–

Az életben semmi sem állandó, csak a változás – szokta mondogatni apám, és noha elsőre talán klisének hangzik a mondat, szerintem ez tipikusan az a közhely, amire szükségünk van. Amellett ugyanis, hogy a nehéz élethelyzetekben reményt ad, mutatván: ez is elmúlik, ez is lesz máshogy, a boldogabb és felszabadult időszakokban tudatosságra, a jelen megbecsülésére int – legalábbis ideális esetben. Ha azonban szorongó alkat vagy, – mint én –, akkor megeshet, hogy utóbbi inkább megijeszt majd. Hiszen míg a változás jelenthet izgalmas meglepetéseket, nagy kalandokat és pozitív fordulatokat, addig ott van benne a bizonytalanság és a kiszámíthatatlanság is, ami – mint kiderült – az emberek nagy részében félelmet kelt. Ha pedig eleve hajlamos vagy a katasztrofizáló működésre, viszonylag könnyű eljutni odáig, hogy a „lesz, ami lesz”-attitűd helyett állandó készenlétben, ugrásra készen, izzadó tenyérrel várd a potenciális vészhelyzeteket.

Mint egy őzgida, ami ahelyett, hogy vígan legelészne, a horizontot kémleli az oroszlán után – még akkor is, ha a környéken nem is élnek oroszlánok.

A jó hír az, hogy ezzel nem vagyunk egyedül, – kutatások igazolják ugyanis, hogy az emberek nagy részében szorongást kelt a kiszámíthatatlanság, és egyben erős késztetést ébreszt arra vonatkozóan, hogy megtaláljuk a bizonyosságot. Még akkor is, ha ez lehetetlen, akkor is, ha időbe, energiába és pénzbe kerül, vagy adott esetben kellemetlen eredménnyel szolgál. Csakhogy érthetőbb legyen, hozok egy saját példát: nemrégiben krónikus fejfájással küzdöttem, de csak két hét múlvára kaptam időpontot orvoshoz, és noha tisztában voltam vele, hogy ezen a 14 napon semmi sem múlik, addig túrtam az internetet, és mentem önszorgalomból vérvételre, míg a minimálisra nem csökkentettem egy potenciális halálos diagnózis esélyét. (Az egészségszorongás külön megér egy cikket, ez most nem az, de már megírtam ITT.) Ehhez hasonló az is, amikor egy párkapcsolat a végéhez közeledik, gyanítod, hogy a másik fél talán szakítani akar, esetleg már mást szeret, és ahelyett, hogy megvárnád, mit szeretne mondani, nyomozásba kezdesz.

Az agyad és az őseid a felelősek

Az, hogy mennyire jellemző rád a bizonytalanságintolerancia, (ezt a kifejezést Michel Dugas és Robert Ladouceur kanadai pszichológusok írták le először a generalizált szorongásos zavar kapcsán) számtalan tényező függvénye. Az egyik válasz az agy elülső cinguláris kérgében és az amygdalában keresendő, amely ha fenyegettséget észlel, stresszreakciót indít el. Ha a bizonytalanságot nem lehet megfelelően feloldani, – mert még legalább két hét, mire kiderül, hogy átmentél-e a vizsgán, hogy rendben van-e a vérvételed eredménye, hogy felvesznek-e az új munkahelyedre, – az magas glükokortikoid-szintet eredményez a vérben, ami kéz a kézben jár a szorongással, az alvászavarral, a hangulatingazodozásokkal. Ez persze nagyban függ attól is, milyen az alapvető személyiségszerveződésed: kísérletek bizonyítják azt a nem túl meglepő eredményt, miszerint az eleve neurotikusabb egyének nehezebben bírják a feszített várakozást.

Ugyanakkor annak, hogy utáljuk a bizonytalanságot, evolúciós okai is vannak: ha őseink lazán hátradőltek volna, mikor bizonytalan helyzet állt elő, valószínűleg rég kihaltunk volna.

Ám nem tették, ami amellett, hogy jó hír, sajnálatos módon a bizonytalanságintolerancia továbbörökítését is jelentette – csupán annyi különbséggel, hogy ma már – általában – nem az életbenmaradásunk múlik rajta. 

A katasztrofális végkimenetelt valószínűbbnek becsüljük, mint a happy endet

Ha mélyen magunkba nézünk, láthatjuk – legalábbis én biztosan, – hogy valójában nem a bizonytalanságtól, hanem a potenciális rossz végkimeneteltől tartunk az esetek nagy részében. Hiszen ha az élet kizárólag pozitív meglepetéseket tartogatna, valószínűleg egyikünk sem rágná csontig a körmét egy-egy kétes kimenetelű helyzetben. Ám erről nem csak a világ (sajnos negatív irányba is érvényes) kiszámíthatatlansága tehet:

kutatások szerint ugyanis az agyunk hajlamos negatívan torzítani a dolgokat, és inkább kedvezőtlenebb végeredményt vetíteni elénk. Ezt támasztja alá az a 2009-es kutatás is, amiből kiderült: az emberek nagy része előbb hisz a negatív véleménynek, mintsem a pozitívnak.

Ugyanakkor – csak hogy még tovább árnyaljuk a képet – David Spiegelhalter kockázatelemző professzor arra is rámutatott, hogy bizonyos helyzetekben meg pont hogy inkább a bizonytalanságot szeretjük: amikor arról kérdeztek embereket, szeretnék-e tudni, meddig élnek, csupán minden 20. válaszolt igennel, és ezzel együtt azt sem akarták megtudni, mit kapnak karácsonyra, hogy végződik majd a várva várt focimeccs, vagy mi történik a kedvenc sorozatuk utolsó epizódjában.

„Amikor a kockázatok témájával foglalkoztam professzorként, gyakran megkérdezték tőlem, hogyan kezelem a bizonytalanságot a saját életemben. Vajon mindig kiszámolom, mekkora a valószínűsége a jó és a rossz végkimenetelnek?

Ez a fajta matematikai megközelítés kockázatelemzés néven ismert, de nem lehet teljesen elválasztani a »kockázat érzetétől« – vagyis azoktól a megérzéseinktől, amelyek a viselkedésünket befolyásolják"

 – mondja, hozzátéve: a kockázatelemzői megközelítés legnagyobb hibája az, hogy azt az illúziót kelti: minden számszerűsíthető. Pedig ebbe a valóságban nem kapaszkodhatunk. 

Akartam, de nem lesz gyerekem – a mondat, ami lényünk minden szintjére kihat

WMN Life – 2025. január 15. – BAE

„Az autóvezetés nem feltétlenül biztonságos, mégsem javasoljuk, hogy mindenki maradjon otthon. Valójában magának az életnek sincs kockázatmentes szintje, de senki sem ajánlja, hogy tartózkodjunk tőle. Mindenben van kompromisszum, és előfordulhat, hogy pusztán az öröm kedvéért belevágunk olyanba is, ami rejt magában rizikót” – fejti ki, hozzátéve: ő jelenleg 74 éves, és ha az angol átlagéletkort vesszük, még kábé 14 éve lehet vissza. És noha mindent megtesz azért, hogy egészséges és aktív maradjon, pontosan tudja, hogy bármikor beüthet egy olyan betegség, ami ledönti a lábáról. De bármilyen komikusnak is hangzik elsőre, próbál a kutyájától inspirációt meríteni: az állatok ugyanis csak a jelenben élnek, és noha működik a természetes önvédelmi rendszerük, egy pillanatig sem hezitálnak azon, hogy odamenjenek-e egy társukhoz szaglászni, félve, hogy az majd elutasítja őket.

Damoklész példája

Marcus Tullius Cicero Tusculumi eszmecsere című művének főszereplője, Damoklesz Dianüsziosz alatt szolgált, és gyakran hangoztatta, mennyire irigylésreméltónak tartja a zsarnok gazdagságát és hatalmát. Dionüsziosz, hogy megleckéztesse a tanoncot, felajánlotta neki, hogy egy napra átélheti a királyi pompát, gazdagon megterített asztalhoz ülhet és élvezheti a kiváltságokat, azonban titokban egy éles kardot függesztett Damoklész feje fölé, ami egyetlen vékony lószőrön lógott. Amikor Damoklész észrevette a feje fölött lógó kardot, képtelen volt tovább élvezni a lakomát, hiszen tudta, hogy a kard bármikor lesújthat. Ekkor jött rá, hogy a hatalomban és a gazdaságban veszély is rejlik, és könyörgött az uralkodónak, hogy hadd térjen vissza saját életéhez. Hogy mi nekünk itt a lényeg? Cicero elbeszélése szerint a kard sosem sújtott le Dionüszioszra, sőt, 65 évig élt – ami akkortájt meglehetősen szép kornak számított – a rá leselkedő veszélyektől való félelem viszont egy életen át megbénította.

Ha utálod a bizonytalanságot, öregedj meg!

Davis Spiegelhalter professzor gondolatai inspirálóak, de ha őszinte akarok lenni, szorongó emberként viszonylag nehezen tudom elképzelni, hogy csupán tudatossággal így átformáljam a gondolkodásmódomat. Mint tudjuk, a szorongás nem fejben dől el – és míg vannak olyan szerencsés alkatok, akiknek elegendő csak átgondolni a prof. szavait, engem sajnos ez sem tart vissza attól, hogy álmatlanul forgolódva nézzem a plafont egy nehéz élethelyzetben. Azonban mára kifejlesztettek pár kézzelfogható gyakorlatot erre a pszichológusok: ilyen például az, amikor tudatosítjuk magunkban, hogy az agyunk hajlamos a negatív torzításokra, összevetjük az adott helyzet potenciálisan negatív és pozitív végkimeneteleit, és mindegyikhez esélyt becslünk. Nekem személy szerint ez segíteni szokott, ugyanakkor, ahogy feljebb Spiegelhaltert idéztem: a számszerűsítés bizonyos helyzetekben félrevezető lehet.

Viszont van egy jó hírem is: a kor előrehaladtával csökken az bizonytalanságintolerancia. Egy 100 tanulmány átvilágításával dolgozó kutatás ugyanis rámutatott:

az idősebb emberek nagyobb figyelmet fordítanak a pozitív információkra, és jobban is emlékeznek rájuk, mint a fiatalabbak.

Ennek feltehetőleg az az oka, hogy minél több tapasztalatot szerzünk, annál gyakrabban szembesülhetünk vele, hogy a legrosszabb félelmeink nem váltak valóra – vagy legalábbis ritkábban, mint azt elképzeltük – , ez pedig, ideális esetben hozhat egyfajta megnyugvást. Szóval fel a fejjel, lesz ez jobb is – addig meg marad a jó öreg terápia és a racionalizálás.

Takács Dalma

Források: ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ 10'000 Hours