélni velük az elválás érzelmi oldalát is – azt, ami történik és akkor, amikor történik. Nem később, megvárva, hogy »ha majd nagyobb lesz...«, hanem ott és akkor, az ő szintjén, de őszintén”

– mondja a pszichológus. 

Az elválás hevében sokszor hibázunk, és ennek legnagyobb áldozata épp a gyerekünk.

„Alapvető szülői hiba, ha engedjük, hogy a saját fájdalmunk elvakítson, és a sérelmeket a gyerekkel beszéljük meg. Akár még el is idegenítjük őt a másik szülőtől. Ez utóbbival sosem a másiknak, hanem a gyereknek ártunk a legjobban. Egy másik óriási tévedés, ha azért, mert nem tudok a megváltozott helyzettel mit kezdeni, inkább nem kezdek semmit, és ez a gyerekkel való kapcsolattartás kárára megy.

Sosem szabad elfelejteni, hogy a házastársamtól váltam el, nem a gyerekemtől.”

Azzal a tévhittel kapcsolatban pedig, hogy a kisebb gyereknek könnyebb az elválás, Lili így fogalmaz: „Egy elválás sosem ideális, így nincs egy meghatározott életkor, amikor »kevésbé fájna«, és két ugyanolyan eset sem; minden család és minden házassági helyzet más. Ami biztos: gyereket a boldogtalan együtt maradással még sosem csaptak be.”

Úgy tűnik tehát, hogy ebben a nehéz helyzetben is – mint az élet más területein –, az a legfontosabb, hogy hogyan kommunikálunk. Mint anyaságom során nagyon sokszor, amikor elbizonytalanodom, végül most is azt a megoldást választom, hogy a szeretetemre támaszkodva hozok döntést, és bízom benne, hogy ez átsegíti őt (és engem is) minden akadályon.

Kégl Ágnes

 Kiemelt képünk illusztráció