-

Both Gabi

Tizennyolc éves koromban még nagyon vágytam a világot jelentő deszkákra. Annyira, hogy eldöntöttem: mindenképpen a budapesti Katona József Színházban fogok dolgozni. Teljesen ismeretlenül, vidéki lányként besétáltam a színházba, és megkérdeztem a nagy hatalmú Marika nénit a portán, hogy keresnek-e munkatársat. „Takarítónő kéne – mért végig –, de az nem való az ilyen fiataloknak, mint te" – mondta ki rögtön, amit gondolt. Semmi nem érdekelt, én voltam a legboldogabb a világon, még aznap megegyeztem a műszaki vezetővel, és néhány nap múlva állati büszkén pucoltam a színház óriási üvegfelületeit az utcán. Egy éven át minden előadást megnéztem. Mindig én voltam az ügyeletes takarítónő, lévén, hogy ott laktam a színházban a takarítónők számára fenntartott öltözőben. Három összetolt széken aludtam egy ablaktalan, öt négyzetméteres lukban. Nem bántam, mert elfogadtak, és kedvesek voltak velem. Mindenki. A Kossuth-díjas Gobbi Hilda épp úgy, mint bárki más. Az Ascher Tamás által rendezett legendás Három nővér előadás utolsó jelenetéhez sárral kenték be a színpadi padlót a hitelesség kedvéért, és amikor már kiürült a színpad, én mindig ott maradtam este tizenegykor, hogy felmossam a sarat. Egy alkalommal Bán János, aki Tuzenbach báró szerepét játszotta – zseniálisan – a világhírű előadásban, valamiért arra járt, miközben épp felmostam, és megkérdezte: „Nagyon utálod ezt az előadást, amiért ilyen későn is dolgoznod kell?" Ránéztem, és teljesen őszintén válaszoltam: „Dehogy utálom, kifejezetten szeretem." (Azt nem árultam el neki, hogy minden este bőgtem a végén, hiába láttam már egy csomószor.) És akkor Bán János, a nagy művész, a senkinek, a kis takarítónőnek ezt mondta 1987-ben egy sötét éjszakán: „Na, ezért szeretem én annyira ezt a színházat..."

Na, én meg ezért (is) szeretem annyira Bán Jánost...

Fiala Borcsa

Régi adósságomat szeretném végre valahára letörleszteni. Tizenhét évesen nyári diákmunkát végeztem, olyan igazi béna melót, amit az ember kizárólag pénzért és fiatalon csinál. Ha jól emlékszem, utazással kapcsolatban kellett tíz kérdést feltennem azoknak a járókelőknek, akik hajlandók voltak szóba állni velem. Négy napig bírtuk – én, és az utca embere. Így esett, hogy miközben a Vörösmarty téren rájáztam, észrevettem, hogy nagy sebbel-lobbal közelít felém Bán János, Jászai Mari-díjas színművész. Nem lehetett nem kiszúrni. Addigra már szenvedélyes Katona József színház-rajongó voltam, gyakorlatilag nem volt olyan darab, amit ne láttam volna. Felcsillant a szemem. Végre, ezzel a tré nyári melómmal ott a lehetőség, a kifogás, hogy megbújva a streetmarketinges álarcom mögé, leszólítsam. Ezt pőre Fiala Borcsaként soha nem merészeltem volna megtenni.

Elébe toppantam, ő pedig udvariasan megállt, feltételezve, hogy egy rajongójával van dolga. (Amúgy igen, de galádul titkoltam.) Előpattintottam a kérdéssort, szegény pedig, hogy így behúztam a csőbe, még mindig végtelenül udvariasan, szépen megválaszolgatta mind a tízet. Ekkor a feladatom szerint fel kellett tennem neki a kérdést: És a kedves nevét elárulja? Persze, jól tudtam én, hogy ki ő... Csak hát, fiatal voltam, szemét, nagypofájú, arrogáns... vagy talán csak nem akartam, hogy tudja, hogy tudom.

Hihetetlenül kedvesen válaszolta: Bán János. De nekem ennyi sem volt elég! Tovább tekertem a dolgot. „És megkérdezhetem a foglalkozását is?” „Színész.” – felelte, majd tovább baktatott a Katona felé.

Szemtelenségem felett érzett ifjonti dicsőségem hamar elpárolgott. Én marha! Ott volt nekem két perc privát Bán János, és elpocsékoltam arra, hogy janizzak.

Úgyhogy most szeretnék a boldog születésnapot mellé egy nagy bocsánatot is kérni. If I could turn back time...!

Kárpáti Judit

Bán Jánoshoz nekem gyakorlatilag soha semmi közöm nem volt. Elvileg meg nagyon is, majdnem egy évig jártunk. Azaz én jártam vele. Ő persze nem tudott erről. Arra már nem emlékszem, hol és hogyan néztem ki magamnak, azt viszont pontosan fel tudom idézni, hogy egy napon eldöntöttem a korai tinédzser koromban: ha ismerne, azonnal szerelmes lenne belém.

Én nem az agyonrajongott Alföldi Robit választottam – akkoriban mindenki belé volt még szerelmes a gimiből –, meg más hősszerelmeseket, akiken fürtökben lógtak a lányok. Hanem az én Bán Jánosomat... hiszen belé biztos csak én vagyok szerelmes. Azokba a jótét szemeibe, a kedves mosolyába. Szóval kitaláltam, hogy mi járunk. A színházban egyszer rám is nézett, a vastapsnál... és én eljátszottam, hogy a titkos szeretője vagyok, ő pedig epedve várja, hogy egy órára találkozzunk, mielőtt haza kéne érnem éjjel a szülői házba.

Reggel úgy keltem fel, hogy azt gondoltam, most ő is rám gondol, este meg elképzeltem titkos románcunk jeleneteit: ül velem szemben a kávéházban, és szerelmesen néz rám, míg én, bohókás iskolás lányos vicceseket mondok. Máskor megpillant az utcán, és rohan felém, megint máskor meglátogat a könyvtárban és a U-Z-ig sorban hosszú csókot váltunk.

Egyszer-egyszer szakítottunk is, de csak azért, hogy utána eljátszhassam, hogy összetörten keres, hívogat, majd végül kibékülünk, mert nem tud nélkülem élni.

Aztán egy napon nem jött többet, és én nem bánkódtam utána. Bán Jánost lecseréltem valami igazi fiúra, akire már nem is emlékszem. De a Bán Jánosra mindig is emlékezni fogok, akkor is, ha ő azt sem tudta mindeddig, ki az a Kárpáti Judit.

Kiemelt képünk forrása: Wikipedia/ Dömölky Dániel