Anya olyan, mint a gyurma: sokáig nyúlik, aztán elszakad – az If I Had Legs I’d Kick You-t ajánljuk

–

Az itt leírt első két mondattal kezdődik Mary Bronstein filmje, és az általam hozzátett néhánnyal folytatódik – ám azok már nem szavak szintjén hangzanak el, hanem néhol csak tragikomikus, máskor egyenesen horrorisztikus képekben fejeződnek ki. Bronstein egy olyan témát dolgoz fel, amiről rengeteget beszéltünk már – főleg itt, a WMN-en –, de közel sem eleget:

ez az anyai szorongás, ami még egy jól funkcionáló, egészséges gyereket nevelő családban is adott, nemhogy egy sok szempontból terhelt közegben.

De kezdjük az elejéről.

Meddig feszíthető a húr?

Noha Bronstein harmadik filmjének központi szereplője Linda – sőt, ha úgy tetszik, sokszor inkább Linda mimikája, amit már-már zavarba ejtően közelről nézünk – valójában ő csak statiszta a saját életében. Az igazi főszerepet ugyanis a kislánya játssza – akit, bár sosem látunk, mégis a vele kapcsolatos történések formálják és alakítják a nő mindennapjait.

Amellett, hogy a gyerek egy súlyos emésztőszervi betegséggel küzd, és ezáltal folyamatos felügyeletet igényel, az apja is távol van a munkája miatt – így Linda tökéletesen magára marad a feladatokkal, amiket még tovább tetéz, hogy az otthonukban beomlik a plafon és víz árasztja el a lakást. Noha Linda látszólag kézben tartja az életét – legalábbis a kezdő képsorokban még ezt bizonygatja –, pár képkocka alatt egy marionettbábuvá válik, akit hol a gyerek állapota, hol az orvosok instrukciói, hol a felfuvalkodott parkolóőr, hol az el-eltűnő segédmunkás rángat jobbra-balra.

A biztonság és a kiszámíthatóság egy csapásra szűnik meg, hogy egyetlen állandó pontként a gyerek infúziófigyelő készülékének egyenletes pittyegése maradjon meg, ami mintha egy bomba visszaszámlálójaként jelezné az idő múlását.

Egy ilyen miliőben pedig nem kell túl sok fantázia hozzá, hogy egyértelművé váljon: az a bizonyos gyurma szakadni fog. És noha Lindának – papíron – minden eszköze és tudása megvan ahhoz, hogy újra erősre gyúrja azt (elvégre terapeutaként dolgozik), az üres borosüvegek, az átvirrasztott éjszakák, az egyre erősödő, már a nézőt is megtévesztő hallucinációk garantáltan nem hatástalanítják a robbanóanyagot.

A sztori talán fiktív, a probléma viszont nem az

Mary Bronstein filmje bizonyos tekintetben semmi olyanról nem szól, amiről korábban ne hallottunk volna. Ezer éve tudjuk: anyának lenni nem könnyű meló. Még akkor sem, ha minden úgy adott, ahogy a nagykönyvben meg van írva: várt és egészséges kisgyerek, szerető társ, megtartó szociális háló, kellő segítség áll. A WHO tavalyi jelentése szerint körülbelül 1 milliárd ember él világszerte mentális zavarral, a szülés utáni depresszió minden hetedik nőt érint, a gyereküket otthon ápoló szülők 70 százaléka számol be a kiégés és az elmagányosodás tüneteiről. A fizetés nélküli háztartási és gondozási munkák 76,4 százalékát nők végzik globálisan, és ez – micsoda meglepetés! – egyben kitettebbé is teszi őket a mentális nehézségeknek.

Látszólag szerteágazó témák ezek, ám sokszor mégis hasonló tőről fakadnak, jól tudja ezt Bronstein is, akinek szócsöve, Linda a felsorolt statisztikák mindegyikében érintett.

Persze ezzel úgy tűnhet, kivételesen szerencsétlen sors jutott neki, a valóság azonban az, hogy bárkiből, bármelyik pillanatban lehet egy Linda.

És noha Bronstein filmje elképesztően megterhelő – én speciel három felvonásban tudtam végignézni –, éppen ezért nagyon fontos. Egy olyan problémát hoz testközelbe, amiről, noha egyre többen tudunk, még mindig rengeteg stigmatizáció és tabusítás tapad hozzá.

Nem, sajnos nem fejben dől el

Bronstein ábrázolásmódja több szempontból is nagyon figyelemreméltó. Ahogy a mentális zavarok kezelése és társadalmi megközelítése sem fekete-fehér, úgy Linda karaktere sem az: a nő egyszerre vált ki a nézőből empátiát, sajnálatot, de időnként haragot is tehetetlensége és rossz megküzdési módszerei miatt. Olyannyira, hogy időnként óhatatlanul megjelenik a késztetés, hogy átnyúljunk a képernyőn és megrázzuk: térj már észhez, szedd össze magad. Azonban a depresszió nem így működik, ezt pontosan tudja mindenki, aki valaha a saját bőrén vagy hozzátartozóként megtapasztalta ezt. És bár jó lenne mindig, minden körülmények között maximálisan empátiával és elfogadással tekinteni rá, ez sajnos nem életszerű. 

A mentális zavar rögös út, tele szar döntésekkel, a felelősség elodázásával és szégyenteljes, kicsit sem szexi húzásokkal. Ám ha megértjük, hogy ezek mögött nem szándék, sokkal inkább tehetetlenség, félelem és rosszul rögzült minták sorozata áll, talán a stigmatizáció szintje is csökkenhet.

Márpedig ez nagyon nem mindegy, tekintve, hogy a mentális zavarral élők 75 százaléka soha (értsd: SOHA) nem jut el segítséghez a megbélyegzéstől való félelem miatt. 

Bronstein filmjében szintén roppant okos húzás, hogy mindez egy terapeutával történik. Amellett ugyanis, hogy ez segít lebontani a sztereotípiát, miszerint a mentális zavar csak a tudatlan vagy gyenge embereket érinti, arra is rámutat: valóban van, ami nem akaraterő kérdése, és a problémák felismerése önmagában nem mindig elég a hegyek megmozgatásához. Bár kétségkívül félrevezető és veszélyes lenne arra a következtetésre jutni, hogy nincs mit tenni, kiszolgáltatottak vagyunk a pszichénk működésének és kész, de az legalább ilyen káros, ha görcsösen ragaszkodunk a „minden fejben dől el" retorikához. Linda története is mutatja: ez sajnos nem igaz. Ha nem hiszitek el nekem, higgyétek el egy edukált, törekvő, minden követ megmozgató anyának, akinek a gyereke élete forog kockán. 

Szörnyű nézni, fontos látni

Persze a rendező is jól tudja: sokszor fejétől bűzlik a hal, az ilyen jellegű problémák pedig gyakran rendszerszintűek. Lehetetlen nem észrevenni, hogy Linda környezetében gyakorlatilag senki sincs jól, mindenki küzd valamivel a maga módján.

És amellett, hogy az anyai bűntudat, szégyen és szorongás egyetemessége megjelenik, kirajzolódnak az ellátórendszer anomáliái, illetve a társadalmi szinten még mindig működő, patriarchális erőviszonyok is.

Bronstein, ha nem is mondja ki expliciten, mindezekről határozott véleményt formál: ebben a filmben valóban nem túl sok támaszt nyújt férfi: az egyetlen, aki valamelyest szimpatikussá válik, az Jamie (őt A$AP Rocky játssza), a motel dolgozója, bár ő is leginkább drogokkal tudja támogatni Lindát az úton. Linda magára marad, csakúgy, mint a hozzá hasonló problémákkal küzdő páciense. És bár a felé tanúsított támogatásából sejthető, hogy ideig-óráig saját helyzetére is van némi rálátása, egy ponton végleg kicsúszik alóla, alóluk a talaj. Egyébként egyértelműen ez a legijesztőbb része a filmnek, de cserébe Bronstein iszonyú izgalmasan ábrázolja a szétbomló elme különböző stádiumait. David Lynchnek biztosan tetszene. 

Na de hova tegyük el magunkban az If I Had Legs I’d Kick You-t? Talán ebből már sejthető: ez nem az a típusú családi film, ami mellé a néző jó szájízzel elropogtatja a popcornt, és alig várja, hogy még legalább kétszer újranézze. Az If I Had Legs kétségkívül megterhelő filmélmény, ami szánt szándékkal megforgat pár tőrt a nézőben, mégis: nehéz haragudni rá ezért. Mert ha azt mondom, én márpedig élvezetes esti mozit vártam, akár azt is mondhatnám: köszönöm, inkább elfordítom a fejem a valóságtól. Itt ugyanis nem maga a film szorongáskeltő, hanem a probléma, amire ráirányítja a figyelmet. De ezt érdemes elbírni, különben sosem gyógyulnak be a sebek. Se a műtött gyerekek hasán, se a plafonon, se a társadalom vagy egyén mentális jóllétén.

Takács Dalma