–

Igenis zavar, hogy napszemüvegben van. Kinézek az ablakon, egy nehéz galamb könnyű árnyéka suhan át a szemközti ház puncsos mignon színűre vakolt, ínycsiklandozó falfelületén. Összefut a nyál a számban, hangosan megkordul a gyomrom, kínosnak érzem, ezért megpróbálom elnyomni a hangját azzal, hogy beszélek.

– Egy olyan korban, amiben moccanni nem lehet a közéleti botrányoktól és arclemosó vattapamaccsal töröljük le magunkról az ártatlanságot, párkapcsolatokat tartanak egyben kutyás videók, nekem pedig nincs érzékem a kutyákhoz. Engem nem varázsol kocsonyává egy nedves orr. Nemrég egy videóban valaki „felsőbb kutyás köröket” emlegetett, és nem hittem a fülemnek.

Tulajdonképpen azt magyarázom a terapeutának, hogy félek.

Azt kérdezi, hogy akkor ezek szerint macskás vagyok-e. Bocsánatot kér, amiért napszemüvegben van, csak megműttette a szemét, és egyelőre nem meri még a lámpafénynek sem kitenni.

– Volt egy baráti társaságom. Mindig megbeszéltük, hogy a melónk úgy rossz, ahogy van, és nincs kiút. Ezután mindig szidtuk egy kicsit az egyéb, nem jelenlévő, toxikus barátainkat, ismerőseinket, meghatároztuk a még elviselhető depresszió szintjét, amivel egyelőre nem érdemes szakemberhez fordulnunk, mert minden szakember rá akar szoktatni a gyógyszerekre. Majd a gyógyszeripar következett, végül a világgazdaság, illetve Trump, ez aztán átvezetett a közelgő világháborúra, amíg el nem fogytak az esőerdők, és fel nem robbant a Nap. Egyszer észrevettük, hogy eléggé negatívak vagyunk. Elhatároztuk, hogy a következő találkozónkon semmi negatívat nem mondunk. A következő találkozónkon nem tudtunk megszólalni. Ültünk a belvárosi szabadtéri kocsma lepukkant, zöld asztalánál a nejlonharisnya-szaggató székeken, a színes fényfüzérek között, egymás után szívtuk az elektromos cigiket, irigykedve néztük a körülöttünk vidáman cseverésző asztaltársaságokat, és úgy éreztük, nem látunk el egymásig. Közénk furakszik a pozitív gondolatok füstszerű hiánya. Lassan elmaradtak a találkozók, és mindannyian új társaságok után néztünk, amikre ráönthettük a negatív gondolatainkat.

A terapeuta megigazítja a macskaszemalakú napszemüvegét, és rákérdez, mi a melóm, ami úgy rossz, ahogy van.

Alapvetően esküvőket és egyéb nagy rendezvényeket szerveztem, de közben politikai influenszerként definiáltam magam, és mióta mások is akként definiálnak, akkora lett a követőbázisom, hogy megélek a videókból. Otthagytam az állásomat, és most néha úgy dobog a szívem, mintha egy icipici sámán tartana szertartást a pitvarban, és nem kapok levegőt. Á! Látom rajta, hogy elkapta a fonalat, és most sodor rajta egyet: esküvők! Hogy állok a kérdéssel?

– Az esküvőmön menstruáltam, és átvérzett a fehér ruha hátul. A vőlegényem a rátarti, elnéző elégedettség kitolt állkapcsával várta, hogy nyilatkozzak, én pedig arra gondoltam, hogy az összes barátom és családtagom mögöttem áll, és nézi a rózsaként nyíló vörös foltot a ruhámon, szóval muszáj lesz seggel a fal felé fordulnom, amilyen gyorsan csak lehet. Vagy behúzni a vőlegénynek vagy a közelebbi tanúnak, hogy ha elered az orruk vére, vérezze össze még jobban a ruhát, és vegye el a mensturálás kínos élét. Erre persze nemigen volt lehetőség, úgyhogy gyorsan belevágtam az eskető pap szavába, elhadartam az igent, és utána kiszaladtam a mosdóba átvenni a biztonságos piros menyecskeruhát. Senki sem hozta szóba később.

A menyasszonyi ruha azért fehér, hogy ne kelljen még a ruha színét is eldönteni az esküvő előtt.

Boldog a házassága? Kérdezi a terapeuta.

Másfél év után váltunk el. Azt akarom mondani, hogy igen, félek, a szívdobogás és a légszomj pánikot jelent, már én is gondoltam rá. De nem kérdez rá, hogy félek-e. Az ülés végén megköszönöm neki, hogy rám szánta ezt az ötven percet az életéből. Semmiség, mondja, ez a munkája. Nem jövök többet, de ez az én hibám, nem a magáé. Egyébként hiszek a terápiában, körülöttem rengeteg embernek segített már, de bennem valami nagyon, nagyon régen elromlott, vagy egy alkatrész eleve hiányzik, és nincs raktáron olyan. Be kéne rendelni, de ahhoz tudni kéne, hogy honnan, és valójában mit is.

A múltheti videómban ellenzékieket szapultam. Nem szoktam, mert mindennél jobban akarom a kormányváltást, és nem szeretném elparentálni az ellenzéket, amely véghezviheti. Ezt miért nem említettem a terapeutának? Talán mert nem érdekli. Olyan sztorikat akartam neki mesélni, amik felkelthetik az érdeklődését, és esetleg megalapozhatják a szimpátiáját, vagy épphogy nem, a lényeg, hogy valamilyen reakciót kiváltsak.

Nincsenek szüleim, a szüleim meghaltak, és én ott voltam, amikor lelőtték őket. Pisztolytáskából került elő a pisztoly, kalapos, sebhelyes arcú pasas volt az elkövető. Az övcsatján megcsillant a fény, egyenesen bele a szemembe, mint egy szemműtéten. Elvakultam egy pillanatra. Ma is hallom, ahogy az anyám könyörög az életéért, az apám pedig elkezdi mondani neki, hogy nem lesz semmi baj, de a b-betű után lelövik, és soha nem mondhatja végig, amit akart. Balra nézek, és egy levágott kezet látok. Spriccel belőle a vér. Egy másik gyerek, akivel egy szobában szoktam aludni, hátraugrik, nekiesik a házfalnak, és átszakítja. Lehet, hogy a szüleim a hiányzó alkatrész. De nem ezért félek. Ez csak van. Nem olyan régen kezdtem el emlékezni az egészre, korábban kitörölte az agyam. Aztán egy koncerten, pogó közben egyszer csak beugrott.

Azon kapom magam, hogy a terápiás ülés után egy órával egy több száz milliót érő ház körül ólálkodom. Bizonyítékot keresek arra, hogy az ellenzéki politikus, akinek esélye van változást hozni, egy korrupt geci. Hogy a menzás piskótakockára nyírt sövényekből, a pisilésre ingerlő miniszökőkút-csobogásból vagy a garzonméretű teraszon lustán heverésző dizájner nyugágyakból hogyan lesz bizonyíték, ha önmagában nem az, nem tudom. Azt sem értem, miért csinálom. Este trashfilmklubba megyek, meghívtak a vetítésre, utána pedig kiültetnek, hogy beszélgessek más videósokkal a filmről. Felnyerítek a röhögéstől, hogy ez itt az életem. A hangra két rigó röppen ki a buxusból.

Hazaugrom átöltözni, rózsaszín szemceruzával húzom ki a szemem, aztán letörlöm, mert nem tetszem magamnak. Ettől aztán úgy nézek ki, mint akinek behúztak. Úgy hagyom, ebből is poént csinálok majd a színpadon, és az egyből megtöri a jeget. Szeretni fognak.

A vetítésen teltház van egy művészmozi nagytermében. Az előtérben félismerősök köszönnek rám, sajnálkozva mutatnak a szememre, kötőhártyagyulladás? Kvázi, mondom. Arrébb lépnek, nehogy elkapják. Állok a popcornommal, amit vacsorára vettem, de a vetítésre nem fogom bevinni, mert a művészmozikban mindig csúnyán néz valaki a popcorn miatt. Beállok egy sarokba, markológépet építek a kezemből, és belapátolom az egészet. Ketten jönnek oda, hogy csinálhatnak-e velem egy képet. Az összes képen rágok.

A film tényleg trash. Cowboyok védik a falut gonosz banditáktól. A seriff korrupt, a banditák lefizetik arannyal, hogy mindenkit kiirthassanak a faluban, mert az emberek vérével táplálkoznak. A seriff helyére pályázó (ellenzéki?!) hős levágja a felesége kedvenc disznóját, és kicseréli a véres bödönt disznóvéres bödönnel. A felesége megharagszik rá, mert a kedvenc disznó a legjobb barátja volt ebben a macsó világban, de a hősnek nincs ideje piszlicsáré női hisztikkel foglalkozni. Legyőzik a banditákat, mert azok rosszul lesznek a disznóvértől, és felzabálják a seriffet, de amíg ezzel vannak elfoglalva, a hős és cowboy-hadserege levágja őket egytől egyig. Ezután az egyik, sebhelyes arcú cowboy megkóstolja az egyik bandita vérét, mert új recepteket keres éppen, de ezzel a húzással maga is vérevővé válik. Ez ragadós, az összes cowboy megkóstolja a vért, majd vérevővé válik, és a hősnek el kell menekülnie. Elmenekül, de rájön, hogy megfeledkezett a feleségéről, visszamegy érte, és megmenti. Ezután továbbállnak egy másik faluba, ahol a falubelieknek még fogalma sincs a terjedő vérevő-járványról. Az új falubeliek…

Leizzadok. Egy-két A-listás magyar színészt már korábban is felismertem a több, mint húszéves angol nyelvű filmben, tehát nálunk forgatták, és egymondatos szerepekre castingoltak itteni nagykutyákat, majd utószinkronizálták a mondataikat. De amikor meglátom magam gyerekként, ahogy a sebhelyes lelövi a „szüleimet”, anyám az életéért könyörög angolul, apám megpróbálja megnyugtatni, “it’s gonna be all right”, de a b-betűnél angolul sem jut tovább, szétolvad alattam a bordó mozis szék, úgy szorítom össze a kólás poharamat, hogy kipattan és elrepül a műanyag teteje, megcsillanó fényfolton találja a kopasz fejet előttem, a hideg pezsgés elönt, ahogy az egész az ölembe ömlik, és rámszakad az emlékfolyam, műanyag pohártetőként lő ki engem a felismerés, hogy a traumámat megrendezték, és ekkor a vásznon az akkori legjobb barátom a gyermekotthonból, akivel együtt jelentkeztünk statisztálni, átesik a díszlet-faház falán, és átszakítja a súlyával.

Tomika Svájcban él, és ha jól tudom, elég jól van. Ő a menekülési tervem, ha beütne a világban a krach.

A filmnek pillanatok alatt vége lesz, birodalmi lépegetőként döcögök ki a színpadra, azzal indítok, hogy a rózsaszín szemceruzát szétkentem a szememen, és úgy hagytam, hogy megtörjem a jeget. Nevetnek. Azzal folytatom, hogy látták-e a kislányt, akinek megölték a szüleit a nyolcvanadik perc környékén, na az én voltam: az voltam én. Döbbenet. Már negyedórája beszélek, amikor végleg elfogy a levegőm, és oda lyukadok ki, hogy félek. Van kérdés? A többiek meg sem szólaltak eddig, a moderátor se. Van kérdés. Megilletődött segítők odaviszik a mikrofont a lelkes húszévesnek. Mitől félsz? Jön a kérdés.

Attól, hogy ha kormányváltás lesz, amit a legjobban szeretnék, amiért dolgozom, kezdhetem elölről felépíteni az életemet, mert értelmét veszti a hivatásom. Vége. Vagyis eleje. Az elmúlt tíz évem elölről. Nem lesz többé célom. Megnémulok.

Illedelmesen megköszöni a válaszomat, én pedig a figyelmet. Felállok, és eljövök. Kiabálnak utánam, hogy fejtsem ki, de nem fejtem ki, hanem hazajövök, lemosom az ártatlanságot az arcomról, holnap pedig elmegyek egy kutyamenhelyre, és megmentem magam.

Kemény Zsófi

A kiemelt kép forrása: Németh Botond