–

Miért vagyok ennyire más, mint a többiek?

Kisgyerekként az volt az egyik legkedvesebb tevékenységem, hogy a házunk udvarán lévő sóderhalmot vizsgáltam át újra meg újra, különböző kincseket kerestem benne… és találtam is. Gyönyörű, színes kavicsok rejtőztek a látszólag szürke masszában. Igazi kincskeresőnek éreztem magam. Szerintem az is voltam.

Nagyon-nagyon különböztem a többi gyerektől, de nem értettem, miért. Olyan megfoghatatlan volt. Túlságosan sok olyan visszajelzést kaptam a környezetemtől, ami megerősített abban, hogy más vagyok.

A többiek és én

Természetesen a többi gyerek is mindent megtett azért, hogy ne érezzem túl jól magam. „Művésznőnek” hívtak a hátam mögött meg „boszorkánynak”. Néha szemtől-szembe is megkaptam ezeket a titulusokat. Ezt utólag mindig megbánták, mert elég vad voltam, kezelhetetlen és elszánt.

Simán nekimentem a nálam nagyobbaknak is, és mindig én kerültem ki győztesen, pusztán azért, mert elhittem magamról, hogy győzhetek.

Az egyetlen kivételt ez alól természetesen a bátyám jelentette, ő mindig alaposan elgyepált, hat évvel volt idősebb, mint én, és végtelen csatározásainkban rendre alulmaradtam.

A nagymamám háza

A nagymamám a falu cigány telepének szélén lakott, az úgynevezett „válykos” mellett. Régen a vályogvető cigányok dolgoztak ezen a területen, innen ered a neve. Iskolás koromig nagyon sok időt töltöttem a mamával. Értelemszerűen az ottani cigánygyerekekkel játszottam az utcán. Még cigányul is tudtam pár alapszót, ami elengedhetetlen volt a közös játékhoz.

Emlékszem, milyen elszörnyedt gyönyörűséggel bámultuk a siklókat az árok partján, a bogarakat a földön, a lótetűket a trágyában, az óriási, bebábozódott hernyókat a fákon, a kergetőző, ezerszínű lepkéket a levegőben, a csodás szitakötőket a nádasban… 

A végtelen pipacsmezőkön szaladgáltunk boldogan, ettük a „tejes” búzát, és belevetettük magunkat a kék búzavirágok tengerébe.

A természet adta a játszóeszközeinket, mert semmilyen játékunk nem volt. Egész gyerekkoromban egyetlen darab piros pöttyös labdám volt, és még egy féltett kincsem, aminek nem tudom a nevét: egy lila műanyag csövet képzeljetek el, amit harmonikaszerűen ki lehetett húzni, és ha pörgettem a levegőben, éles fütyülésszerű hangot adott ki.

Az árok partján talált gyerek esete

Nem tudom, miért, talán viccből azt mondták nekem a szüleim gyerekkoromban, hogy „nem is az ő gyerekük vagyok, hanem az árok partján találtak engem, és egy öreg cigány asszony tett oda”. Annyira más voltam, mint a többi gyerek, hogy ezt készséggel el is hittem. Még egy titkos jelet is felfedeztem a testemen, egy barna foltot, ami azt bizonyította számomra, hogy én másfajta közegből származom. 

Meg voltam győződve arról, hogy én is cigány vagyok, csak fehér cigány.

A cigány gyerekek minden további nélkül befogadtak engem maguk közé. Ugyanolyan voltam, mint ők, eszükbe sem jutott kirekeszteni engem. Soha nem is bántottak, ahogy én sem őket. Nem harcoltunk egymással, nem volt miért.

Nagyon sokat gondolkodtam gyerekként azon, hogy miért „rakott le engem az az öreg cigány asszony az árok partjára”. Lehet, hogy titokban királylány vagyok? Ki lehetett az az asszony, és miért nem ő nevelt föl engem? Miért épp a szüleim „találtak” meg, és miért vettek magukhoz. Úgy éreztem, nagyon hasonlítok hozzájuk, de mégsem voltam teljesen olyan, mint ők. Viszont a cigányokra sem hasonlítottam eléggé. Sőt, ha jól belegondolok, egyáltalán nem. Szőke voltam és kifejezetten fehér bőrű. Még a többi – nem cigány – osztálytársamhoz képest is sápadtabb voltam. Iszonyú kínokat éltem át kisgyerekként, mert sehova nem illettem eléggé, és én sem tudtam hova rakni magam.

Aztán egyszer kiderült, hogy ez „csak vicc volt”

Nem mondom, hogy nevettem rajta… Viszont addigra (hat-hétéves lehettem) már megtanultam, hogy senkit nem szabad kirekeszteni, mert az nagyon rossz annak, akit nem vesznek be a többiek maguk közé. És olyan kevés kellett ahhoz, hogy ne játsszanak velem. Ösztönösen védeni kezdtem a kisebbeket, gyengébbeket, kiálltam például a cigány osztálytársaim mellett, hiszen én is cigánynak gondoltam magam. Úgy éreztem, a testvérük vagyok, és az a legkevesebb, ha nem bántom őket, sőt!

Megtanultam valami nagyon fontosat az identitásom keresése közben már egészen kicsi gyerekként: mindenki egyenlő, minden ember egyforma, tök mindegy, milyen jeleket visel a testén, és az is, hogy milyen színű a bőre, a haja vagy a szeme. Egyek vagyunk.

Slussz, passz.

A szerencse lánya

Néha egy kicsit hajlamos vagyok az önsajnálatra, mert valóban nem volt túlságosan felhőtlen a gyerekkorom, de ilyenkor elég csak arra gondolnom, hogy van két kezem, lábam, semmilyen különleges nyavalya nem kínoz, egészségesek a gyerekeim, van jó társam, klassz munkám, van hol laknom, van mit ennem, szóval semmi okom arra, hogy sajnáljam magam. Tényleg a szerencse lánya vagyok, de épp a szerencsétlenségek vezettek idáig, hogy elégedettnek érezhessem magam minden áldott reggel, amikor kinyitom a szemem.

Both Gabi

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van