Csin-csin! Gin-gin... – Munkának álcázott irodai koktélozgatás (házilag, recepttel!)

–

Ha az embereket a lelkesedésük alapján kellene egy skálára felállítani, akkor hozzám képest a Zimre Zsuzsa kolléganőm olyan mérföldes távolságban lenne, hogy képtelenség volna észrevennem – a harsány vörös lobonca ellenére. És ezzel most egyikünket sem akarom minősíteni. Én, mivel a szárnyaló fantáziámnak köszönhetően mindent és mindenkit képes vagyok szélsőségesen pompázatos tulajdonságokkal felruházni, insant farokcsóválásba kezdek bármitől, ami egy kicsit is felkelti az érdeklődésemet. Hidd el, ez a tulajdonságom nem mindig jó... Egyszer így majdnem beköltöztem egy nagyon sittes környék nagyon sittes albérletébe – „De szuper, nézd! Még rendőrségi kamera is van a bejárat előtt!” És legalább fél tucat béndzsa csávóval is jártam, mert valamiért megláttam bennük a fényt. Zsuzsa velem szemben azonban a sztoikus morgás megtestesítője, zökkenőmentesen működő fumigálógép. Röviden: kábé annyira cukimuki, mint egy háromhetes székrekedés. Az elmúlt bő évben, amióta ismerem, egyszer láttam őt lelkesnek és kedvesnek – amikor megpillantott az utcán egy koszlott, rühes kismacskát. Ezt a ritka pillanatot leszámítva azonban még soha nem jött ki a flegmájából.

Ezek után el tudod képzelni, mit szóltam, amikor átküldött nekem egy receptet azzal a felkiáltással, hogy ha ezt megcsinálom, leborul a nagyságom előtt. Igazság szerint, ha ehhez a Szentesi veséjét kellett volna ott helyben egy bugylibicskával kioperálnom, méghozzá altatás nélkül, hidd el nekem, az Éva már ott feküdne az íróasztalán vérbe fagyva. De szerencsére a recept nem vesepecsenyéről szólt, hanem egy sokkal izgalmasabb dologról: házi készítésű tonikról a gin (vagy a vodka) alá. Több se kellett, azonnal nekiugrottam a dolognak, mint tót a vadkörtének! Elnyargaltam a fűszerboltba, és megvettem az összes hozzávalót (ami: egy csomag citromsav, két szál citromfű, két narancs és két citrom lereszelt héja, csipet só, nyolc darab jamaikai fűszerbors, nyolc zöld kardamon, egy evőkanál levendulavirág és egy pár szál szárított lime-levél). Egyetlen dolgot nem kaptam se égen, se földön: kínafakérget. És azt kell hogy mondjam, innentől kezdtem egy kicsit beleőrülni a feladatba...

Az van ugyanis, hogy olyan vagyok, mint egy vadászkutya. Lelkesen vetem magam az izgalmas feladatok nyomába, monomániásan követem az instrukciókat. Igen ám, de úgy tűnt, kínafakérget – ami a kinin alapja, és a tonik keserűségének esszenciája – nem lehet kapni. Megjártam a Culinarist, a homeopátiás boltot, benéztem a gyógyszertárba, a bioboltba, de mindenütt csak értetlenkedő pillantásokba és tanácstalanul széttárt kezekbe botlottam. Még a kínai büfést is a falhoz szorítottam, mondván: „kaja van, ő kínai, biztos tart a pult alatt egy kis fakérget is”. Nem tartott. (Ahogy hál' istennek pánikgombot sem.)

Elkeserítő volt. Már kínafakéregről álmodtam, a tekintetem előtt kínafakérgek táncoltak, szinte már cikket sem tudtam írni rendesen, mert kizárólag egyetlen szót bírtam leírni, bármiről is volt szó: kínafakéreg, kínafakéreg, kínafakéreg. Kínafakéreg Kínomban pedig a legképtelenebb ötletek jutottak eszembe. Betörök egy arborétumba, kisfejszével a hónom alatt! Beosonok a sarki trópusi parkettáshoz, és egy óvatlan pillanatban lemetszek egy darabkát a kínálatból. De mindhiába.

Ez volt az a pillanat, amikor azt hiszem, mégiscsak megszánt engem a Zimre. Talán a kínafakéreg kutatásától kihullott hajam és megborult tekintetem emlékeztette őt egy rühes kismacskára...? Mindegy is. A lényeg, hogy ráment az internetre, kattintott kettőt, felhívott egy számot, és harmadnapra már ott is volt az asztalomon a Rózsahegyi Gyógy- és Fűszernövénykert jóvoltából egy zacskó KÍNAFAKÉREG. Íme:

Most már nem állhatott az utamba semmi. Kapcsos üvegbe tettem az összes hozzávalót (a kéregből egy kisebb marékkal), felöntöttem három pohár vízzel, majd betettem a hűtőbe négy napra úgy, hogy naponta egyszer kivettem és megráztam. Mellé készítettem egy bödön cukorszirupot is: három bögre barnacukrot felfőztem olvadásig másfél bögre vízzel.

Pénteken aztán dobpergés közepette átszűrtem a fűszeres löttyöt (egy tiszta sporttrikón keresztül, de ezt most inkább hagyjuk...),

összekevertem a behűtött cukorsziruppal... és voilá! Kész is lett a tonikesszencia. Ezt aztán ízlés szerint felöntöttük vodkával vagy ginnel... meg buborékos ásványvízzel.

Persze... a kollégákat nagyon kellett nyüstölni, hogy kóstolják már meg. 

Fiala Borcsa

 A képek a szerző tulajdonában vannak