*R.-nak, aki a barátom

Molnár Emőke a kertkaput támasztja. Azon gondolkodik, betette-e a lánya hátizsákjába a telefontöltőt. Aztán beugrik neki, hogy a fia sporttáskájában volt már csak hely, így oda szuszakolta be a töltőt az indulás előtti kapkodásban. Vajon ezúttal mi maradt itthon?

A volt férje a karácsonyi szünetben is dühösen telefonált, hogy nincs a Mikinek elég alsója, a Sárinak meg a fogkeféje maradt Pesten, úgyhogy a benzinkútnál tudott csak venni végül háromszoros áron, mert minden bezárt azon a környéken 25-én. Egy határ menti faluban lakott. Ő maradt végül a házban, Emőke költözött a gyerekekkel.

Jó is meg nem is több száz kilométerre lakni egy volt férjtől.

Ha közelebb lenne, többet látnák a gyerekek. Vagy nem. Amikor még együtt éltek, nem sokat törődött velük, ment a dolga után minden áldott nap, hétvégén meg aludt. Vagy nyomkodta a távirányítót. Most, hogy egy-két hetet vannak csak vele a gyerekek a szünetekben, talán több időt töltenek együtt, legalábbis éves átlagban, mint régen, amikor még egy fedél alatt aludtak minden éjjel.

Emőke áll a kertkapuban, és nézi az üres felhajtót, amelyről pár perce tolatott ki poros leveleket felkavarva, csikorgó gumikkal a volt férje Audija. „Le kellene takarítani a járdát”, szólt vissza az autóból a férfi, és mutatta az ujjával, mekkora kupacokat épített a szél, mintha Emőke nem látná.

Kora délután van, egy lélek sincs az utcán. Aki nem ment ma be dolgozni, az elutazott a gyerekekkel valahova. Őszi szünet van, és szép az idő, ki kell használni.     

Emőkének is eszébe jut, hogy elmehetne valahova. Hónapok óta nem volt egyetlen szabad hétvégéje sem az állás, a másodállás és a gyerekek mellett. Ma, ha nem akar, szólnia sem kell senkihez. Azt csinál, amit akar.

Temérdek időnek tűnik az a másfél nap, ami még szabadon előtte áll. Nem is tudja hirtelen, mihez kezdjen vele.

Elszokott ő már attól, hogy válogasson.

Eszi, amit a gyerekek szeretnek, teszi, amit a főnöke kér. Igazodik álló nap a mások szabályaihoz, ötleteihez és hangulatához.

Könnyű ember, mondják róla. Fát lehet vágni a hátán.

Emőke bemegy a házba, és észreveszi, hogy nyitva maradt egy ablak. Odalép, becsukja, és mikor a függönyt húzza vissza a helyére, megszédül. Nem sötétül el előtte a világ, csak az erő folyik ki a lábaiból egy pillanat alatt. Le kell ülnie.

Fogja a kezében a telefonját, hátha hívják a gyerekek. Pörgeti a Facebookot. De nem jut el hozzá valójában egyetlen üzenet sem. Lecsukódik a szeme.

Már sötét van, amikor arra ébred, hogy fázik. Nem is fázik, vacog. Magára húz egy plüsstakarót, de sehogy sem tud átmelegedni, pedig megy a fűtés, hallja, hogy duruzsol a cirkó. Kapar a torka is. Talán mert egy fél pohár vizet ivott egész nap. Enni se evett, nem volt étvágya délben, amikor a gyerekeknek tálalt.

A volt férje bezzeg kétszer szedett a pörköltből meg a galuskából, ki kellett gombolnia a nadrágját. Egészen kipirult, és sokat nevetett. Úgy tűnt, pár percre elfelejtette, hogy nem odahaza van. Aztán eszébe jutott, lehajtotta az alkoholmentes sör maradékát, megtörölte a száját, és kiadta a srácoknak az ukázt: indulás!

Emőke kikászálódik a takaró alól, és elindul a csap felé. Szédül. Meg kell kapaszkodnia az asztalban, amikor elmegy mellette. Vizet enged egy pohárba. Kortyol a vízből, és úgy érzi, pengét nyelt. Ekkor döbben rá, hogy beteg.

Ha valamelyik gyerekkel lenne ez, már vagy egy nappal korábban jelzett volna benne a radar. Mindig kiszúrta, ha valami nem stimmelt, a szemük fura csillogásából, az étvágyukból, a mozgásukból tudta, ha betegek lesznek, már gondolta is át, mit kell átszervezni másnap és miként. 

 

De ha vele volt valami, akkor csak nehezen esett le a tantusz. Vagy nem akart leesni. Sokáig igyekezett úgy tenni, mintha nem is lenne baj. Néha bejött a stratégia, és pár óra alatt átrobogott rajta a kósza vírus.

Képes volt végighányni az éjszakát úgy, hogy este, fektetésig még viszonylag rendben volt, reggelre meg már – csodák csodája – jobban lett megint, és be tudta vinni a gyerekeket nyolcra kocsival az iskolába.

De ez a láz most megijeszti. A lázmérőt eltörte pár hete a fia véletlenül, de a régi babahőmérő még megvan, elő is kotorja a doboz mélyéről, amelyet a frissen szült barátnőjének készített össze pár napja. 38.5-öt mér, és mert össze-összekoccan a foga, úgy rázza a hideg, tudja, hogy ez még menni fog följebb is.

El kellene menni egy gyorstesztért a patikába, gondolja, de aztán rájön, nincs már nyitva egy se a környéken. A felnőtt háziorvosnál még sosem járt, azt sem tudja, mikor rendel. Lázcsillapítót végre talál a gyógyszeresdobozban. Valami régi torokfertőtlenítőt is, gargarizál. Főz egy teát. Aztán ágyba bújik.

Forgolódik, nem jön álom a szemére.

Arra gondol, ha rosszul lenne, ha tényleg nagyon rosszul lenne, kit hívhatna fel. Ki jönne át segíteni? Kit engedne be egyáltalán, hisz az is lehet, hogy covidos. Mi van, ha a gyerekek is elkapták? Mihez kezd velük az apjuk ott a messzeségben? Amikor elindultak pár órája kutya bajuk sem volt, de ki tudja, talán ott betegszenek le, és akkor neki lesz vajon elég ereje utánuk menni, vezetni kétszáz kilométert?

Régen, amikor beteg volt, őt is az anyukája ápolta. De a mama egy másik országban maradt, nyolc óra az út háztól házig, és különben is, hetvenöt éves, nem hívhatja ide, mi van, ha elkapja ő is a betegséget, és, mondjuk, belehal?

Hogyan lehetne továbbélni akkor a tudattal, hogy ő fertőzte meg?  

Emőke vergődik az ágyban, egyik oldaláról a másikra fordul. Az jut eszébe, a barátnőjének egy ismerőse negyvenévesen halt meg pár napja. Mi van, ha az ő szervezete is rosszul reagál? És akkor a gyerekek arra jönnek haza az apjukkal, hogy haldoklik vagy már meg is halt? 

Nem, ez nem történhet meg, gondolja Emőke, és elhatározza, éber lesz, és mentőt hív, ha rosszabbul lenne, nem fog késlekedni egy percet sem.

Fekszik az ágyban, és figyeli a légzését.

Nincs légszomja.

A torka hasogat, de már nem rázza a hideg. Hatott a gyógyszer.

Mivel aludni nem tud, köntösbe bújik, és kimegy a konyhába. A tea kihűlt. A pult tele az ebédről maradt szennyes edénnyel. Kis hezitálás után nekiáll, elmosogat. Letörli az asztalt. Felsepri a morzsákat. Kiviszi a szemetet. Kuncog magában, hogy ha mégis mentőt kell majd hívnia, látni fogják, milyen szép rendet tart. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Eszébe jut, hogy esetleg ágyat is húzhatna. Ne ebben a régi, virágos garnitúrában találják már meg a mentősök, ezt még nászajándékba kapta a rokonoktól. Inkább elővehetné a szép, selyemfényű huzatot, amit titkon azért vett, hogy ha majd lesz valakije, egy komoly, itt is alvós, új szerelme, akkor makulátlan, puha ágyba fektethesse. A selyem télen fűt, nyáron hűt, állította az anyja, és Emőke hitt neki. Igaz, csak műselyemből van az ágynemű, viszont így is gyönyörű, gyönyörű lesz benne együtt, gondolta, most meg azt, hogy a mentősök kedvéért ugyan fel nem húzza, inkább dob egy takarót az ágyra, ha úgy alakul.            

 Kurucz Adrienn     

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Prompilove