Támogatott tartalom

Valahogy el kell kezdeni az életet…

Kisgyerekkorom óta színjátszó voltam. Jászfényszarun, ahol felnőttem, óriási hagyománya volt (és van) ennek a műfajnak. A Fortuna színjátszó együttes országos hírét Kovács Andrásné Rozika néninek köszönhette, aki az egyik legeslegjobb drámapedagógus volt. A bátyám is a Fortunában játszott, én pedig már alsósként a Napsugár gyerekcsapatban tanultam versmondást, helyzetgyakorlatokat, és mindent, amit csak lehetett.

Például azt, hogy az olvasás élni segít, a versek életet mentenek, és a csapatszellemről is mindent megtudhattam. Jártuk az országot az előadásainkkal, rengeteg versmondó versenyen vettem részt, és nagyon szép eredményeket értünk el csapatban, de egyéniben sem kellett szégyenkeznem. Mindig kiemelt helyezést kaptam, ha véletlenül mégsem kerültem be az első háromba (ritkán), akkor biztos, hogy legalább egy különdíjjal megjutalmaztak.

Sokszor könyvutalvány volt a nyeremény, ez különösen motivált arra, hogy rendesen felkészüljek egy-egy versenyre. Ezekre az élményekre alapozva döntöttem el, hogy márpedig én színésznő leszek. A hagyományos utak sosem vonzottak, ezért elhatároztam, hogy az élet iskolájában kezdem a felkészülést.

Takarítónőt kérek a színpadra!

Szóval tizennyolc évesen felköltöztem Budapestre, és belecsöppentem a színházi életbe. Nem csupán én gondoltam úgy, hogy „a színházért mindent”, az egyik takarítókollégám például frissen végzett szegedi bölcsészként szeretett volna „tűzközelben” lenni.

Ő rengeteg színdarabot ajánlott nekem, együtt elemeztük például a „három T-t”: Nádas Péter drámatrilógiáját, a Takarítás, a Temetés és a Találkozás című darabokat.

Kissé komikus lehetett, amikor a nézőtéri vécé mellett lévő, ablaktalan takarítónői öltözőben vitatkoztunk arról, mennyire hitelesek Nádas színházi jelenetei a papíron, miközben felharsant az ügyelő hangja: „Takarítónőt kérek a színpadra!” – és mi csapot-papot otthagyva, rohantunk vödrökkel, partvisokkal felmosórongyokkal a világot jelentő deszkákra.

A híres padló a Három nővér előadásában, amit a hitelesség és a hanghatás kedvéért minden előadáson össze kellett sározni, majd éjszaka felmosni
A híres padló a Három nővér előadásában, amit a hitelesség és a hanghatás kedvéért minden előadáson össze kellett sározni, majd éjszaka felmosni

Ember voltam

Elég zűrös gyerekkorom volt, már sokat meséltem róla, kamaszként hosszú ideig nem találtam a helyem. A Katona József Színházban azonban mindenki rögtön befogadott: olyan közegbe kerültem, amelyik kiváló emberekből állt.

Simán bekopoghattam például Cserhalmi György öltözőjébe, hogy a legújabb verseimmel traktáljam őt. Nemcsak hogy lelkiismeretesen elolvasta őket, de mindig megjegyezte, milyen jó a helyesírásom, mennyire szépen írok, és folyton bátorított, hogy folytassam a verselést. Engem, a tizenéves, fekete ruhás, szőke loboncos takarítónőt az egyik legjobb és legnépszerűbb, nők által körülrajongott színész.

Senki nem tartotta méltóságán alulinak, hogy szóba álljon velem.

Cseh Tamás minden fellépése előtt remegett az izgalomtól, én mint ügyeletes takarító olyankor is a színfalak mögött álltam, ő pedig soha nem felejtette el remegő kézzel megszorítani a kezemet, mielőtt a színpadra lépett, és amikor vége lett a fellépésének, mindig megkönnyebbülten ölelt át.

Szirtes Ági még a lakásába is meghívott egy buliba minket a másik nagyon kedves takarítókollégámmal együtt, aki egyébként az egyik legjobb és legnagyobb akkor élő történész unokája volt, és nem sikerült a felvételije az ELTE-re. Egy év múlva már boldog egyetemista volt, de akkor együtt izgultunk amiatt, hogy mi a francot fogunk mi csinálni ott, a „híres fővárosi művészek” között. Hát, mit csináltunk volna, buliztunk, röhögtünk, teljesen egyenrangú félként kezeltek bennünket.

Amikor a buli végén, hajnalban, teljesen elveszetten álldogáltam a Rózsadombon, mert nem tudtam, hogyan juthatnék vissza a színházba, Gáspár Sándor észrevett, hívott nekem egy taxit, és a kezembe nyomta a fuvardíjat, mert persze nem volt pénzem taxira. Soha nem kérte vissza, pedig számtalanszor felajánlottam neki.

ITT írtam már egyszer arról, Bán János hogyan reagált arra, amikor majdnem éjfélkor még mindig a színpadi díszletet mostam fel a Három nővér előadása után.

Senki nem törődött azzal, hogy a legalacsonyabb rangú munkát végeztük a színházban, mert pontosan tudták, hogy egy előadás sikeréhez az is hozzájárul, ha tiszta a színpad, a nézőtér, az öltöző és a vécé, ráadásul mindig csillognak a bejáratnál a hatalmas üvegajtók. Úristen, hányszor vakartam le a régi plakátokat a szédítő magasban…

Természetesen nem hagyhattam ki, hogy ha már a Katona színpadán kép készült rólam munka közben, a boszorkányságomat is némiképp kifejezésre juttassam egy sűrűn használt munkaeszköz segítségével
Természetesen nem hagyhattam ki, hogy ha már a Katona színpadán kép készült rólam munka közben, a boszorkányságomat is némiképp kifejezésre juttassam egy sűrűn használt munkaeszköz segítségével

Az a lényeg, hogy mindenki elismerte a munkánkat, és ennek rengeteg jelét adták.

Privilegizált helyzet

A legendás színházi titkár, Magyar Laci mindig adott megszállott színházimádó barátaimnak ingyenbelépőket, akár még a premierekre is, akkor, amikor fél Budapest sorban állt a jegyekért, én pedig a nézőtérre nyíló orvosi szobából bármikor besurranhattam bármelyik előadásra, ha épp nem a takarásból néztem végig. Egy egész évadon keresztül annyiszor láttam a Stílusgyakorlatokat, a Három nővért, a Coriolanust és a Csirkefejet, ahányszor csak játszották, de minden előadást nagyon szerettem, rengeteget tanultam belőlük.

A színház lett az otthonom

Egy idő után beköltöztem a színházba, az újpesti, majd a csepeli albérletem sem volt különösebben vonzó. A vidéki élet után nehezen szoktam meg a panelrengeteget, és hát nem vetett föl a pénz… Úgyhogy mindenki hallgatólagosan elfogadta: a fekete ruhás, hosszú szőke hajú takarítónő a három összetolt széken alszik a takarítónők öltözőjében, a nézőtéri vécé mellett, az ablaktalan szobában.

Furcsa most belegondolni, de tényleg boldog voltam ott. Így legalább bármikor elérhető voltam, és senkit nem zavart a jelenlétem. A nézőtéri büfét külön díjazásért, és ingyensüteményekért (mindig piramisszeletet kértem, emlékeztek még rá?) takarítottam, és minden esti előadáson én voltam az ügyeletes.

Soha, egyetlen pillanatig sem éreztem, hogy bárki is méltatlanul bánna velem. Elismerték és díjazták a munkámat, egyenrangú félként kezeltek, és elfogadták, hogy olyan vagyok, amilyen.

Újra takarítás, de más környezetben

Másfél évad után a színházban dolgozó egyik zeneszerző „kiszeretett” engem onnan, akivel aztán még évekig éltünk együtt. Közben nem volt hivatalos munkahelyem, de mindig dolgoztam valamit. Egy öreg és majdnem vak festő barátnőmnek felolvastam például, ITT írtam róla korábban.

Aztán pedig egy parlamenti képviselő családjánál lettem mindennapos házvezető a rendszerváltás után egy-két évvel. Ott három iskolás gyerek volt, két nagyon elfoglalt szülővel. Az akkor még hihetetlen, mámoros és áradó szabadság is boldoggá tett.

A „képviselő úr” kikérte a véleményemet a parlamenti beszédekről, mert persze lázasan követtük a közvetítéseket, hálásan dicsérte a főztömet, lapszerkesztő felesége pedig nem csupán a családi recepteket osztotta meg velem, hanem azt is, melyik szerző milyen írással készül, néha még tanácsot is kért tőlem, hogy szerintem kit kérjen föl erre vagy arra az írásra.

A kamaszodó gyerekek összes osztálytársa oda járt iskola után, úgyhogy ipari mennyiségű ételt kellett főznöm nap mint nap, és persze mindennap porszívóztam, mostam és teregettem, azon túl, hogy reggelente frissen vasaltam a „képviselő úr” ingeit, mielőtt a parlamentbe ment.

A belvárosban éltek egy gyönyörű lakásban a Párisi-udvarban (megjegyzem, a Katona József Színház művészbejárója is ugyanebben az udvarban volt), és évek óta küzdöttek az újra és újra visszatérő csótányokkal, amelyek az egész házat ellepték. Én voltam az első, aki szisztematikus takarítással és sűrűn kihívott csótányirtókkal elértem, hogy megszabaduljanak a bogaraktól. Nem ők voltak koszosak, hanem a ház elöregedett csatornarendszerében telepedett meg egy hatalmas kolónia, de nem adtam föl, és sikerült őket eltüntetni.

Nagyra értékelték az erőfeszítéseimet, a kamaszok pedig bizalmukba fogadtak, sokszor mentünk együtt moziba, koncertekre, és annyira megbíztak bennem a szülők, hogy az első, szülők nélküli kamaszbuliban is én voltam az egyetlen, aki már nagykorúnak számított. Nem mondom, volt ott minden, de mindenki épen és egészségesen átvészelte a beavató bulit. Szerettem velük lenni, akkor döntöttem el, hogy minimum három gyereket szülök, annyira jó volt napról napra látni a fejlődésüket, a kis testvércsatáikat, a hatalmas baráti társaságot.

Baromi gyorsan elrohant ez a több mint harminc év

Rengeteg álmom megvalósult azóta, tényleg született három gyerekem, megjelent három mesekönyvem, a harmadik bemutatója pedig épp a Katona József Színházban volt. ITT írtam róla korábban.

A Katonában a Kakaókatona és Tejhercegnő című mesekönyvem bemutatóján – Balázs Eszter Anna, a Kolibri kiadó vezetője és Rippl Renáta illusztrátor társaságában
A Katonában a Kakaókatona és Tejhercegnő című mesekönyvem bemutatóján – Balázs Eszter Anna, a Kolibri Kiadó vezetője és Rippl Renáta illusztrátor társaságában

A nézőtéri felügyelő, Horváth Györgyike, aki már évtizedek óta ott dolgozik, boldogan ölelt magához akkor is, amikor „csak” takarítónő voltam, és akkor is, amikor az egyik szereplője lehettem egy ottani eseménynek.

Most, hogy leírtam, látom, milyen szép kerek ez a történet. Nagyon örülök, hogy mindezt átélhettem. Azt is mondhatnám, hogy ez a könyvbemutató a Katonában megkoronázta a takarítóként ott töltött majdnem két évemet, de mostanában a korona szónak sajnos nagyon rossz lett a kicsengése.

Kérlek benneteket, értékeljétek és becsüljétek a takarítók cseppet sem könnyű munkáját ezekben a nehéz időkben is. Ne felejtsétek el, hogy sokszor akár az életünk is múlhat alázatos fáradozásaikon.

Both Gabi