Ingyen teszi élhetővé mentális betegséggel küzdők otthonát Barbara, a rettenthetetlen takarító

–

Videócseten érem el Fodor Barbarát: Pesten délután öt óra van, New Yorkban még csak délelőtt tizenegy. Barbara ma nem megy takarítani, lázas az egyik kisfia. A gyerekei már az Egyesült Államokban születettek, az apukájuk is magyar származású.

Barbara tíz évvel ezelőtt hagyta el akkori társával szülővárosát, Székesfehérvárt, hogy a tengerentúlon új életet kezdjenek. Huszonhárom éves volt akkor, és egy gyárban dolgozott. Úgy látta, itthon nem sok esélye van a boldogulásra, saját lakása sem lesz soha. „Nagyon rossz tanuló voltam világ életemben – mondja. – Sohasem vizsgáltak ki, de ma már biztos vagyok benne, hogy ADHD-s vagyok. Nem voltam buta gyerek, de képtelen voltam huzamosabb ideig a tanulásra koncentrálni. Mindig elkalandozik a figyelmem, rossz a memóriám, elfelejtek egy csomó dolgot, nem emlékszem, hova raktam ezt vagy azt. Elég zűrös gyerekkorom volt, de nem panaszkodom, vannak gyerekek, akiknek sokkal rosszabb. A nagyszüleimnél nevelkedtem, a papa mindig noszogatott, hogy tanuljak, de hát nem ment. Otthagytam végül az iskolát, és elkezdtem dolgozni tizenhét évesen.

De tudod, valahol mindig forrt bennem, hogy ez nem igaz, ez nem én vagyok! Nem lehet, hogy nekem ennyi jusson az életből: a gyár, a forrasztás meg a katonai adóvevők hangolása – ilyesmiket csináltam.”

Nem hollywoodi mese

Barbaráék 2013-ban indultak útnak. Úgy tervezték, összegyűjtenek annyi pénzt, hogy itthon vehessenek egy házat. De a már korábban is döcögősen működő kapcsolatnak hamar vége lett, és Barbarának egyedül kellett boldogulnia. Képzettség és nyelvtudás nélkül nem volt egyszerű az indulás. „Tanultam az iskolában angolul, de úgy voltam vele, hogy Magyarországon élek, az angol persze, világnyelv, de hát mikor fogom én azt használni? Aztán amikor leszállt a repülő New Yorkban, és ki kellett tölteni egy nyomtatványt, akkor fogtam a fejem, hogy ej, Barbi, milyen jó lett volna, ha akkor nem linkeskedsz!”

Egyéb lehetőségek híján Barbarával az történt, ami nagyon sok bevándorló lány útja hollywoodi szirup nélkül: takarítást vállalt, és szobát bérelt. „Az ideérkező férfiak általában az építőiparban kezdik, a nők pedig hozzám hasonlóan például ortodox zsidó családokhoz szegődnek el Brooklynban. Ennek az az útja, hogy elmegy az ember a munkaközvetítőhöz vagy a háznál kopogtat, és ha jól végzi a dolgát, akkor ajánlanak tovább unokatestvérhez, anyóshoz, és szépen felépül a klienskör.

Nagyon keményen kellett dolgozni. Napi nyolc-tíz-tizenkét órás műszakokat nyomtam háromszintes házakban, ahol akár tíz gyerek is volt, plusz a két felnőtt. És a tízdolláros órabér, amit fizettek, New York-i viszonylatban rettenetesen kevés.”

A kitörési lehetőséget és a szakma csúcsát a takarítók számára Manhattan jelenti, ahol huszonöt dollárt is kaphat az ember, és a munka is könnyebb az irodaházakban. De Barbarának ide nem sikerült bejutnia. Úgyhogy váltott: bébiszitterkedett, aztán elment egy étterembe dolgozni. Egy ideig egy táskaüzletben volt alkalmazott. Közben megismert egy magyar fiút, gyerekeik születtek. Barbara otthon maradt öt évig velük. Esténként a párjával sokszor néztek YouTube-videókat. Barbara mindig is szerette a takarítós vlogokat, és a finn Auri Katariina inspirálta elsősorban arra, hogy maga is elkezdjen önkéntes munkaként ingyen takarításokat vállalni, amelyekre mentális betegséggel küzdő emberek egy Facebook-csoportban jelentkezhetnek.

Misszió, amit senki sem értett 

A célja kettős volt: egyrészt szeretett volna segíteni a rászorulóknak, másrészt úgy érezte, ez lehetőség arra, hogy a YouTube-csatorna és a támogatók révén némi bevételhez jusson, és a családja helyzetén, a társa terhein könnyítsen.

„Nem hitt bennem senki. Azt hitték, megőrültem. Ingyen elmenni takarítani? Hát ennek meg mi értelme?! Ráadásul a takarítószereket, a benzint nekem kell finanszíroznom… A párom is zúgolódott, mert egész héten dolgozott, én meg hétvégén mentem el otthonról takarítani, és ráhagytam a gyerekeket. Nem nagyon értette, mi a jó nekünk ebben. De mondtam neki, hogy bízz bennem, tartsunk ki, mert ez egy nagyon-nagyon jó dolog lesz!

És igazam lett: milliomosok nem lettünk ugyan, de már elértem azt a szintet, hogy a YouTube-csatornám által én lehetek a kenyérkereső a családban. Vannak szponzoraim is. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy például egy cég megkeres, hogy, mondjuk, van neki egy levegőtisztítója, és azt ő szeretné betenni az én videómba, és akkor én ezért pénzt kérek. És bár kapok ezért beszólásokat a kommentelőktől, én azt gondolom, hogy

azoknak az embereknek, akiknek szükségük van rám, segítek ingyen, cégeket viszont nem kell támogatnom.”

Ezzel a leosztással Barbara kliensei is egyet szoktak érteni. Ők nem látszanak a videókban, a nevük nem hangzik el, viszont a lakásuk újra emberhez méltó otthon lesz, és nekik ez a lényeg.

Betegségük okán nincs erejük ahhoz, hogy rendet tegyenek maguk körül, pedig ez nagyon fontos lépés lehetne a gyógyuláshoz vezető úton. Az embertelen körülmények azonban lehúzzák őket, és egyre reménytelenebb vállalkozásnak tűnik a nagytakarítás. Ördögi kör ez általában.

Barbara eddig (másfél éve kezdett) körülbelül százhúsz embernek segített.

És ne átlagos takarításokra gondoljatok, hanem olyan többnapos akciókra, amelyeknek során bogarakkal, rágcsálókkal, fekáliával teli, eldugult, húgyköves vécékkel, elképzelhetetlenül mocskos csempével, káddal, konyhabútorral és óriási halom szeméttel kell csatázni sokszor vegyvédelmi felszerelésben, de mindig maszkban, vastag gumikesztyűben.

„Ha nem jutottam is ilyen végletekig, de én is ismerem azt az állapotot, amikor kicsúszik a kezedből az irányítás, és nem vagy képes uralni a káoszt magad körül. Az első fiam születése után nagyon nehéz időszakon mentem át. Rengeteget sírt, nem maradt időm arra, hogy a háztartással törődjek. És emlékszem, milyen feszült az ember, amikor tudja, hogy mosni kéne, takarítani kéne, de nincs rá idő.

Hozzáteszem, a depressziót is jól ismerem, huszonegy évesen én is átestem rajta. Gyógyszereket is szedtem, antidepresszánst, nyugtatókat. Nagyon nehéz időszak volt, nem tudtuk kezelni a párkapcsolati problémáinkat. Zombi lettem, elvesztettem önmagamat. Egy öngyilkossági kísérletem is volt, nem haltam meg hála istennek. Ezután döntöttünk úgy az akkori párommal, hogy adunk magunknak még egy esélyt, és Amerikába költözünk.

Úgyhogy tudom, mit élnek át azok az emberek, akiknél takarítok, nincs bennem ítélkezés. Tudom, milyen érzés, hogy meg akarok csinálni valamit, de az agyam blokkol. Ezt nem értik azok, akik nem mentek át hasonlón. Ők esetleg azt hiszik: lustaságból, igénytelenségből ilyen koszos valakinek a lakása.

Nem tudják, hogy van az a szint, amikor azt mondod: minek kezdjek bele a takarításba, reménytelen! És még ha sikerül is rendet tennem magam körül, a nyomort nem lehet eltüntetni. A social mediában látja az ember, hogy gazdag háziasszonyok otthon törölgetik a nem létező port. És az jut eszébe esetleg, hogy ja, ezt az otthont én is rendben tartanám, de az enyémet miért csinosítgassam?!” 

Depresszió és demencia

„Pont azért, mert én ismerem ezeket a gondolatokat, és meg is mondom nekik, hogy nincsenek egyedül, hiteles tudok lenni abban, amit csinálok. Elhiszik nekem, hogy mégis csak érdemes nekilátni a takarításnak: kezdésnek például jó lehet ahhoz, hogy kimásszanak a gödörből. Mert igaz, hogy nem lesz olyan az a lakás, mint amilyeneket láttak az Instagramon, de élhető lesz. És onnantól kezdve talán el tudnak indulni egy úton.”

Barbara támogatottjai főként depressziós és demens emberek. Elsősorban az érintettek keresik meg, de előfordul, hogy családtagok vagy barátok jelentkeznek. Olyan lakásba nem megy takarítani, amelyben a tulajdonos veszélyt jelenthet rá.

A kényszeres gyűjtögetők otthonait sem vállalja már, mert mint mondja, nem szeretne csalódást okozni. Ugyanis nagy reményeket fűznek az érkezéséhez, viszont nem hagyják kiselejtezni a felhalmozott tárgyaikat. Barbara azt mondja, esetükben először odabent, a lelkükben kell rendet tenni, de ő nem orvos, hanem takarító.

Kérdezem, elégedett-e a munkájával, hasznosnak érzi-e magát. Azt válaszolja, igen, de sokszor csalódott azért, hogy csak egy határig tud segíteni. Például nem tud új matracot, csaptelepet venni a kitakarított lakásokba vagy élelmiszert hozni, tartozás kifizetésében segíteni, pedig sokszor kellene és szeretne is. Azt mondja, ki fogja találni, hogyan tudna ezeken a területeken is hasznukra lenni.

Azt sem titkolja, hogy nehéz elfogadni, pedig el kell, hogy a takarítás előtti állapotok sokszor visszatérnek. „Nekem nem az a siker, ha rendbe teszem valakinek a lakását, és ezért hálás. Hanem az a siker, ha fél év múlva jelentkezik valaki, akinek segítettem, és büszkén mutatja, hogy most is tisztaság van, tudta tartani.” Sajnos ez csak ritkán következik be, tíz esetből egyszer, de azért mindig vannak olyan történetek, amelyek miatt úgy érzi, érdemes folytatnia a misszióját. Mert a sikersztorik kezdő lépéseiben neki is része lehetett.

Képeink forrása: Fodor Barbara

Kurucz Adrienn