-

Az úgy volt, hogy vasárnap délután váratlanul, csodával határos és egyedülálló módon lett néhány óra szabadságom. Majd nem sokkal később, a földön térdelve pucsítottam a fürdőszobaszekrény előtt frissen mosott hajjal (ami nyilván mind a földet érte). De ezt nem önzetlen élvezeti érdekből tettem, jó társaságban, hanem nagyon is prózai okok miatt, egyedül. Sajnos. A sors igazságtalansága folytán amúgy. Persze, én ejtettem le a fülbevalóm hátulját, ami nyilván azonmód a szekrény alá esett, és én voltam az, aki rögtön beljebb is kotorta, majd a partvissal még beljebb... de akkor is. Az elején még örültem, hogy bár nem rendeltetésszerűen, de végre használom azt a gumipartvist, amit évekkel ezelőtt, hirtelen felindulásból embertelen, de mindenképpen aránytalan összegért vásároltam, abban a hiszemben, hogy ezzel majd könnyű és vidám lesz az élet. (Jó, jó, az ember lánya lassan tanul.) Aztán kiderült, hogy a mágnes nincs hatással az ezüstre. (Mióta?! Miért?! Hol voltam, amikor ez lett volna a tananyag?!) Pedig igazán remekül összedolgoztam a hűtőmágnest a filézőkéssel, olyan büszke voltam a leleményességemre, tényleg. Még arra is tök egyedül rájöttem, hogy a kétcentis résen, ahol a gumipartvison kívül semmilyen hosszú eszköz nem tud közlekedni, csak a céges telefonommal tudok bevilágítani elemlámpa híján – persze előtte azon is hosszan kerestem a világító funkciót. (Oké, valóban eszembe jutott, hogy leszerelem a hálószobai polcról a lámpát, de ahhoz kellett volna a hosszabbító is, és akkor már kicsit úgy éreztem, hogy azért mindennek van határa.)

De aztán a helyzet egyre rosszabb lett. A kis pöcök becsúszott a falig, már semmivel nem lehetett elérni, megmozdítani pedig főleg nem.

Én nem bírok veszíteni, ráadásul dühített, hogyan megy el az értékes idő a butaságra. Az idő, ami olyan ritkán csak az enyém. És hiába tudtam a (józan) eszemmel, hogy most nem érdemes ebbe többet beletenni, úgy voltam vele, mint a kezdő szerencsejátékos és/vagy haladó termékbemutatós. Ha már beleraktam a melót meg az időt, muszáj volt továbbmenni; ami benn van, annak ki is kell jönni. (Minden értelembe véve, ugye.) Semmit nem adunk fel önként. Ezt gondoltam. Ekkor már félórája pucsítottam a szekrény előtt, szóval kevéssé cizelláltan és artikuláltan, de mondjuk, nagyságrendileg és tartalmilag ezt gondoltam a dologról. Meg azt, hogy hol van a férfi, aki okos és vicces és bátor és gazdag és kitalálja és kiszedi és megoldja és vesz újat. Mert, ha már elidőzünk egy kicsit ennél a résznél, és csak az elmúlt hónapokat vesszük alapul, elmondom, hogy a páraelszívóban kiégett az égő, a konyhai redőny kicsúszott a sínből, emiatt kábé két hétig nem lehetett felhúzni, és zárat is kellett javítani. Ezeket némi baráti segítséggel megoldottam. Tök egyedül, a két ügyes kezemmel több képet is rögzítettem a falra (mint később kiderült, úgynevezett tipli (!) nélkül, de ki nem szarja le kicsire nem adunk).

Hívtam asztalost az előszobai szekrényhez – ettől egyébként sokat várok, szerintem az elpakolható dolgok arányának növekedésével az életminőségünk is javulni fog. Neuralgikus pont még a gyerekszobában a karácsonyra rendelt poszter falra való applikálása, mert ahhoz előbb egy összefüggő polcrendszert kell leszerelni (aminek a mostani tartalma kerül a még csak papíron létező szekrénybe) – de azért haladunk.

Szóval napi kapcsolatban állok ügyes kezű barátokkal, ezermesterekkel és asztalosokkal, de, és itt jön a nagy vasárnapi bánat: kit lehet beküldeni az elmozdíthatatlan, apró lábakon álló és mély szekrény alá?! Tipikusan ez az a helyzet, amikor az ember lánya egyébként azt küldi biszbaszkeresőbe, meg még száz veszély közé, akivel tartósan együtt él, együtt hál. Ez minden kétséget kizáróan az az intim helyzet, amit nem old meg sem barát, sem szaki. És ezen a ponton már látszott, hogy én sem.

Úgy felhúztam magam, mintha ez valami nagy dolog lenne. Mert jó, hát nem kicsi, de azért nem is olyan túl nagy. A többi, fontosabb szempontból semmiképp. De én akkor már nem voltam olyan állapotban, amely lehetővé tette volna a szükséges mértékű objektivitást. Mindenképp eredményt akartam, és főleg, túl lenni valahogy az élményen, miszerint erre pocsékoltam a hétköznapi pszichológia és a női magazinok által egyaránt fontosnak tartott „énidőmet”.

Aztán mégis feladtam a dolgot. Nyilván nem lehetett mást tenni, ha a porzsákban már egyáltalán nem lett volna kedvem matatni a kis vacak után.

Szerencsére lelkesen és nagy lendülettel rájöttem, mint igazi cuki szőke nő, hogy akad körülbelül tíz másik fülbevalóm, aminek hasonló hátulja van. De hol van a férfi, aki megvigasztal. Úgyhogy szépen visszatettem a fülembe azt, amit kora délután kivettem onnan, csak egy másik pöcökkel. És igyekeztem nagyvonalúan kezelni a tényt, hogy ezzel múlt el a vasárnap délután. Aztán eszembe jutott még az agresszív kismalac is, aki a bicikliről leesve annyit mondott: kuss, én így szállok le. Szóval, ha kérdeznétek, kuss én így mulatok vasárnap délután!

Szigeti Éva

Kép: Flickr

-

Számos egyesület és csoport szervez programokat és nyújt segítséget az egyedülálló szülőknek. Például a miskolci Holdam Egyesület Egyedülálló „anyák hangja" projektje. Nézz körül náluk, és ha úgy érzed, csatlakozz! Vagy kérj tőlük segítséget: ITT.