Az omikron nem kopogott, hanem hatalmas erővel, páros lábbal rúgta be az ajtót az iskolákban

–

Az ünnepek alatt minden olyan nyugalmas volt

Nem vettem tudomást a világban dúló harcokról, kimaradtam szinte mindenből, csak a családommal foglalkoztam, velük töltöttem az időt. Ezért is lehet az, hogy megdöbbentem, amikor meghallottam: megkezdődött a koronavírus-járvány ötödik hulláma, hiszen én a negyedik végéről is valahogy lemaradtam. Jobb is szerintem, legalább kicsit kikapcsolt az agyam ebben az őrületben.

Aztán január harmadikán, teljes nyugalomban tértünk vissza az iskolába, mert nyoma sem volt hullámzásnak, és a bennem tomboló belső viharok mély és elementáris erejű hullámai is feszített víztükörré simultak.

Gyorsan visszarángatott ebből az állapotból a valóság

Egy újabb görög betű, az omikron – a görög ábécé tizenötödik betűje – került a gyűlölet középpontjába a pandémia és a tudósok, de leginkább önmaga miatt. Gyengébb, de virulensebb, kikerüli, de mégsem, okoz is tünetet, meg nem is. Már én magam sem tudtam követni, mi és hogyan történik, hol van az igazság ebben az ügyben.

Egy dolgot viszont pontosan és élesen látok:

az omikron nem kopogott, hanem hatalmas erővel, páros lábbal rúgta be az ajtót az iskolákban. Legalábbis a nagyobb, fővárosi intézményekben szinte óránként lett valaki rosszul, lázasodott be, vagy éppen telefonált a szülő a pozitív teszt miatt. Az eljárás egyszerűbb lett, mint a másfél hónappal ezelőtt leírt kálvária, hiszen az iskola saját hatáskörben hazaküldheti a karanténkötelezett gyerekeket.

Aztán lista készítése, adatok továbbítása, EESZT folyamatos nyomon követése, határozatra várakozás, majd kiküldés, végül karantén. Tíz nap – az utolsó naptól számítva, amikor érintkeztek a covidos személlyel. Konkrétan minden napunk ezzel telik.

Sorra kerülnek ki az osztályok a jelenléti oktatásból

Sajnos így sincs tesztelve mindenki, mert vagy nem rendelik el, vagy nem is keresik fel az orvost. Az meg nem elvárható, hogy mindenki saját költségén otthon vagy hivatalos helyeken tesztelje/teszteltesse magát, mert mindez horribilis költséggel járna. Holott ennek alapnak kellene lennie.

A minőségi munka szinte lehetetlenné válik, mert van, hogy a huszonöt-harminc fős osztályban négy-öt gyerek lézeng, a többiek betegek, vagy otthonlétre vannak ítélve.

Semmi garancia nincs rá, hogy a szabadulásuk után egy nappal nem következik be újra, és kezdődik minden elölről. Idegőrlő az egész. Pláne hipochonderként, ami én szerencsére köztudottan nem vagyok. (DE.) 

Naponta foglalkozom ezekkel az ügyekkel, beszélek erről, aztán persze annyira bepörgetem magam, hogy produkálom a tüneteket, és várom, hogy egy vagy két csík jelenik-e meg a tesztkazettán. Egy. Eddig mindig csak egy. Talán az a legrosszabb ebben, hogy lassan biztos vagyok benne: nem kerülhetem el, csak a „mikor” a kérdés, ami meg persze nyugtalanít.

Nem, nem szorongok, nem pánikolok – pánikbetegként ez is nehéz –, csak amikor erre gondolok, szimplán azt érzem, hogy nagyon elegem van, és mérhetetlenül unom. Ahogy szerintem már mindenki.

Hisztéria a köbön

Persze én jóhiszeműen, informálisan azért is írok erről az oldalaimon, hogy lássa mindenki, mi zajlik, és milyen az éppen aktuális helyzet. Én vagyok a „hülye”, mert ezzel magamra rántom az oltásellenes, gyilkossággal vádolós, vírustagadó tömeget, amelynek tagjai a nem létező keresztvizet is leszedik rólam, holott az oltást meg sem említem ezekben a posztokban. De mivel oltattam, ezért „én propagandista vagyok”. Most éppen oltáspropagandista, akit „lefizetettek a nyugati gyíkemberek, hogy jó pénzért népszerűsítse a beültetett chipet”. Azt, pont azt.

Már tényleg nem tudom, mi a jó lépés

A digitális oktatás már többször is megbukott, nem működik, csak kényszeredetten próbálkozunk valamit kihozni belőle, miközben a gyerekek lelkiállapota és szociális hálója a bányászbéka segge alá kerül.

De most éppen a benti lét sem hatékony, hiszen nem tudunk haladni úgy, hogy az osztályok harmada, fele – mindig más összetételben – konstansan hiányzik.

Vegetálunk. Mondjuk, a „legjobbkor”, amikor amúgy is sok helyen gondot okoz az oltás miatt felfüggesztett kollégák helyettesítése, a tanítás megoldása. Rettenetesen kezdődött ez az év is, hiába bíztunk annyira abban, hogy az idén már jobb lesz.

Mi meg csak reménykedni tudunk, közben ugyanis központi felvételi lesz, az érettségit valószínűleg megint nem fogják átgondolni, maximum úgy, ahogy eddig, vagy egyik, vagy másik részét elhagyva, nem meghallgatva minket, tanárokat.

A valóság másik oldala

Közben pedig táncolhatunk koncerten, bulizhatunk szórakozóhelyen, tapsolhatunk színházban, szurkolhatunk focimeccsen, de még békésen is menetelhetünk, ha akarunk. És ez így van „jól”.

Aztán majd csak megszokjuk ezt az egészet valahogy, így, két év után… Ha meg nem, akkor sincs más választásunk. Éljük túl, mást nem tehetünk.

Balatoni József

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / RichVintage