Csúszik az út a lábam alatt. Hirtelen változik a hőmérséklet, egyik napról a másikra. Tegnap még tíz fok volt, ma reggel már mínusz három, és holnapra havat is jósolnak.

A sötét parkolóban a vékony törzsű fán egy vörösbegy gubbaszt. Lassan világosodik, akkor kezd csak énekelni majd. Beülök az autómba, nagy nehezen, szinte behajtogatom magam. Már hetek óta fáj a jobb lábam, a térdem mögött, a hajlatban. Ilyenkor, a műszakok végére már alig tudom behajlítani, egészen dermedtek az izmok az idegszál körül, ami valahogy megsérülhetett.

Re-deployed – áthelyezett, ezt jelenti

A kórházon belüli áthelyezések pedig nem csupán azzal járnak itt, Angliában, hogy a nővérek egy másik osztályra kerülnek, hanem maga a fogalom egyúttal azt is jelenti, hogy a nővérek minden műszakban máshová kerülhetnek.

A testük, az erejük szabad préda a vírus miatt sorozatos újratervezésre kényszerített főnővéreknek, menedzsereknek. A nővér testével, erejével a felettesei egy járvány idején szabadon rendelkeznek. Felette születnek a döntések, akarata ellenére, a tudta nélkül.

Az egészségügyet sokszor hasonlítják a katonasághoz – hierarchiájában nagyon hasonló a rendszer. Mégis más. Itt a parancsnokod, őrmestered nem tart veled, amikor harcba küld, egyszerűen csak másik őrmestert kapsz.

Az elmúlt három műszakot két különböző intenzív osztályon és egy szubintenzíven töltöttem

Mindhárom Covid-osztály – természetesen. Az intenzív: back to the light, fehér fény mindenütt. Mégis a pokol tornácának tűnik most. Minden ágy tele, így mostanra másik három „sima”, belgyógyászati osztály szobáit is átalakították intenzíves kórtermekké. Az egyetlen, ami adott volt ezeken az osztályokon, az az oxigén. Minden mást ide kellett hozni. A lélegeztetőgépeket, a műszereket, a dialízisre alkalmas gépet, a vérgázanalizátort, a monitorokat, az állványokat, a kiskocsikat tele eszközökkel.

Rettenetes a rendetlenség, teljes káosznak tűnik. A lélegeztetőgéphez tartozó váladékszívó tartálya egy kék műanyag széken pihen. A kisasztalon a tűk és fecskendők, mindenféle ampullák és folyadékok – az első órában még kiismerhetetlen – nagy kupacokban hevernek.

Első éjjel Jane, a másodikon Anita, a cseh lány az intenzíves szakápoló, aki mellé be vagyok osztva. Vigasztaló az arcuk, ahogy felderül, amikor meglátnak: „Isten hozott újra itt! Emlékszem ám rád” – mondják. És adnak beteget, hogy egyedül „vigyem”. Át az éjszakán.

Néha odajönnek, átnézik a dokumentációmat, megkérdezik, szükségem van-e segítségre. Négyóránként jön az orvos a hason fekvő betegek fejét megfordítani, akkor mindenképpen segíteniük kell. Ahhoz is három ember szükséges.

Első éjjel egy hatvannégy éves férfit ápolok. A férfi, akit szerettem is ennyi idős. A gondolattól egészen picire zsugorodik a gyomrom.

A betegem diabéteszes. De jó esélye van lejönni a gépről, talán már ezen a héten.

Eseménytelen az éjszaka. Legalábbis nem történik semmi rossz. Ez mindig így értendő, ha orvossal vagy nővérrel beszél az ember. Figyelem a monitort, az inzulinpumpát, írom a jegyzeteket, adagolom a gyógyszereket, a folyadékot és a folyékony táplálékot. Leszívom a tüdőben és légcsőben felszaporodott váladékot, ellenőrzöm a vérgáz értékeket két–három óránként. És csendesen örülök, hogy a betegemnek egyre kevesebb oxigén kell. A műszak végére már csak harminc százalék a tizenkét órával azelőtti hatvan százalékból.

A legcsendesebb órában, hajnali kettő és három között átolvasom a dokumentációt. A férfi szenteste került be a kórházba, akkor hozta mentő a sürgősségire. A koronavírust december 13-án diagnosztizálták nála PCR-teszttel, amelyre saját maga ment el. Enyhe tünetei voltak, karanténban töltött tíz napot a saját otthonában, gyógyszer sem kellett, csak a szokásos paracetamol, ha láza lett volna. De láza nem volt. Egy hét múlva a köhögés azonban nem múlt, sőt, inkább erősödött, szédüléssel, fejfájással párosult. December 24-én este pedig mentőt kellett hívni hozzá, mert a légzése rosszabbodott, és már alig kapott levegőt. A sürgősségi naplójában a vizsgálatok alatt nyolcvannyolc–kilencven százalék a szaturáció. CPAP–ra tették őt (magas nyomású sűrített oxigénterápiára) és antibiotikumos kezelésre. A diagnózis ekkor már Covid-pneumonia. De a CPAP-on az oxigénszintet folyamatosan kellett emelni, és a beteg egyre elesettebb. Az orvosi jegyzetben az áll, hogy már karácsony másnapjától intenzívre és lélegeztetőgépre akarták őt tenni, de a férfi könyörgött, hadd maradhasson ébren és az eszméleténél. Semmiképpen nem akart gépre kerülni.

Január elsején volt a születésnapja.

A második éjszakán egy hetvennégy éves férfi a betegem

A hófehér haja finoman göndörödik a tarkóján. Stabil az állapota, de ő csak aznap került gépre, délelőtt, szintén a szubintenzívről, amikor az optiflow és a CPAP sem volt már elegendő a vére, a lelke és a teste életben tartásához. Számára még nem látszik az út vége. Az oxigénszükséglete folyamatosan ötven és hatvan százalékos. Feltűnik, hogy a két beteg kórlefolyásában sok az azonosság. Mindketten tíz nappal az első diagnózis után kerültek kórházba, mindkettejüknek ugyanúgy romlott az állapota. Ugyanabban az ütemben és ugyanolyan módon. A második betegem ugyan most rosszabb állapotban van, és idősebb is, mégis jobbnak látszik a prognózisa. Semmiféle alapbetegsége nincs, soha semmilyen gyógyszert nem szedett, és a röntgenfelvételen is tisztább a tüdeje. A sürgősségi naplóból az is kiderül, hogy nem is saját maga miatt, hanem a felesége miatt hívott mentőt, akivel együtt lett beteg, annak ellenére, hogy április óta otthon voltak, önkéntes karanténban, és csak egyikük ment ki naponta a boltba, maszkban. 

 

A mentősök vizsgálata során derült ki, hogy a férfi sincs jó állapotban, ezért együtt hozták be a kórházba a házaspárt. Dominic feleségét azonnal az intenzívre vitték, őt magát pedig igyekeztek kevésbé invazív módon kezelni. Az intenzív osztályra való felvételekor az ügyeletes nővér beírja a naplóba: „A beteg lánya értesítve”.

Dominicnak és a feleségének egyetlen lánya van. Egy pillanatra mozdulatlanná válnak a kezemben a papírlapok, és eltűnődöm azon, mekkora lehet az aggódás, a rémület mértéke, ha az ember szülei egyszerre kerülnek kórházba, és pár nap alatt mindketten lélegeztetőgépre…

Karácsony után vagyunk, az új év reményeinek sodrásában

Három hét telt el azóta, hogy poharat emeltünk arra, hogy talán minden jobb lesz, hamarosan javulni fog a helyzet, és hogy az alagút végén már látszik a fény. Ezzel szemben, január első hetében soha nem látott mértékben ugrott meg a felvett betegek száma, és a halálozási ráta is magasabb már, mint áprilisban, az első hullám idején volt. Több mint harmincezer beteg fekszik kórházi osztályokon Nagy Britanniában Covid-19 diagnózissal. Naponta ötvenezer felett az új esetek száma, és átlagosan naponta ezerháromszáz család gyászolja valamelyik hozzátartozóját. A hideg fut végig a hátunkon, ha belegondolunk. De belegondolni nincs idő, sem erő.

A harmadik éjszakás műszakban a szubintenzívre kerülök, ahol hat betegem van

Könnyebbségnek tűnik, hogy a folyosón és a nővérpultban nem kell viselni a komolyabb és nehezebb védőfelszerelést, azt csak a kórterembe való bemenetelkor kell felvennünk. De a könnyebbség álságos. A tizenkét óra alatt tízszer öltözöm fel és vetkőzöm le.

A hat férfibetegem közül kettő optiflow-n, négy pedig CPAP-on van, óránként kell ellenőriznem a gépeket és az állapotukat. Háromszor maradok bent a kórteremben kétórás időközökre, a gyógyszereket odakint készítem el a kezelőben, úgy viszem be kiskocsin. Erős logisztika kell ahhoz, hogy ne csengessek pillanatonként a segédnővérnek, hogy hozzon ezt-azt, amit kint felejtettem. Feltankolok a papírágytálakból, kacsákból, a vércukormérőt is beviszem, a gyógyszeres kocsit pedig a bejárati ajtó mellé parkoltatom, hogy csak ki kelljen nyúlnom érte, ha valami arról kellene.

Itt a szubintenzíven a betegeim életkora harmincöt és hatvanöt év között van. A két optiflow-s beteg orrában csak az erősebb szonda van, a többiek pedig maszkban vannak, így kevés a kilégzett levegő, tudom. De éppen eléggé vizuális típus vagyok ahhoz, hogy lássam a temérdek vírust lebegni a kórterem teljes terjedelmében, és lássam azokat megtelepedve odatapadni minden létező felületre. Az ablakot nem lehet kinyitni, a légkondicionáló berendezés működik. Hiába az FFP3-maszk, és a plasztik az arcom előtt, a vastag kék köpeny és a gumikesztyű,

valahányszor bent tartózkodom a kórteremben, úgy érzem magam, mintha egy kiéhezett aligátorokkal teli mocsárban tölteném az időt.

Hajnali háromkor a sarokban Brian kéri, hogy tartsunk újra szünetet a CPAP-ból

Az ápolási dokumentáció szerint négyóránként tarthat egyórás szünetet, amikor csak sima oxigént kap, felülhet az ágyon, kicsit szabadabban mozoghat. Éjfél előtt ez jól is sikerült. Hajnalban azonban hiába szeretnénk mindketten ugyanilyen eredményt, a CPAP-ról lekerülve Brian oxigénszintje szinte azonnal visszaesik nyolcvan, majd hetvennyolc százalékra. Üldögél az alig negyvenéves férfi az ágyon, és kétségbeesetten nézi a monitoron a számokat. Kérem, hogy lélegezzen nyugodtan, ne ijedjen meg, csak szuszogjon, biztosan mindjárt jobb lesz. Megigazítom az orrában a vékony oxigénszondát, az ujján is a szaturációmérő-klipet, hátha csak az a baj. Felemelem az oxigén mennyiségét négy literről nyolcra. De öt perc múlva sem javul semmi, sőt, Brian köhögni kezd, és verejtékezik. Amikor az ágy mellé lépek, kéri, hogy hadd fogja meg a kezem.

A tekintete rémült, kétségbeesett, pedig ő már nem a monitort figyeli, egyszerűen csak próbál levegőhöz jutni. A pulzusa száztíz, a véroxigén-szintje hetvenhét százalék. „Félek, nővér…” – mondja szaggatott, suttogó szavakkal – „nem tudom, mi lesz”.

Sokkal több ez félelemnél, én pedig erre gondolok. A betegem halálra rémült, szó szerint. Ez a mondat is teljes értelmet nyer.

„Visszamegyünk CPAP-ra, most! És visszafekszünk az ágyba, azonnal, Brian” – mondom neki, és látom, ahogy az erős, nagydarab férfi vonásai átrajzolódnak, elsírja magát. Úgy, ahogy csak az erős férfiak sírnak. Még mindig szorítja a kezem, de bólint. Beszélni már nincs ereje. Visszacsatolom hát a maszkot az arcára, átállítom a gépeket. Besegítem és az oldalára fektetem az ágyban.

A fennjáró covidos betegek az oldalukra fektetve negyvenöt fokban, a lélegeztetettek pedig hason fekve jutnak a legtöbb oxigénhez. Negyedóra, míg Brian állapota rendeződik, és az oxigénszint eléri a minimálisan szükséges kilencvenkét százalékot. Amikor elalszik, és végre pihenni tud, minden értéke rendeződik. A pulzusa, a szaturációja is normális.

Az idő relativitása is új értelmet nyert

Lassan lesz reggel, miközben a műszak mégis úgy telik, mintha az idő repülne felettünk. Elmegyünk a kötelező szünetre, de nem szívesen hagyjuk ott a betegeinket. Sem pihenni, sem szundikálni nem tudunk. Ülünk a nővérszobában, a csendben, az ajándékba kapott édességek között, de nincs semmi étvágyunk. Egymással is keveset beszélgetünk. Kezünkben a telefonok, közösségi média és/vagy e-book, és csak várunk, várunk. Hogy vége legyen a szünetnek, hogy vége legyen a műszaknak, hogy vége legyen ennek az egész nyomorúságnak. Várunk.

Ez a járvány leginkább a türelemre tanított meg bennünket. A legnagyobb türelemre. Hogy türelmesen tartsuk meg a reményt. Hogy nem fáradhatunk el, ebben sem.

Másodállásban egy ügynökségnek dolgozom

Az ügynökségi munkám szépen ellensúlyozza a kórházi rendszer járvány alatt tapasztalható anomáliáit. Elektronikusan jelentkezhetek be műszakokra, amikor szabadidőm van, amikor csak akarok, és oda megyek, ahová tetszik. Ettől egy kicsit úgy érzem, mintha visszakaptam volna az önrendelkezést, a döntést a saját sorsom alakítása felett. Az ügynökség ápolási otthonokban ajánl műszakokat mostanság, mert ott hiányzik a legtöbb nővér. Az idősek otthonában, ahová a hét közepén megyek, éppen covid outbreak van. A menedzser is, és az ápolószemélyzet hetven százaléka beteg, karanténban van.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Ez az idősek otthona egész évben erősen tartotta magát, és a szigorú óvintézkedések mellett, mint például a látogatások korlátozása, egészen január első napjáig nem volt egyetlen megbetegedett gondozottjuk sem. A negyvenhat idős ember jól volt, köszönték szépen. Január első hetében azonban nem tudni hogyan, ki által, de bekerült a vírus a ház falai közé. A negyvenhat gondozott közül az első héten hat, a második héten nyolc halt meg, tragikus hirtelenséggel.

Amikor átveszem a műszakot a nappalos nővértől, akkor három nénike van nagyon rossz állapotban, akiknél várható, hogy ők lesznek majd a következők a sorban. Nyolcvanhat, nyolcvannyolc és kilencven évesek. Nincs velük teendő, a körzeti orvos látta őket, a család bejöhetett elköszönni. A papírok rendezettek, senki nem újraélesztendő, csak figyeljem őket, nézzek rájuk óránként, adjak fájdalomcsillapítót, morfint szubkután vagy midazolam-injekciót, ha nyugtalanná válnának a fájdalom miatt. Ez van az átadó naplóban.

Cissie picike, törékeny néni

Teljesen tudatánál van, nem demens, beszélni próbál hozzám. A négy liter oxigén mellett, félig felülve az ágyon, a vékony kis ujjaival szorítja a kezem. Hajnali háromig tart az ereje. Negyed négykor hívom a megadott számokat, a körzeti orvosát, a körzeti nővért, – és új szavakat tanulok – hívom az under takert is, aki a hullaszállító.

A körzeti orvos utasít, hogy állapítsam meg a halál beálltát. Ez mindig az orvos dolga, de most az új rendeletek szerint ő nem jön ki az otthonba, pár napja ez a műszakot vezető nővér dolga.

Ezt mondja. Furcsállom a dolgot, és nem szeretnék hibát elkövetni, ezért körbetelefonálok, de mindenki megerősít abban, hogy igen, ez most így van. Hivatalosan, elektronikusan dokumentálom hát a halál beálltát. Az under taker gyorsan jön, hál' istennek.

Két fiatalabb férfi érkezik, fehér szkafanderben, puha hordággyal. Tanú kell, így bent kell maradnom velük a szobában. Látom, hogy milyen gyengéden bánnak Cissie-vel. A fehér zsák alá, amibe csomagolják, a kicsi asszony feje alá egy bordó díszpárnát is tesznek. Elfordulok, mert könnybe lábad a szemem. Mintha még számítana a párna… – ez jut eszembe. És a gondolat azonnal, hogy igenis számít! Hogyne számítana?!

Elszégyellem magam. A puha díszpárnát azután napokon át látom magam előtt, mielőtt elalszom. Szimbólummá válik nekem, az emberség szimbólumává. Amikor már nem lehet mit tenni, akkor is lehet még valamit tenni. Ameddig emberek vagyunk, ameddig emberek tudunk maradni, annyi mindent tehetünk!

Molnár Lamos Krisztina 

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/xavierarnau