–

Szerencsésnek tartom magam, mivel olyan emberek vesznek körül, akik szinte végigkísérték az életemet. Együtt izgultuk végig az érettségit, együtt éltük meg az első szerelmeket, az első szakításokat, együtt tomboltunk fesztiválokon, együtt nevettünk, sírtunk, estünk-keltünk. Velük nem tabu beszélni arról, ha épp padlón vagyok, ha szorongok, ha fogalmam sincs, merre tovább.

Szerencsésnek tartom magam, mivel olyan emberek vesznek körül, akikre mindig számíthatok. Nem kell naponta beszélnünk ahhoz, hogy tudjuk: ott vagyunk egymásnak akkor is, ha épp mindenki rohan a saját élete után. Ők azok, akiket akár az éjszaka közepén is felhívhatok, ha úgy érzem, szétesik minden. Nem ítélkeznek, nem moralizálnak, csak hallgatnak, és fogják a kezem akkor is, ha szerintük épp hülyeséget csinálok.

Aztán ott vannak azok a személyek is, akiket egyszer a barátaimnak tartottam, és

most valahol félúton lebegnek az „ismerős”, az „idegen” és a „valaha nagyon fontos voltál” kategóriák között.

Anno sülve-főve együtt voltunk, az egyetemről mondhatni hozzájuk jártam haza, az arcuk ott szerepelt minden fotómon, ismertük egymás családját, titkait, gondolatait. Akkor álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd mindez másképp lesz.

Amikor egy barátságnak vége lesz, az valahogy egészen másképp üt, mint bármilyen más szétválás, elengedés, szakítás. Nem tudom, talán az lehet ennek az oka, hogy a barátok valahova egészen más helyre kerülnek a szívünkben, ezért fájhat máshol és máshogyan. 

Erre nincs kész forgatókönyvünk