–

Kedves Gordon!

(Hm, találó egyáltalán a „kedves” szó? Mert, a megnyilvánulásai alapján mindenféle jelzőt rá lehetne aggatni, ezt kivéve. Mondjuk, egy szülinapi cikkben csak nem szólíthatja meg az ember az ünnepeltet úgy, hogy: „Gordon, te hatalmas seggfej”. Marad a kedves.)

Bár ezen a napon téged kellene ajándékokkal elhalmozni, gondoltam, inkább azt mesélem el neked, én mit kaptam tőled sok-sok évvel ezelőtt.

Míg másoknak a konyha olyan, mint egy szentély, ahol csodák születnek, számomra sokáig inkább a Bermuda-háromszög kiismerhetetlen és veszélyes területének számított, ahol dolgok ugyan nem válnak köddé, de rendszeresen katasztrófák sora történik az emberrel – azaz velem.

Az első főzéssel kapcsolatos emlékem ötéves koromból való: a nagymamám vigyázott ránk a húgommal és a barátnőjével, én pedig kikönyörögtem, hogy reggelit készíthessek mindenkinek. A választás a tükörtojásra esett, mert már annyi idősen is beláttam, hogy azt a hülye is meg tudja csinálni. Annyira izgalomba jöttem a dologtól, hogy hiába a nagyanyai fenyegetés, várjam meg a sütéssel, mire visszaér az ágyazásból, és összepakolja, amit a gyerekszobában szétdobáltunk, már sűrű füst gomolygott a konyhában, a húgom és a barátnője pedig a lelkes erőszakos noszogatásomra krokodilkönnyeket hullajtva tömték magukba a szénné égett tojást. Amit akkor kaptam, nem tettem zsebre. 

A sütés-főzéshez fűződő ellentmondásos viszonyomhoz a továbbiakban az is hozzájárult, hogy gyerekkorom óta láttam anyukámat – aki egyébként zseniálisan főz, és simán járna neki egy szakácskönyv (wink-wink) –, hosszú-hosszú órákat tölteni a konyhában azért, hogy utána a család sáskahad módjára tizenöt perc alatt szinte mindent elpusztítson. Megéri ez? Nyilván sejtheted, Gordon, mi volt rá húszévesen a válaszom.

Így amikor annak idején elkezdtem lakást keresni magamnak, ahová a kollégium után beköltözhetek, egy dolog volt, amiben gondolkodás nélkül kompromisszumot tudtam kötni: a konyha. Mivel ezen a számomra kiismerhetetlen – és valljuk be, teljesen érdektelen – területen a húszas éveim elején nem voltak terveim, elegendő volt, hogy a konyha egyetlen funkciót be tudjon tölteni: kávét lehessen főzni benne. Jó, és megmelegíteni a mirelit kajákat, amikből terveim szerint az étrendemet összeállítottam volna. Ezer szerencse, hogy a szüleim még kétszáz kilométeres távolságból is megneszelték ördögi tervem, és megvétózták, így végül, minden erőfeszítésem ellenére lett egy kicsi, de minden igényt kielégítő konyhám, amiben bármit meg lehetett főzni. Vagyis meg lehetett volna. De hol volt még tíz éve a gasztroforradalom, a maga kedvcsináló receptjeivel, és azokkal a fogásokkal, amiket bárki el tud készíteni otthon?   

„Egyre kevesebbszer fordul elő, hogy „Professzor Úrnak” szólítanak – Interjú prof. dr. Medvegy Gabriellával, a PTE Műszaki és Informatikai karának első női vezetőjével

WMN Life – 2020. november 8. – KAd

 

És hogy mi közöd neked ehhez az egészhez, Gordon, és miért fárasztalak az antitálentumommal? Várd ki a végét!

Ahogy mondani szokás, innen szép nyerni – de attól még marha messze járunk. Szóval csodásan megvoltam a mirelit kaják birodalmában egészen addig, amíg édesanyám hosszú évekig kitartóan mantrázott mondata be nem érett bennem, mégpedig, hogy egy férfit a hasán keresztül le lehet nyűgözni. És hát, éppen úgy esett, hogy volt valaki, akit szerettem volna levenni a lábáról. Felszívtam hát magam, és megpróbáltam.

Arra már nem emlékszem, mi volt pontosan a menü, de az első reakciót, amit a főztömmel bezsebeltem, sosem fogom elfelejteni: az eltorzuló arcizmokat, az összeszűkülő ajkakat, a kidülledő szemet, és a verejtékcseppeket, amik gyöngyszerűen csillogtak a kiszemelt homlokán, mire végre sikerült lenyelnie a falatot.

Ezek után, mint Luke Skywalker a fénykardot, én a fakanalat tettem le jó időre. Önként vállalt száműzetésemben a konyhából, sokszor elképzeltem visszatérésem pillanatát: ahogy a vacsoravendégeimet kápráztatom el a főztömmel, akik elalélnak a gyönyörűségtől, elégedetten simogatják majd a hasukat, sírva könyörögnek a receptért és egy szem puffadásgátlóért. Hosszú ideig dédelgettem ezt a gondolatot. És itt jössz a képbe te, Gordon.

Valami isteni üzenetként, hogy hosszú idő elteltével végre készen állok arra, hogy újra hadba álljak, megkaptam a Baráti lakomák című szakácskönyvedet. Ennek csaknem tíz éve már. Fellapoztam, lenyűgöztek a színei, az ételek benne, egyszóval minden. Én, aki Horváth Ilona klasszikus szakácskönyvéhez szoktam, sosem láttam még olyan szakácskönyvet, amiben a betűkön kívül más is lehet – jó, el is kerültem ezt a részt a könyvesboltokban, na.  

Ki is választottam belőle az egyik legkönnyebb fogást a javaslatodra, Gordon. Beszereztem a jó minőségű hozzávalókat, a főzéshez bontottam egy üveg bort – ezt Zsani barátnőm javaslatára –, és nagy műgonddal nekiálltam. Minden figyelmemet arra szenteltem, amit csinálok. Nem muszájból, nem a túlélésért, hanem élvezetből főztem.

És végül úgy esett, hogy az első ember, akit lenyűgöztem a főztömmel – a te segítségeddel, Gordon – éppen én voltam.

Ez pedig visszaadta a hitet abban, hogy egy nap még lehet serény konyhatündér, akinek könnyes szemmel csókolják a kezét, amivel enni tett az asztalra. Itt még azért nem tartunk ugyan, de sosem lehet tudni…

Egy biztos, annak ellenére, hogy nincs mindig időm főzni, ráéreztem a dolog ízére (értitek, az ízére). Jó ideje próbálom már a gasztronómiai tehetségemet – oké, a tehetség azért túlzás – csúcsra járatni, amiben különböző partnereim voltak az elmúlt évek során: Mautner Zsófi, Jamie Oliver, Fördős Zé, Havas Dóra, de hol lettek volna nálam ők mind, ha nem te vagy az úttörő.

Korábban elgondolkodtam, mi lenne, ha egy olyan cikket írnék rólad a születésnapod alkalmából, mint a Julie&Julia című filmben, amiben a főszereplő előveszi régi ikonja, Julia Child híres francia szakácsművészetről készült receptkönyvét, és megfőzi belőle az összes fogást. De mivel a heti szerkesztő, Borcsa szívét nem töltötte volna el mérhetetlen boldogsággal, ha a cikket egy hónap csúszással adom le, így álljon itt inkább az a recept, ami újdonsült reménnyel töltött el, hogy nem vagyok teljesen menthetetlen a konyhában:

Zöldborsós farfalle (négy személyre)

400 g száraz farfalle
3 evőkanál olívaolaj
150 g vagy 8 szelet húsos szalonna vastag csíkokra vágva
1 nagy gerezd foghagyma finomra vágva
300 ml sűrű tejszín
150 g zöldborsó (kiolvasztva, ha fagyasztott)
60 g frissen reszelt parmezán és még egy kevés a találáshoz
kis csokor zsálya és petrezselyem levele

Nagy fazékban sós vizet forralunk. Beleszórjuk a tésztát, és a csomagoláson olvasható főzési utasítás szerint al dente állagúra főzzük.

Egy lábasban felforrósítjuk az olajat, és beletesszük a szalonnát. Nagy lángon három-négy perc alatt aranyszínűre pirítjuk. Hozzáadjuk a fokhagymát, és még egy percig sütjük. Felöntjük a tejszínnel, felforraljuk. Öt percig főzzük, hogy besűrűsödjön, szirupos állagú legyen. Hozzáadjuk a zöldborsót, és további három-négy percig forraljuk, majd a mártáshoz keverjük a parmezánt, végül megkóstoljuk, és ízlés szerint sózzuk, borsozzuk.

Amikor a tészta megfőtt, leszűrjük, és azonnal a mártáshoz adjuk. Megszórjuk a zöld fűszerekkel, majd a tésztát alaposan átforgatjuk a mártással. Meleg tányérra kanalazzuk, megszórjuk parmezánnal, és azonnal tálaljuk.

Jó étvágyat!

Gordon, neked pedig boldog születésnapot!

Filákovity Radojka

A recept Gordon Ramsay Baráti lakomák című szakácskönyvéből való
Alexandra Kiadó, 2012.

Kiemelt kép: Getty Images/FOX Image Collection