Tóth Krisztina: „Magyar író vagyok, ez nem változik” – Interjú

–

Kurucz Adrienn/WMN: Az új versesköteted címe: Szeleknek fordít. Reflexből összeolvasva a neveddel születtek bennem lehetséges asszociációk. Például olyasmik, hogy messziről üzensz, vagy kivonulsz a társadalomból, és a természetben találod meg a nyugalmat. De kérlek, mondd el inkább te, mit jelent ez a szóösszetétel számodra!

Tóth Krisztina: A cím egy haikumból származik: „Éjjeli nyárfa, álmaink jeltolmácsa, szeleknek fordít.” Úgy éreztem, ez az a képiség, amely a kötet hangulatát legjobban tükrözi. Valami, ami egyszerre álomszerű és valóságos. A nyárfa itt jeltolmács: a belső tartalmakat a természet nyelvén adja át. Valahogy így működik a vers is. Belső tartalmakat alakít szavakká. Nem magyaráz, hanem fordít.

Egyébként felmerült bennem a „Hold tűje” kötetcím is, csak a kiadóban attól tartottak, félreérthetően összecsenghet a „hót hülyével” … Szóval kénytelen voltam új címet keresni. (Nevet.)

K. A./WMN: A kötetben hangsúlyosak a természet képei: a vizek, a fák, a madarak. Többet vagy mostanában a várostól távol?

T. K.: Sokkal többet. Talán az életkorom is közrejátszik abban, hogy egyfajta kivonulásra vágyom. Sokat kirándulunk, ez segít rátalálni egyfajta belső ritmusra, amit korábban, a városi lét zaja mellett nehezebb volt meghallani.

A férjem nagyon szeret a természetben lenni – ismeri a madarakat, türelmesen el tud merülni a táj egy-egy apró részletében. Én sokáig azt gondoltam, nekem erre nincs időm. Aztán, amikor már ott vagyok, beszippant valami – egy kép, egy hangulat, egy szín –, és rájövök, hogy valójában épp az történik, hogy benne vagyok az időben. És még az is megtörténhet, hogy ilyenkor születik egy vers. Mert nem a tudattal, nem erőből kell keresni az ihletet, hanem engedni kell, hogy megtörténjenek a dolgok. Én nagyon feszesen élek, és ezt az elengedést tanulnom kellett.

Az én nemzedékem, de szerintem még a tiéd is úgy nőtt fel, hogy az egyik legnagyobb erényünk az önfegyelem. És ez valahol nagyon mélyen beépül az emberbe. Nehéz ellazulni, nehéz nem kontrollálni, mi történik, mi éppen a feladat. De a vers az gyakran éppen ott jelenik meg, a véletlen pillanatokban, amelyeket nem irányítunk.

K. A./WMN: A kivonulásod nem csak fizikai, hanem szellemi is?

T. K.: Igen. Egy ponton úgy éreztem, hogy az a feszültség, ami Magyarországon uralkodik, közvetlenül beszivárog a munkámba. Ez nem tesz jót az írásnak. Én szeretek bizonyos távolságot tartani az anyagomtól. Nem akarok közvetlenül, indulatból reagálni, inkább megfigyelni és rögzíteni. De magyar író vagyok, és ez nem változik attól, hogy éppen hol vagyok. Ez a nyelv az otthonom, ezek a történetek az én történeteim. 

Az írói léthez ma már a közösségimédia- és a személyes jelenlét is hozzátartozik. Ez különösen nehéz, ha az ember alapvetően visszahúzódó típus. Amikor én elkezdtem ezt a pályát – tehát a 80-as évek végén, a 90-es évek elején –, egy író a szövegei által volt jelen. Most az arcával és az irodalmon kívüli dolgokkal, a hétköznapi életével is jelen van. Ezzel párhuzamosan sok szerző úgy dokumentálja a mindennapjait, mintha a születő történetek fedezete a szerző saját élete volna. Hol vagyunk már a posztmoderntől!

Az irodalmi hitelesség azt jelenti, hogy Géza elutazik Hajdúszoboszlóra, aztán jól megírja, és kitesz mellé néhány szelfit is. Összeolvassuk a művet az életrajzzal, közben meg egyre kevésbé érti az olvasó, hogy az irodalomnak miről is kellene szólnia. Lehet, hogy a világban megjelenő sok-sok hamisság miatt akarnak az olvasók ennyire közel lépni az alkotóhoz, és meggyőződni róla, hogy ez a hús-vér ember tényleg ezt meg ezt csinálta, itt és itt. Nem tudom. Mindenki autofikciót ír, engem meg személyesen egyre inkább a fikció izgat. A valódi irodalomban úgyis összemosódik minden, hiszen a kitalált sztorikat is tapasztalati mozaikokból építjük fel. 

K. A./WMN: Az olvasói elvárásokat hogyan tudod kezelni?

T. K.: Keresem az egyensúlyt. Olyan módon próbálok jelen lenni, ami számomra még élhető, de nem szippant be teljesen. A mai világban valamennyire muszáj látszani. Az viszont nagyon nem mindegy, hogy milyen terekben, milyen intenzitással.

K. A./WMN: Tapasztalhattad, hogy a közéleti megszólalásoknak micsoda erejük van olykor – és milyen negatív következményei lehetnek a nyilatkozó életére. Téged durván meghurcoltak egy szövegkörnyezetéből kiragadott idézet miatt. Holott mindössze azt kérdőjelezted meg, érvényes szerepmodellt jelentenek-e ma a lányoknak Az arany ember női karakterei – akik a férfiak alávetettjei.  

T. K.: Megtanultam, hogy bizonyos megszólalásoknak nincsen terük. Voltak idők, amikor még azt hittem, hogy érdemes párbeszédet kezdeményezni. Aki teli tüdőből üvölti a maga igazát, az sokszor nem meggyőződésből teszi, hanem mert a hiedelmei jelentik számára a biztonságérzetet. Ha ezt valaki megingatja, azzal nem vitatkozni fognak, hanem megtámadják.

K. A./WMN: Mennyire maradtak nyomai benned ezeknek a támadásoknak?

T. K.: Nyomot hagytak, persze. A megalázó hangnemet semmi sem indokolja. Amikor a gyerekeim képei alá rasszista, uszító kommentek jöttek a Facebookon, amikor nyilvános testszégyenítés zajlott, amikor névtelen kommentelők vagy épp fizetett sajtómunkások zaklattak, az megmutatta nekem, hogy ebben az országban bárki lehet célpont, az is, aki évtizedek óta képviseli a könyveivel külföldön a magyar kultúrát.

Úgy látom, hogy a kormánysajtó egy része tulajdonképpen abban utazik, hogy időről-időre végigvonszoljanak embereket a hajuknál fogva a főutcán. Cirkusz, pankráció kell, hogy még véletlenül se beszéljen senki a lényeges, fontos kérdésekről.

Egy idő után már nem a konkrét inzultusok fájnak, hanem az, hogy ez a módszeres rombolás mennyire hatékony. Hogy mennyire nem számít, mit tett le valaki az asztalra. Minél többet, annál nagyszerűbb célpont. És különösen igaz ez, ha nő vagy. 

K. A./WMN: Gondolom, ennek is köszönhető, hogy sokat vagy külföldön.

T. K.: Igen. A könyveim miatt is utazom. A majom szeme című regényem jelenik meg hamarosan angolul. Nemrég adta ki a Bloodax kiadó a válogatott verseimet George Szirtes fordításában, ezért megyek néhány nap múlva Írországba, ősszel pedig New Yorkba, ott a regényemnek lesz bemutatója. Közben jön A majom szeme olaszul, ezzel kapcsolatban is utazom majd, de megyek Franciaországba is egy fesztiválra.

K. A./WMN: A majom szeme – amelyben sok az áthallás a jelen viszonylataira – kapcsán biztosan sok kérdést kapsz külföldön Magyarországról. Volt olyan interjúd is, amiben nyíltan beszéltél arról, hogy nem érzed jól magad itthon.

T. K.: A külföldi újságírók és civilek leginkább a magyarországi problémákra kérdeznek rá, és gyakran firtatják az értelmiség felelősségét. Ilyenkor nehéz elmagyarázni, hogy ez a helyzet mennyire összetett. És hogy az értelmiség felelőssége valóban komoly, de a mozgástér közben nagyon szűk.

Azt gondolom, hogy én sokat tettem a magyar kultúráért külföldön is. Amit viszont a hivatalos magyar kultúrpolitika velem tett, az –finoman szólva – méltatlan volt. Ugyanakkor a fő olvasóközönségem itt van, Magyarországon, és szükségem is van a magyar nyelv mindennapi közegére. A nyelven keresztül talál rá az író a történeteire. 

K. A./WMN: Szabó T. Anna írta rólad: „otthon van a versben, és csak a versben van otthona.” Ezt te is így érzed?

T. K.: Ott vagyok otthon, ahol a szeretteim vannak. De igen, alapvetően egyetértek: a versben lakom, akárhol legyek is fizikailag.

K. A./WMN: A Strand című versedben pedig azt írod: „A világból kilógok”.

T. K. Ez egy alapélményem. Gyerekkoromtól kezdve megfigyelő voltam. Talán ismered azokat az embereket, akik egy buliban mindig a kanapén ülnek és figyelnek. És akkor jön valaki, hogy „jaj, ne szomorkodj itt egyedül”. Pedig addig teljesen jól voltam. Az emberek nem szeretik ezt. A világ azt szereti, aki szépen elvegyül.

Úgyhogy stratégiákat találtam ki. Például, amikor általános iskolában kidobósoztunk, mindig legelöl ugráltam, hogy minél hamarabb kidobjanak, és leülhessek hátul a tornapadra. Soha nem értettem azt a visongó lelkesedést, hogy „jaj, minél tovább bent maradni”. Nekem mindig a békén hagyatás volt a cél.

K. A./WMN: A Szeleknek fordít az elmúlt öt évben született verseidet tartalmazza. Milyen életszakasz volt ez számodra, hogyan tekintesz vissza rá?

T. K.: Sok minden történt ez alatt az öt év alatt. Ez az időszak számomra a helykeresésről szólt – még akkor is, ha biológiailag, a természet rendje szerint ez már inkább a megállapodás, a nyugalom ideje lenne. Mégis azt éreztem, hogy nekem valami új helyet kell fúrnom magamnak a világban.

Persze az ember hurcolja magával a tapasztalatait, a megélt történeteit – ezeket nem lehet letenni. De az írásban mindig lehet valami újat kezdeni. Lehet új nyelvet találni, miközben a folytonosság is megmarad. Az írói és személyes tapasztalatok nem válnak semmissé – ott vannak, működnek, csak éppen minden nagyobb prózai munkánál újra kell gondolnom, hogy honnan is beszélek, milyen pozícióból, milyen hangon. Számomra ez minden alkalommal újrakezdés. Természetesen ott van a személyiség vízjele, van egyfajta kapcsolódás a korábbi szövegekkel, de mindig más, új nyelvet kell találnom, és ez nagy lehetőség – egy mély lélegzetvétel, egy esély arra, hogy az ember megint nekivágjon.

Emlékszem, egyszer egy fesztiválon voltam, talán Helsinki mellett, és ott volt egy hetven feletti olasz írónő, aki állandóan idegesen elment a programokról, mert benne volt egy munkában, és azt mondta, nincs ideje. Akkor még a negyvenes éveim elején jártam, és kicsit mulatságosnak tűnt ez az egész. Most már teljesen értem. Az idő az egyetlen dolog, amit igazán irigyelni tudok. Igen, nagy időirigy vagyok! Irigylem azokat, akiknek van tere az életükben a munkára, a koncentrációra. És azt látom, hogy ezt leggyakrabban a férfi írók tudják megengedni maguknak – mert az, hogy „egy regényen dolgozik”, az esetükben egy elfogadott állapot.

K. A./WMN: És most hogy állsz a nyugalommal, van benne részed azért néha?

T. K.: Igyekszem egyensúlyt teremteni. Fontos nekem, hogy rend és harmónia legyen körülöttem, de ez sajnos időigényes dolog. Például szeretem, ha van virág a virágládában, ha minden tiszta, minden el van rendezve. Ha szépen, esztétikusan akarod élni az életedet, az macerás dolog. És mindig úgy érzed, hogy valamilyen területen mégiscsak lemaradásban vagy. Szép élet volna, igen, hogy anya délelőtt megírt három fejezetet a regényéből, délután már fahéj illatú sütemény gőzölög a konyhában, és ragyog a lakás. Az ember fejében élnek ezek az képek, de az élet nem egy magazin szerint zajlik. A rendből viszont nem tudok engedni, a káosztól rossz a közérzetem. Mindennap főzök is, és többnyire szívesen. De azért nem mindig: néha szorosak a határidőim, és bizony idő kitalálni, mit főzzek, aztán beszerezni mindent.

Szerencsére a mostani férjemmel ebben is jól tudunk kapcsolódni. Nekem ez teljesen új: korábban mindig az volt a szerepem, hogy ott állok a konyhában, és előállítom az ételt, amit a többiek megesznek. Most viszont gyakran együtt főzünk, és ez igazi öröm. Ő érzéki örömmel főz, szeret piacra járni. A hal például az ő terepe, meg a tengeri herkentyűk is. Londonban egyszer arra ébredtem, hogy már haza is jött a piacról, és egy hatalmas polip ült a mosogatónkban. Megnyugtatott, hogy majd ő megpucolja. 

Soha nem gondoltam volna, hogy az életben még egyszer férjhez megyek – ezt a tapasztalatot már magam mögött tudtam, kipipáltam. Aztán másként alakult, kinyílt egy új világ. Rengeteg dolgot tanulunk egymástól – és ez a tanulás, ez a közös felfedezés is része lett annak az új helykeresésnek, amit a Szeleknek fordít versei is tükröznek.

K. A./WMN: Voltak magyar kötődései a férjednek? Vagy teljesen rajtad keresztül ismerte meg a magyar kultúrát?

T. K.: A szülei magyarok voltak, 1956-ban emigráltak, bár nem együtt: Angliában találkoztak és ott ismerkedtek meg. A férjem már Skóciában született, és alapvetően skót identitása van. Irodalmat franciául és angolul olvas. Otthon két nyelven beszélünk, de a „titkos nyelvünk” a francia, mert a lányom nem beszél olyan jól franciául, hogy mindent értsen.

K. A./WMN: Nagyon érdekes és szimbolikusan is értelmezhető, hogy épp egy reptéren találkoztatok. És most már együtt járjátok a világot. Van egy gyönyörű vers a kötetben, a Bója. Két ember a tengerben, az áramlásban megvárja egymást.

T. K.: Sokat utazunk együtt, a külföldi könyvbemutatókra is elkísér. Tavaly is eljött Brazíliába, a portugál könyvbemutatóra. Mivel szenvedélyes fotós, ezeket az utakat mindig dokumentálja is.

K. A./WMN: Legendásan nem szereted, ha interjúk közben fényképeznek. Könnyebben viseled a kamera jelenlétét, ha ő van mögötte? 

T. K.: Persze, nagyon nem mindegy, hogy ki van a kamera mögött. Ez nem csak technikai kérdés. Ha az az ember szeret, akkor képes meglátni az igazi arcod. Akkor nemcsak rögzít, hanem valóban lát – és ez hatalmas különbség. 

Kurucz Adrienn