A ráérő idő csendes élvezetére tanítanak a Japánban élő keramikus, Lantos Tímea munkái

–

Budapesten délelőtt tíz körül jár, Mashikóban már késő délután van: de itt is ott is tikkaszt a hőség.

Japánban most lett vége az esős évszaknak, így nagyon párás a levegő, a telefon kameráján keresztül is csillogni látom a tárgyakat Lantos Tímea körül. Körbevezet a házban, amit bérel, és megmutatja a műhelyt is. Látom a még égetés előtt álló, száradó kerámiákat, amelyekhez maga gyűjtötte az agyagot a környéken. Aztán ott a tejszerű máz, amit rizsszárból készít, és különböző kőzetek, valamint hamu keverékéből. 

Az ablakból látszanak a harsogóan zöld rizsföldek. Tímea azt mondja, ha egyszer eljön Japánból, ez a látvány fog neki a leginkább hiányozni. Meg a ködbe burkolózott hegyek talán.

Most viszont Tiszakécske hiányzik nagyon, és a családja, szülei, három testvére.

Fa, tűz, víz, agyag 

Hosszú út vezetett Mashikóba, és ahogy Tímea mesél, sokkal inkább tűnik nekem sorsszerűnek mint tervezettnek az utazás. 

„Tiszakécskén nőttem fel. Korán megmutatkozott, hogy a kézműveskedés az én világom, rajzszakkörbe, majd művészeti szakközépbe jártam, és Pestről meg a MOME-ról ábrándoztam: a kerámiatervező szakot néztem ki. 16 éves koromban fogott meg ez a művészeti ág. A kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban önkénteskedtem, ahol többek közt megismerkedtem a fatüzes égetési technikával, ami nagyon fontos állomás volt az életemben.”

Itt álljunk is meg akkor egy pillanatra mi is! 

Nem mindegy, hogyan égetik ki a kerámiát? – kérdezheti a laikus.

Nos, nem, nagyon nem mindegy! 

A fűtőanyag a művész partnere, a készülő tárgyakon is nyomot hagy. Sokféle égetési módszert használnak a keramikusok, vannak modern, elektromos kemencék, gázkemencék és hagyományos fatüzelésűek is. A szakértő szem rögtön látja, milyen módszert használt az alkotó, ugyanis minden égetési formának tipikus jelei vannak. A fás égetésnél például a kész tárgyakon pöttyöket, lángnyomot, különféle behullások nyomait vehetjük észre.

Ha fával éget a művész, akkor minden égetés egyszeri és megismételhetetlen: a fa, a tűz és a tárgy tánca sohasem ugyanolyan. 

A világszerte nagyon népszerű japán rakukerámia-készítés is egyfajta fatüzes technikán alapul, amely szorosan kötődik a tradicionális japán teaszertartásokhoz és a zen buddhizmushoz. A raku szó azt is jelenti: „a ráérő idő élvezete”. A kerámiák meditatív állapotban készülnek, letisztultak, egyszerűek, és a dolgok valódi természetét tükrözik. Azt is mondják, hogy egy raku tárgyat szemlélve megláthatjuk saját lelkünket és létünk értelmét. 

A raku abban is speciális, hogy mind a négy őselemnek fontos szerep jut a születésében. A hagyományos technikát alkalmazó mesterek a kerámiáikat alacsony hőfokon (1150 fok az az alacsony érték!) égették ki, melegen vették ki a kemencéből, és vízbe rakták, vagy hagyták érintkezni őket a hideg levegővel. Így létrejöttek a már említett, egészen egyedi tárgyak. Egy termékcsaládon belül ma sincsen soha két egyforma darab.

Rakut tanulni, türelmet tanulni 

Lantos Tímea figyelmét a középiskolai kerámiatanára hívta fel a rakukerámiákra. Egy újságcikk elolvasásával kezdődött, és egy japán mesterrel való találkozással folytatódott az út, ami a keramikust Japánba vitte, a raku hazájába.

„A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen porcelántervezőként diplomáztam. 2010-ben Kecskeméten, a Nemzetközi Kerámia Stúdióban egyszer egy japán mester, Masakazu Kusakabe tartott workshopot. Elvarázsolt a művészete. A következő évben is jött, ekkor kilencedmagammal fatüzes kemencét építettünk. Mondtam a mesternek, hogy szívesen tanulnék tőle a tradicionális japán kerámiáról. Közben egy ösztöndíjjal felvételt nyertem a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának Doktori Iskolájába, ahol szobrokat csináltam. 

2015-ben írt a kerámiamester, hogy szeretné, ha kijönnék három hónapra az asszisztenseként dolgozni. Persze ez nem papírmunkát jelentett. Sokkal inkább kőműveskedést, malterkeverést.

A nagy földrengésben megsérült a szenszei kemencéje, azt lebontottuk, a téglákat letisztogattuk, hogy újraépülhessen. Miután hazajöttem, befejeztem a doktori tanulmányaimat. De a disszertációt nem írtam meg, mert 2016-ban megint kijöttem Japánba egy ösztöndíjjal, és azóta itt vagyok. 

A mesterem elhunyt tavaly rákbetegségben. Még ő javasolta, hogy jöjjek Mashikóba, mert itt van egy nemzetközi kerámiastúdió, amelyben sokféle ember alkot, mind az életkorukat, mind a tudásukat illetően.” 

Kérdezem Tímeát, mi fogta meg leginkább a japán kerámiakészítésben. Azt válaszolja, hogy a szabadság.

„Porcelántervezőként a sokszorosítást tanultam. Amikor először láttam a szenszeiemet alkotni, emlékszem, elbűvölt a tárgyak asszimmetriája, játékossága. Ez egy szabad, nagyon kreatív formaképzés. 

Ne értsd félre, az otthoni munkámat, a porcelántervezést is nagyon élveztem. Az egy egészen más feladat. Magyarországon ugye kirakunk az asztalra különféle porcelánedényeket: levesest, lapostányért, desszertest, szószost például. Nagyon izgalmasnak tartottam, hogy különböző készleti elemeket összehangoljak. 

A porcelángyárakban a sokszorosítás úgy történik, hogy a gipszformákba folyékony porcelánmasszát öntenek. A tervezőnek tehát már a legelején el kell döntenie, hogy milyen tárgyakat készít, bele kell kalkulálnia sok mindent, például a zsugorodást, azt, hogy égetés közben a porcelán kicsit meglágyul, és deformálódik. Számolnom kell tehát a hibalehetőségek kiküszöbölésével, koncepcióban kell gondolkodnom. 

A kerámiánál egészen más a munkafolyamat. Most nekem ott kezdődik, hogy kimegyek a hegyre egy lapáttal és agyagot bányászok magamnak. Olyan tiszta itt az agyag, hogy megfogom, összegyúrom, és már rögtön tudok is belőle korongozni.

Otthon sok keramikusfalu van, erős a hagyomány, de a mi népi kerámiánkban nem annyira jellemző a már említett aszimmetria és játékosság. 

Az is más itt, hogy az agyag szűretlenül kavicsokat tartalmaz, meg ágakat. Ez először bosszantott, azt gondoltam, tele van szeméttel. Most már úgy látom, kincsek vannak benne.

Régebben próbáltam tökéletes, szimmetrikus formákat készíteni mindenáron. Aztán sikerült átállítani a kapcsolót a fejemben, és elkezdtem tudni engedni, hogy a forma vezessen. Ma már társként kezelem az agyagot. Amikor leülök, van a fejemben egy ötlet, de ha az agyag azt mondja, hogy ne olyan legyen, hanem ilyen, akkor nem állok ellen.”  

Flexelés, fahordás, kemenceépítés: ezek is a munka részei

Mashiko, ahol Tímea él, Tokiótól északkeletre található, nagyjából 120 kilométer a távolság. Itt sok agyaglelőhely van, ezek köré épült a település, amelyben szinte mindenki keramikus. Az amúgy csendes kisvárosban évi kétszer tartanak nagy vásárt, amire Japán minden részéből érkeznek emberek, akik kerámiát akarnak vásárolni.

Tímea is árul ezeken a vásárokon, de két éve függetlenedett a stúdiótól, amelyben éveken át lakott és dolgozott. Családtagként kezelték, és a munka mellett kitanulhatta a mesterséget – porcelántervezőként nem korongozott korábban, és a mázkészítést is tanulmányoznia kellett. Ma már saját házat bérel, japánul tanít a kurzusain, és barátokat is talált. A közösség összetartó. Vannak már visszatérő vásárlói – a japánok nagyon ragaszkodnak azokhoz a márkákhoz, tervezőkhöz, amiket és akiket egyszer a szívükbe zártak. Tímea megrendelésekre is dolgozik és kiállításokra is. Emellett tart kurzusokat és segít a helyi keramikusoknak a fatüzes égetésnél.

Ha valaki elképzeli őt munka közben, valószínűleg egy álmodozva korongozó lányt lát maga előtt idilli környezetben. Ami akár valós kép is lehet, ám ez a tevékenység csak a munkájának egy része.

A többi kőkemény fizikai robot. Például flexelés: a berakólapokról (ezen vannak a kemencében a kerámiák) kell le kell szedni valahogy a ráolvadt mázakat. Aztán van sok fahordás, nagy melegben is, és most júliusban egy barátjával kemencét építettek, mert ilyen megbízásai is vannak.  

Mitől jó egy kemence? –  kérdem tőle.

– Jó a huzatja – vágja rá. Aztán ezt így magyarázza: „Ha elég a fa, akkor a hő simán, szépen távozni tud. Ez függ a kemence és a kémény hosszúságától is… De tudod, mit? Mégiscsak attól igazán jó egy kemence, ha olyan tárgyakat égethetsz benne, amiktől boldog vagy, azaz elégedett az eredménnyel. Rajtad múlik tehát: lehet bármilyen formájú vagy nagyságú, voltaképpen az a jó kemence.”  

Hív az otthon

Tímea meséli, hogy évszázadokkal ezelőtt közösségi hagyomány volt a falvakban, hogy a keramikusok összefogtak, és a tárgyakat, amiket hosszú hónapok alatt készítettek, együtt berakták a kemencébe, és kiégették őket. Voltak, néha még vannak is, hétnapos égetések is, ő is részt vett egy ilyenen egyszer. Azt mondja, nagyon izgalmas volt, és nagyon fárasztó: nem lankadhat ugyanis a figyelem. „Különböző szakaszok vannak, a legelején például a felfűtés, a kemence meg a kémény felmelegítése. Ennek tudománya van, ha például a kémény melegebb, akkor könnyebben kiszívja a meleg levegőt. Van, hogy elkezd emelkedni a hőmérséklet, de a folyamat elakad. Hogyha, mondjuk, nagyon sok fát rakok bele, akkor eldugul az egész. Résen kell lenni nagyon.

Türelemre tanít és önismeretre az égetés: hogyan reagál az ember például, amikor egyedül éget éjszaka, és maga dönt mindenben. Váltják egymást egyébként 6-8 óránként az alkotók, máshogy nem lehetne bírni. 

Most arra készülök, hogy saját kemencét égessek. Szeptember elején, mert kiállításom lesz Tokióban, aztán majd novemberben Kecskeméten is. Úgyhogy már meg is kértem két fiút, hogy legyenek ott a kemencénél, amíg alszom.”

Az égetéseket leszámítva, úgy hiszem, meglehetősen magányos lét lehet a keramikusoké. Tímea nem igyekszik cáfolni ezt. „Van egy-két ember, akivel tudok együtt dolgozni vagy együtt égetni, de az embernek megvannak a rutinjai, a munkamódszerei, meg hát egy idő után a rigolyái is, és nem mindenki passzol a privát térbe. Ezért is költöztem külön ebbe a házikóba. Néha nehéz egyedül, néha élvezem.”

Kihívást jelent az is, hogy egyedülálló nőként van jelen a közösségben. „Amikor ideköltöztem, kicsit furán néztek rám. Például, ha fizikai segítséget kellett kérnem valakitől, aki nős. Vajon, mit akarhatok? Régen, éreztem, nagyon figyelik azt is, milyen férfiak fordulnak meg nálam. Volt egy lakótársam három vagy négy hónapig, egy brazil fiú, akivel csak barátok voltunk, de itt vidéken nem megszokott helyzet, hogy férfi meg nő úgy élnek együtt, hogy nincs köztük semmi. Rögtön kérdezték is tőlem, hogy férjhez megyek-e hozzá. Sokszor dobálóznak ezzel a férjhez menés kifejezéssel. De már megszoktam, nevetek ezen. Amúgy pedig kedvesek az emberek, befogadók.” 

Tímea szereti nagyon a kinti életét, de most már azért húzza haza a szíve. „Szívesen dolgoznék odahaza keramikusként, vagy tanítanék, de igazából nem találok egyelőre kapaszkodót. Ha kapnék egy izgalmas felkérést, vagy kollaborációs lehetőséget, akkor hazamennék szívesen. Éttermekkel is jó volna együttműködni, van ebben is rutinom. Meglátjuk, mit hoz az élet.”

Amikor azt kérdem, mi az ő védjegye, hogyan jellemezné az alkotói stílusát, azt válaszolja: csendes, egyszerű és szerethető.

A képek Lantos Tímea tulajdonában vannak

Kurucz Adrienn