Hagyományok és újhullámok

Szegény anyukám hosszan tudna mesélni arról, mi mindent nem ettem meg nála az elmúlt két évtizedben, pedig igencsak szeretem a főztjét – mindig más alapanyag esetleg konyhai eljárás volt mumus, vagy szimplán csak fogyókúráztam. (Azért a múlt idő, mert úgy tűnik, kinőttem a tiltólistás korszakot, eszem élvezettel, amit elém raknak, lelkiismeret-furdalás nélkül, na, jó, egyre kevesebb bűntudattal. Lehet, hogy kevesebb ideig fogok élni, és sosem leszek nádszálkarcsú, de hát, eddig se voltam az, viszont a különféle parákból fontosabb volna leadni, unom őket, kész.)

Elfogadó közeg

Anyu jó fej, sosem sértődött meg, nem vette magára, ha koplaltam épp, és csak az uborkasalátát ettem meg a négyfogásos vasárnapi menüből, de arra is magam csináltam (cukor nélküli) öntetet. Tudomásul vette, hogy most épp ez vagy az a dili, nem agitált, hogy „na, egyél, szentem, az a pici nem árthat, csak a levét edd a húslevesnek, tészta nélkül vagy hús nélkül” – mikor mi volt épp nemkívánatos.

Én bezzeg hosszas hegyi beszédeket tartottam időnként, hogy mit miért nem kéne enni – nekik sem –, ha jót akarnak, és hogy hiába piacoznak, ha az őstermelő permetez, antibiotikummal tömi a csirkét vagy valami UFO-táppal eteti az állományt.

A húsleveskockát, amit meg szegény nagyanyám dobált a levesekbe, leginkább kikértem magamnak. Az ételízesítők miatt kioktattam, asszem, a família valamennyi főző tagját, miközben konyhatündér éppenséggel sosem voltam, csak hát, sokat írtam különféle táplálkozással összefüggő betegségekről, génkezelt, élelmiszergyártásban felturbózott alapanyagokról, kétfejű birkákról. És csakúgy, mint az orvostanhallgatók, minden tünetét felfedeztem magamon a vacak élelmiszerek hatásainak. 

A paranoiák egyre csak nőnek 

Nem mondom, hogy nem volt ráció az időnként rögeszméssé váló tiltólistáimban, de visszatekintve úgy tűnik,

minél több dolgot olvastam össze az egészséges táplálkozásról, minél több cikket fordítottam le vagy írtam meg a témában, annál paranoiásabb lettem.

Kivált akkor, amikor gyerekem lett, és őt meg aztán különösképp védeni akartam a mérgektől. Kapta, csak éppen nem nagyon ette a biozöldségpürét, biogyümölcsöt (azok még csak-csak lecsúsztak), biolevet. Aztán kétévesen eldöntötte, hogy akkor mostantól nem kell neki más, csak húsleves, de persze nem az itthoni, hanem anyukámé. Répával, krumplival, marhahússal, házi tésztával, és igen, ételízesítővel.

Azóta is a hagyományos, „magyaros” házikoszt a befutó nála, próbálkozhatok, és próbálkozom is „egészséges” nasikkal, zöldségfélékkel, párolásokkal, ha egyszer a bablevest szereti, a rántott csirkét meg a palacsintát, kész. Nálunk ez van, tudom, vannak gyerekek, akik lazán felnőnek biokelkáposztán és társain, és nem is nagyon lázadoznak. Nálunk nem ez a helyzet.

Egyszer a lányom már ovis korában lelkendezett valakinek, hogy a nagyanyja mekkora ász a konyhában. Rákérdeztek, hogy „és a kedves mama” (én)?

Erre azt felelte a lojális gyermek, hogy természetesen én is jól főzök, a kölesgolyó a kedvence a repertoárból. Ennyit erről.

Van ebből valami hasznunk?

A kudarcélmények ellenére nem állítom persze, hogy haszontalan volt ennyit foglalkozni a témával. Sőt, baromi fontosnak tartom, hogy az egészséges táplálkozás alapjaival tisztában legyen az ember, és amiről elég egyértelműen tudható, hogy nem jó nekünk, azzal ne tömjük a gyereket, meg magunkat se lehetőleg.

(Voltaképpen rájöttem, a legfontosabb és legpraktikusabb szabály az étkezésben, hogy ne edd meg, amit a kölyködnek se engednél – nyugodt szívvel – felfalni. Persze folyton megszegem szabályt, még a dugicsokinyulát is felzabálom, ha nem bírok magammal, de attól még hiszek benne.)    

És igen, vannak olyan ételek, amelyek vitán felül elég gázosak, és ha gyakran, nagy tételben esszük ezeket, megbetegítenek bennünket, akkor is, ha amúgy emberi fogyasztásra alkalmasak.

Ami viszont problémás: van egy csomó élelmiszer, amelyről mondanak ezt is, azt is. Voltaképpen nem a tájékozottságodtól függ, mit eszel, és mit nem eszel ezek közül, hanem attól, kinek hiszel.

Tévhitek és hitek

A különféle szabályok, tiltott (gabona, tej, cukor, só, szója stb.) és szenté avatott (avokádó, chiamag, ananász, áfonya stb.) élelmiszerek köré vallási szekták szerveződtek: hittérítőkkel, helytartókkal és pápákkal. Utóbbiak pedig fényesen élnek abból, hogy emberek tömegei elhiszik nekik: azt az utat kell követni a táplálkozásban, amelyet ők számos könyveikben kijelölnek, másként nem juthatunk a mennyek országba: ami a mai ember számára azt jelenti, hogy nem lehetünk egészségesek, karcsúk és örökké fiatalok.

Hiába mondogatják a dietetikusok, akik – a legtöbb guruval ellentétben – sok évig tanulták a táplálkozástudományt és az ember működését, hogy csak egyéni (túl)érzékenység esetén kell tartózkodni bizonyos táplálékoktól, pontosabban, ha nincs táplálékallergiánk, akkor mértékkel bármit ehetünk, nem hiszünk nekik. Sokkal könnyebben elfogadjuk azokat a dogmákat, amelyek ilyen-olyan magyarázattal letiltanak bennünket például a húsevésről vagy épp ellenkezőleg, rábeszélnek minket, hogy minél többet együnk belőle.

Érdekes tény, hogy miközben az emberiség egyik fő problémája évezredeken át a „mit együnk?” volt, és milliók haltak éhen bizonyos időszakokban, ma a „mit ne együnk?” a tehetősebb országokban élők elsődleges kérdése.

Kontroll?

Húsvét előtt beszélgettem ITT a WMN-en dr. Forgács Attila gasztropszichológussal a böjt kapcsán, és ő elmagyarázta, hogy többek közt azért lelkesedünk a különféle étrendekért, diétákért, mert önmagunk korlátozása segít leküzdeni a stresszt, amit azok a dolgok generálnak bennünk, amelyeket nem tudunk befolyásolni (betegségek, munkahelyi történések, leépítés, politika…).

Ezzel ellentétben mi döntjük el, mit eszünk meg, és ha szigorú kontroll alatt tartjuk a testünket, akkor azt érezhetjük, mégiscsak a mi kezünkben van a gyeplő, fegyelmezettek vagyunk, uralkodunk – legalább magunkon.

Bizonyos határok közt ez nyilvánvalóan jó, a szélsőségektől való tartózkodás pedig senkinek nem fog a kárára válni.

Kinek egészséges, amire azt mondjuk, hogy egészséges?

Az egészséges táplálkozás (illetve az egészségesnek gondolt táplálkozás, mert már maga a jelző is sok kérdést vet fel, például, hogy kinek egészséges, vagy ki szerint egészséges, és van-e erre bizonyíték) azonban könnyen rögeszméssé válhat. Neve is van a jelenségnek: orthorexia nervosának hívják. Akin eluralkodik, az – miközben azt gondolja, ő a főnök, hiszen nem csábul el, tálaljanak elé bármilyen finomságot, ami a tiltólistáján szerepel – voltaképpen behódol a szorongásnak.

A pszichológusok azt mondják, ha valaki kényszeresen felügyeli, mi kerül a tányérjára, ugyanúgy táplálkozási zavarral küzd, mind az anorexiás vagy a bulimiás – igaz, annyi előnye van a dolognak, hogy az ortorexiától nem lesz beteg senki, legfeljebb frusztráltabbá válik a sok lemondás miatt. Hisz az evés az egyik legfontosabb örömforrásunk, különösen a másokkal együtt evés jó, amiről annak, aki speciális étrendet követ, gyakran le kell mondania.

Mert ki szereti nézni a másik lakomáját miközben ő, mondjuk, csak némi biozöldséget engedélyez magának a menüből?

Mindezzel együtt egyáltalán nem állítom azt, hogy ne lenne értelme tudatosan táplálkozni, minél több biocuccot enni vegyszerezett zöldség-gyümölcs-hús helyett, és minél kevesebb cukrot, készételt, műanyagot tolni az arcunkba. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy összevissza együnk állandóan, ez nyilvánvaló. Ugyanakkor azt is észre kell(ene) venni, ha az életünk már túlságosan is az étkezésünk köré szerveződik, a különleges hozzávalók beszerzéséről, a speciális étrendünk összeállításáról szól, no meg arról, hogy másokat is megnyerjünk az „ügynek”, aminek egyetlen pozitív hozadéka bizonyos: nem előttünk falnák olyan jóízűen a fagyit meg a piaci lángost, basszus, amikor mi nagyban diétázunk.     

Ha érdekel az ortorexia tudományos háttere és kezelése, olvasd el a HVG Extra Pszichológiában!  

           Kurucz Adrienn