Nem minden ember egyforma állat – A kullancs meg főleg
Miért igazi testi-lelki-szellemi gurunk a kullancs? Mit tegyünk csípés esetén? Milyen életpályamodellt álmodnak maguknak a kis vérszívó dögök? Szórakoztató kullancsológiai természetrajz az egyetlen Kökéndy Ákos tollából, mert ismétlés a tudás anyja.
–
Amikor az állatokra gondolunk, elsőre többnyire olyan lények jutnak eszünkbe, amelyek szabad szemmel jól láthatók, lehetőség szerint bokán felül, de csípőn alul érnek nekünk, finom tollazatuk vagy puha bundájuk van, és vidáman szaladnak a réten... vagy ülnek a fészkükben. Szóval nem nagyon különbözünk a kullancsoktól, amik pont így képzelik el az ideális állatot. Amikor lelki szemeik előtt megjelenik az életpályamodell, pont ilyen terepet álmodnak. Persze van testi szemük is, de ők nem a „hiszem, ha látom” rendszerében élnek, látásuk ugyanis többnyire teljesen fejletlen.
A kullancs sokkal jobb, mint egy csomó más állat, amit ha meg akarunk tekinteni az élőhelyén, akkor drága egzotikus utazást kell kérnünk szülinapunkra. A kullancs viszont ott szeret élni, ahol van vér, és mivel bennünk is van elég vér, hát, rajtunk is szívesen elvan egy darabig. Saját megfigyelésem alapján a rokonok közül főleg a vérrokonokon fordul elő: testvér, nővér, fivér. De ez nem egy véresen komoly kutatás.
A kullancsológusok nem véreshurka-csalival fogják a vizsgálandó példányokat, hanem szárazjéggel, ami nem más, mint szilárd szén-dioxid.
Miközben ugyanis a mínusz 78 °C-os tömb gőzzé válik, a kullancsok úgy gyűlnek oda, mint a Family Frost autója köré a falunkbeliek.
És hogy miért teszik ezt? Mert nem bírnak ellenállni a szén-dioxid csábító illatának. Arról nincs tudásunk, hogy érzik-e a paprikás csirke illatát, de mi sem érezzük a szén-dioxidét, szóval egy–egy az állás. A szén-dioxid számukra azt jelzi, hogy itt valami lélegzik, és ha az a valami lélegzik, akkor annak van vére is, és innen már nincs megállás, rá is csúsznak a cuccra.
Míg a parfümériákban az emberek a csuklójukon elhelyezett illatmintákat az orrukkal szokták szagolgatni, a kullancs közvetlenül a „csuklójával” szagol. Az első pár lábán van egy különleges szerve, a Haller-szerv, ami az illatokon kívül képes érzékelni a páratartalom- és a hőmérséklet-változást is. Ha tehát valaki azt szeretné, hogy a kullancs ne vegye észre – ne „hallerezze meg” – a jelenlétét, akkor gondosan ügyeljen arra, hogy ne legyen testhőmérséklete, ne párologjon és ne lélegezzen ki szén-dioxidot. Tehát már azelőtt dögöljön meg, mielőtt a kullancs lecsaphatna rá!
A kullancsoknak sok faja van, mindegyik sajátos módon alakította a fejlődését, életmódját, de abban megegyeznek, hogy vöröset kell inniuk. Ahhoz azonban, hogy felülhessen a Food truckra – vagy vérbike-ra, ahogy ők mondják –, azt el is kell kapnia. Ehhez a nagy részük szélesre tárja a karjait, és úgy várja a kocogó lábszárakat. Ez nem akkora szám, mint az egykerekűn egyensúlyozni, ugyanis marad még három pár lába, amivel a fűbe tud kapaszkodni. De vannak olyanok is, amik megérezve (Haller!) a nedves fűben önfeledten fetrengő fesztiválozót, egyenesen vágtatni kezdenek a préda irányába, akár nagyobb távolságokról is. És akadnak olyanok is, amelyek madarak fészkeiben tanyáznak, és a fiókákat parazitálják. Jól kutatott a partifecskék és a kullancsok kapcsolata. A partiarcokról nem is beszélve.
Kullancs bárhol felbukkanhat, ahol van elég állat, van elég pára és nincs nagyon hideg. A hercegen, a fehér lován, az aranyszőrű bárányon, a békán és a hercegnőn is.
Táplálkozásuk legérdekesebb része a bőrön végzett vérkútfúrás. Általában keresnek egy vékonyabb, puhább bőrterületet, ezért nem találunk kullancsokat a bőrkeményedéseinken vagy a korrupt emberek arcbőrén, a hajlatokban meg a kutyafül környékén annál inkább. Itt először is érzéstelenítenek, mint egy doki, aztán pedig a spéci szájszervükkel belefűrészelik magukat a hámszövetbe, ami úgy néz ki, mintha két kifelé fordított fűrészpengével, dagasztó mozdulatokkal próbálnánk egy gigászi szilvásgombócba behatolni a benne található finomságért.
A szorgos erőfeszítésnek vér a jutalma, ami nagyon, de nagyon tápláló, hiszen ez szállítja a már feldolgozott tápanyagainkat a szervezet minden helyére, a kullancs meg csak ül, mint turista a szusibárban, és a futószalagon elé érkező kaja-piát nyeli, míg el nem éri eredeti tömegének akár a hatszázszorosát is.
A sok evés-ivás után aztán szokás szerint elindul visszafelé is a móka, és ez a komolyabb része a kalandnak. Szegény kullancskában ugyanis nem ritkán ott tenyészik egy csomó kórokozó, ami őt nem öli meg, de ha belénk kerül, akkor abból nagy bajok lehetnek. A vírusos agyhártyagyulladás, a Lyme-kór vagy a nyúlpestis nem vicces. De nem minden kullancs fertőzött, és a fertőzöttek közül sem mindegyiktől kapunk el feltétlenül valamit, ha idejében cselekszünk.
Teendők:
- kirándulás, séta után nézzük át a testünket
- ha tetszünk magunknak, készítsünk pár fotót, és posztoljuk azonnal
- ha kullancsot találtunk magunkban, azonnal távolítsuk el
- számoljunk be mindenkinek erről az érdekes dologról, hogy kullancs van a világban
- már ne vegyünk bérletet
A kullancsot sokféle módszerrel rábírhatjuk a kórokozó kihányására. Ha maximalizálni akarjuk a kockázatot, akkor kezdjük el kínozni, nyomogatni a vérrel teleszívott kis testét, öntsünk rá olajat, hogy fulladozzon, aztán várjunk a kiszedéssel estig, míg valaki mond arról valamit, hogy ez tényleg kullancs-e.
Ha nem vagyunk ennyire bátrak, akkor fogjunk egy szemöldökcsipeszt – ez az egyetlen igazi haszna! –, és a bőr közvetlen közelében ragadjuk meg vele a hedonista dögöt, aztán mindenestül tépjük ki.
Ha esetleg beleszakad az eleje (ez nem a feje, de most ne anatomizáljunk), az nem akkora baj, mert nem ott tartja a kórokozóit, hanem a pufi kis testében. Utólag ezt már nyugodtan ki lehet piszkálni. Ha ellenben fojtogatjuk, nyomogatjuk, kínozzuk, akkor szépen beleokádja a cuccot a véráramunkba, ami nemcsak undi, de fölöslegesen rizikós is.
A kullancs nagy barátunk, valódi szellemi-lelki-testi guru. Arra serkent ugyanis bennünket, hogy rendszeres önvizsgálatot tartsunk, még akkor is, ha ez kellemetlen, és olyan helyeket is szemrevételezzünk, amelyeket nem szoktunk. És figyeljünk a társainkra (véreinkre), mutassunk rá olyan területekre, amelyek számukra láthatatlanok.
Mert ha mi nem tesszük meg ezt, akkor megteszi helyettünk egy parazita.
Kökéndy Ákos
Kép: Wikipédia
Ha szívesen olvasnál még Ákos utánozhatatlanul szórakoztató stílusában a TEVÉRŐL, a RÉNSZARVASRÓL vagy a LAJHÁRRÓL, akkor kattints a színes szavakra!