„Mondják, hogy akik hamar elmennek, mint te a 34 éveddel, már mindent megtanultak” – Koronanaplók

–

A papucsod, ahol hagytad. A pizsamád az ágyon. A fürdőben lóg a köntösöd az oroszlánkirályos törölközővel, amit Edinburgh-ban vettél, amikor megnéztük a musicalt, életünk első közös kulturális kikapcsolódásán, 2013-ban. Az elektromos fogkeféd árválkodik a pohárban. Amikor kinyitom a zuhanyt, szinte szólnék, hogy siess már, nehogy elfogyjon a meleg víz, de nem teszem, mert már nem tudsz jönni.

Így, lassan három hét után, amikor lemegyek a lépcsőn, és a lenti kisszobát kinyitom, már tudom, hogy üres lesz, és nem ülsz ott angolozás közben. Mindig hamarabb keltél, mint én, csendben elfoglaltad magad, arra várva, hogy felkeljek és együtt reggelizzünk.

Itt, Madrid szívében már tavasz van. A lakásunk előtti belső udvarban rózsaillat árad. Azon a padon, ahol legutóbb ültél, éreznéd a természet ébredezését, az élet feltörekvő erejét.

Mert az élet nem áll meg, ezt mondják, még a koronavírus idején sem. Nekem megállt, abban a pillanatban, amikor az agydaganat sakk-mattot adott neked, és elmentél.

Nem tudok másra gondolni, csak arra az életimádatra, a hatalmas mosolyodra, amit mindenki emleget. Azzal is tanítottál, hogy olyan emberfeletti erővel viselted a betegségedet, hogy te vigasztaltál bennünket a nagy aggodalomban is. Nem volt kétséged a gyógyulásod felől. És mégis megtörtént, ami nagyon mélyen valahol ott kaparta belülről a szívemet, mint egy hosszú karmú bestia, hogy bármikor bekövetkezhet. Ennek ellenére az elmúlt öt évet olyan intenzitással, olyan forró szerelemmel, egymás feltétel nélküli támogatásával éltük, amiben a havi orvosi kontrollok rendszeressége, a kemó- és a sugárkezelések gyaloggaloppnak tűntek.

Azt is mondják, hogy akik hamar elmennek, mint te a 34 éveddel, már mindent megtanultak, amit meg kellett ebben a földi létben.

De én haragszom erre az igazságtalan, húsba maróan fájdalmas gonoszságra, ami veled történt.

A koronavírus megtagadta tőled azt, hogy utoljára lásd a rokonokat, a barátokat. De összezárt bennünket azért, hogy végig gondoskodjunk rólad, éreztessük, mennyire szeretünk, babusgassunk, és hogy foghassuk a kezedet.

Azt akarom, tudja az egész világ, hogy elmentél! Te, aki a férjem és a gyermekeim apja lettél volna. Aki még több ezer könyvet el akartál olvasni, filmeket néztél volna, zenét hallgattál volna, habzsoltad volna a kultúrát, és tömted volna magadba azt a sok információt a világról, amikre annyira éhes voltál.

Én itt maradtam. Tudom, azt szeretnéd, hogy mosolyogjak a világra, és folytassam az élet imádását. Biztosan így is lesz majd, idővel. Amint hazamegyek, és körbevesz a saját családom óvó szeretete, ígérem, megeszem helyetted a Túró Rudit és a kakaós csigát, a lángost, amiket annyira szerettél. Mert neked már Magyarország is a hazád.

Mindig főnixmadárnak hívtalak, hiszen háromszor cselezted ki a halált. Tudtad is, hogy az vagy. Bármerre is szálldogálsz most, egy dologban biztos vagyok. A szárnyaidon megcsillanó fény örökre beragyog.

„Már nem féltem a sötétségtől, mihelyt tudtam, hogy a bennem lévő főnix feltámad a hamvaiból.” (William C. Hannah)

Saruski