–

Bő másfél héttel ezelőtt, egy este gyanúsan csillogott a fiam szeme, de nem volt láza. Aznap kaptuk a hírt, hogy az egyik osztályfőnöke covidos lett. Másnap még bement iskolába a fiam, mert reggel csak a szokásos fáradtságot és kedvetlenséget tapasztaltam rajta, de már délelőtt az egész osztályukat hazaküldték, és még két másikat is. Sok volt a fertőzött gyerek, egy nap alatt végigsöpört rajtuk a vírus.

Pedig november óta már a tanórákon és a szünetekben is maszkban ültek (ez, ugye, napi hat, olykor akár nyolc órát is jelentett), agyonfertőtlenítettek mindent, ám a harmadik hullám agresszivitásnak még így sem tudtak megálljt parancsolni.

Már az ebédnél láttam a fiamon, hogy nem olyan az étvágya, mint egyébként. Egy tizennégy éves, erősen növésben lévő kamaszról van szó. Nem tudok annyi ennivalót venni, sem pedig eleget főzni ahhoz, hogy másnapra ne legyen tök üres a hűtő. (Van még két szintén kamasz lányom. Ők is növésben.)

Ebéd után kicsit lepihent, ébredéskor már hőemelkedése volt, és nagyon csúnyán elkezdett köhögni. Nekem tényleg halaszthatatlan dolgom volt (mikor, ha nem most?), így az apja rohant el vele tesztet készíttetni. Pozitív lett.

Nagyjából egyszerre értünk haza, és láttam a fiam szemében a félelmet.

Én nem mertem tükörbe nézni. Belegondoltam, hogy mi van akkor, ha mindannyian elkapjuk tőle a vírust. Az apja ugyan nem él velünk, de az előző hétvégét nála töltötték a gyerekek.

Szóval rettegtem, ráadásul a – reggel még csak kaparó – torkom brutálisan fájni kezdett…

Az már igazán csak ráadás volt, hogy a gázkazánunk – három hét leforgása alatt másodszor – is fölmondta a szolgálatot.

Éjszaka persze nem igazán aludtam, eléggé fáztam, közben ment a mozi a fejemben: a legrosszabb forgatókönyveket láttam magam előtt… Hajnali fél ötkor még mindig csak az órát bámultam, lassan múltak a percek. Aztán mégis elaludtam, méghozzá nagyon. Lujzi kutya kaparászása ébresztett húsz perccel az online értekezletünk előtt. Akármennyire is rohantam, nem értünk haza a gyors sétából, ezért kénytelen voltam az utcán „meetelni”.

Érthető hát, hogy a főszerkesztőnk kicsit ki volt borulva, persze azért tisztában volt vele, hogy egyetlen nap alatt annyi rossz dolog történt velem/velünk, ami már rég nem. 

A fiam totál elszigetelve tőlünk, a szobája galériáján betegen didergett, nekem kibírhatatlanul fájt a torkom, és nem tudtam, hogyan éljük túl anyagilag ezt az átkozott februárt, mert a rossz gázkazán dupla javítása iszonyatosan drága volt. (Magyarország a gázszerelők mennyországa, ha annyi lenne az óradíjam, mint a mesternek, pláne a főmesternek…)

Tényleg pocsékul éreztem magam, és nagyon féltem attól, hogy engem is elért a vírus.

Nyilván még aznap elmentünk tesztre a gyerekek apjával.

Sima mezei torokgyulladásom volt szerencsére, mindkettőnk tesztje negatív lett. Némiképp megkönnyebbültem, ahogy a pénztárcám is a szerelő látogatása után. Viszont legalább újra meleg volt a lakásban.

Tavaly pont ilyenkor, még a járvány hivatalos kitörése előtt, mindhárom gyerekem ágynak esett. A szokatlanul hosszúra nyúlt lábadozásuk végén engem is levert a lábamról a vírus. Soha nem voltam annyira beteg, mint akkor. Még nagyon keveset tudtunk a koronavírus-járványról, de annyit már igen, hogy Olaszországban elszabadult a pokol. Inkább csak sejtettem, de nem lehettem biztos benne, hogy ez bizony az. Ma már tudom, hogy a járvány hivatalos kitörése előtt mi már túl is voltunk rajta.

A gyerekek nem is gyógyultak meg annyira, hogy visszamehettek volna az iskolába, mielőtt március 13-án bezárták a közoktatási intézményeket. Nehezen, de meggyógyultunk. Hősiesen végigtoltuk együtt a karantént, nekünk ez két héttel tovább tartott.

Rengeteget tanultam a gyerekeimtől ez alatt az átkozott év alatt. Nem győzöm bámulni az erejüket, a kitartásukat, a hitüket és az életkedvüket. Egy rövid nyári fellélegzés kivételével, gyakorlatilag a szobájukban töltik az életüket, jórészt a virtuális térbe helyezték a szociális kapcsolataikat, és mindeközben annyi, de annyi élmény kimaradt az életükből, ami már soha nem hozható vissza…

Az ő életükben ez az egy év rengeteg, sokszorta több, mint a mienkben. Ők mégis ezerszer összeszedettebbek nálam, és amikor szétzuhanok, összekaparnak azzal, hogy tökéletesen alkalmazkodnak a helyzethez.

Nem lázadoznak, nem mászkálnak titkos bulikba, nem esnek új szerelembe, fegyelmezetten, és mentálisan teljesen épen, türelmesen várják, hogy vége legyen ennek a rémálomnak, amivé az életünk, a valóságunk vált ebben az egy évben. Persze senki nem tudja, hogyan hat erre a korosztályra ez a trauma hosszú távon, de én határtalanul bízom bennük. Jó nagy szeletet kihasított a jelenünkből a koronavírus, és nem tudhatjuk, mi lesz a helyén a jövőben.

Úgy tűnik, a fiam megúszta, már gyógyulófélben van. És eddig mi sem kaptuk el tőle a vírust. (Lekopogom!)

Pont elég volt ezt a majdnem két hetet fertőtlenítőszagban tölteni. Mániásan törölgettem a kilincseket, a villanykapcsolókat, a hűtő ajtaját… minden lehetséges közös érintkezési pontot. Még külön mosogatószivacsot is használtam az edényeihez, macerás volt, na. A lakásban is dupla maszkkal közlekedett, aki kijött a szobájából, még a vécét sem használtuk közösen, száműztük szegény fiamat a másik mosdóba, amit kevésbé kedvel.

Aggódás és kétségek között telt az idő. A legrosszabb persze akkor volt, amikor a mindig nyitott ablakú szobájába lépve megálltam a galéria lépcsője alatt, kezemben a hőmérővel, ami nem is kellett, anélkül is láttam, hogy mennyire rosszul van. A fejét is alig bírta fölemelni. És nem, nem ölelhettem meg. 

Nem tudok mit írni, minden szó fölöslegesnek tűnik, kopog ez a szöveg is, csak ürességet érzek.

Semmi nincs, csak a vírus van.

Ki tudja, meddig még…

Most, hogy jövő héttől újra szinte teljes karanténba kényszerülünk, muszáj mindannyiunknak szolidaritást vállalni egymásért, hogy ne kockáztassuk az életünket, és ne terheljük tovább az amúgy is ezer sebből vérző egészségügyi rendszert meg a benne dolgozó embereket. Nagyon kérlek benneteket, ha tehetitek, tényleg maradjatok otthon! Vigyázzatok magatokra és a gyerekeitekre!

Both Gabi