Mindenkinek alapvető szükséglete, hogy meglegyen a biztonságérzete, nem szeretjük elhagyni a komfortzónánkat. Na, én ezt akkor engedtem el, amikor ideiglenesen másik kontinensre költöztem.

Negyedik hónapja élek Thaiföldön, azon belül is Bangkokban, amiből az elmúlt egy hónapot önkéntes karanténban töltöttem. Nem  köteleztek rá ugyanis, hanem így láttam jónak. Lassan nem lenne szabad felület a szobám falán, ha striguláznám a napokat.

Itt relatíve hamar kezdődött a koronavírus-járvány, hiszen Kína szinte a szomszédban van. Mivel Thaiföldön kiemelkedően fontos a turizmus, így mielőtt úgy döntött volna a kormány, hogy lezárja a reptereket, rengeteg turista megfordult az országban – és ahogy a világ nagy részén, itt is megjelent a vírus.

Amikor komolyabbra fordult a helyzet Kínában, elsősorban magyar és európai hírekből tájékozódtam. Eleinte úgy éreztem – és gondoltam –, hogy csak nyomják a pánikgombot, nekünk nem kell túl komolyan venni a helyzetet. Nem voltam felelőtlen, de bíztam benne, hogy nagyon hamar elvonul a felhő a fejünk fölül.

Nos, ennek lassan két hónapja.

A félévközi vizsgáinkat már maszkban, a testhőmérsékletünk ellenőrzése után tehettük le, miközben úsztunk a kézfertőtlenítőben.

A vizsga utáni héten lazításként még elmentem egy egyetemi eseményre. Másnapra kiderült, hogy egy igazoltan koronavírus-fertőzött hallgató is ott volt. Pár napra rá bezárták az egyetemet. Átálltunk online oktatásra.

Aztán nemcsak az iskola, hanem Thaiföld is „bezárt”. Az országon kívüli és belüli repülőgépjáratokat, buszjáratokat és vonatokat törölték. Bangkokból vidékre utaznál? Felejtsd el. Ezt részben indokoltnak érzem, mert a fővárosban nagyon fejlett az egészségügy, de északon például, a dzsungeles részeken nem valószínű, és ahogy lehet, védeni kell az ott élőket is. A plázák, mozik, éttermek szintén bezártak, de ahogy otthon, itt is lehet elvitelre rendelni és házhoz szállítást kérni. A kisebb boltok mind nyitva tarthatnak, valamint a gyógyszertárak is.

A bangkoki Chinatown-ban

Éjszaka kijárási tilalom van, a nappalra vonatkozóan pedig ajánlás és kérés, hogy aki teheti, maradjon otthon.

Hatvanhatan érkeztük arra a fakultációra, ahol tanulok

Legjobb tudomásom szerint hat szaktársam maradt azon a szálláson, ahol a legtöbb cserediák lakott. Az volt a gócpont. Rajtam kívül egy magyar, egy kínai és néhány bhutáni barátom maradt az országban, akikkel tartom a kapcsolatot. Jól megfogyatkozott a számunk.

Amennyire tudom, hála az égnek senki nem fertőződött meg közülünk.

A folytatást illetően bármilyen kéréssel és kérdéssel fordulhattunk és fordulhatunk a nemzetközi koordinátorához és ügyvivő-szakértőhöz az otthoni egyetememen és az ittenin egyaránt. Úgy érzem, hogy a kialakult új helyzet kapcsán elegendő információt kaptam mind a szerződésemmel, mind a tanulmányaimmal kapcsolatban.

A továbbiakra két lehetőséget ajánlottak fel: 1. kint maradunk és folytatjuk a tanulmányainkat, letöltve az ösztöndíjas időszakot, 2. úgy döntünk, hogy hazautazunk és annak függvényében, hogy van-e rá lehetőségünk, folytatjuk a tanulmányainkat online formában. Vagy megszakítjuk azt – ha esetleg törölték a programot. Ám aki úgy dönt, hogy hazautazik, vállalja azt is, hogy arra az időszakra vissza kell fizetnie az az ösztöndíja időarányos részét, mert azt a pénzt a külföldi tartózkodás költségeinek támogatására kapta. De akik ezt választják, méltányossági kérelmet nyújthatnak be a megszakításból fakadó költségek megtérítésére.

Mint egy hidegzuhany

Így ért, amikor a magyar barátom, akivel együtt kezdtem bele az Erasmus+-ba, úgy döntött, hazamegy.

Addig a pillanatig meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg hazarepüljek. Kábé négy-öt napot töltöttem a szobában fel-alá járkálással. Úgy éreztem, összenyom a döntés súlya. Menjek vagy maradjak?

Nem igazán tudtam jó érveket felsorakoztatni egyik mellett sem. A lehető legrosszabb dologgal nézek és nézünk mindnyájan szembe: nem tudjuk, hogy hol és meddig fog tartani a jelenlegi helyzet. Na meg persze azt sem, hogy milyen vége lesz.

Féltem meghozni a döntést, pedig igyekeznem kellett, mert sorra törölték a járatokat, amelyek Thaiföldről hazavittek volna. A barátom a legutolsó Magyarországra induló gépet csípte el. Én végül itt maradtam.

Hogy miért?

Azért kezdtem bele ebbe az egészbe, hogy kicsit kiszabaduljak a mindennapjaimból és új dolgokat tapasztaljak. Úgy érzem, hogy ha hazamentem volna, ezt a vissza nem térő lehetőséget dobtam volna a kukába, és az elkövetkező három hónapot ugyan fizikailag Magyarországon, de fejben egészen biztos, hogy Thaiföldön töltöttem volna. Szerencsére a családom teljes mértékben támogatott akkor, és azóta is a döntésemben. És persze a barátaim is.

A Magha Puja Buddhista Emlékparkban

Szorongás, félelem?

Egy bizonyos mértékig természetesen bennem is megvannak ezek az érzések. Szerencsére nem annyira, hogy érdemben befolyásolják a mindennapjaimat. Mint már említettem, ezeket az érzéseket is vállaltam – bár nem abban a kontextusban, ahogy most megéljük –, amikor ideköltöztem, hiszen ez azzal jár, hogy felrúgjuk a jól megszokottat az ismeretlenért.

Azóta megszoktam a helyi légkört, és úgy érzem, sikeresen beilleszkedtem, már amennyire beillik egy bitang magas, fehér srác Európából a thai emberek közé.

Alkalomadtán, amikor kimerészkedem a városba, hogy vásároljak néhány dolgot, mindig kicsit átbillenek. Még akkor is, ha esetleg rosszabb napom van: ha fáraszt, hogy jelenleg beadandótól beadandóig élek, ha belegondolok a helyzetünkbe, vagy ha hiányoznak az otthoniak. De biztos, hogy kint lesz az utcán az a néhány mosolygós thai ember, akik mellett nem tudok egyszerűen úgy elmenni, hogy ne viszonozzam a gesztust.

Úgy indulok ki, mint aki háborúba megy, és hazafelé már-már vidáman ugrálok, mint Piroska a mesében a kis kosarával, harminchat fokban.

A thai mosolynak elképesztő ereje van, és valóban létezik, nem csak legenda.

Egyetlen dolgot hiányolok a mostani helyzetemből

Tulajdonképpen azt, amiért jöttem, mert új élményeket megélni nagyszerű dolog. Talán a felfedezés, a tapasztalás az egyik legizgalmasabb, ami velünk történhet az életünkben. Ennél csak egy jobb dolog van: ha meg tudjuk osztani ezeket az élményeket másokkal is. Ez most mind nincs – legalább is nem olyan formában, mint ahogy azt egy külföldi tanulmányúttól várná az ember. Ezt most el kell engednem.

De nem vagyok vele egyedül. Akik maradtunk, egy csónakban evezünk: egyedül vagyunk a házban, a szobában, amit bérlünk egy idegen országban. Nagy könnyebbség, hogy nem vagyunk teljesen egyedül. Hiszen itt vagyunk, hogy támogassuk egymást.

Scherlein Márk

A képek a szerző tulajdonában vannak