Balerina Cappuccina: gyerektrend és társadalmi látlelet

–

Emlékszel, hogy a ’90-es évek idusán az egész világ énekelte szenvedéllyel, hogy „Eh, Macarena”, miközben előre-hátra rakosgattuk a kezünket, és ugrálva forogtunk a tengelyünk körül? Vagy amikor 2002-ben egy földgolyónyi iskolás kiáltozta felszabadultan, hogy „Aserejé, ja, de je, de jebe tu de je”, miközben egységes koreográfiával kísérte a Las Ketchup Song örökre fülünkbe égett dallamait. Hasonló hullámmal söpört végig rajtunk a Tamagocsi-láz, a műanyag cumikkal díszített láncok divatja, vagy az általunk csak nyakörvként emlegetett tattoo choker imádata.

Kislányok tömegeinek volt saját Sailor Moon-neve, és ha azt mondtad: Pokémon, mindenki tudta, miről van szó. Olyan rigmusokat kántáltunk, mint „limo-limo-ná-ná, limo-limo-dé-dé”, vagy „gön-gön-göri a göri-göri, szuszu bébi a mexikói”, miközben papírból hajtogatott tátikával jósoltuk meg egymásnak, hol fogunk élni, vagy hány autó áll majd a garázsban (ezt a bölcsességet mindenképpen tanítsátok meg a mai gyerekeknek, egyszerűen imádják).

Nem meglepő, hogy a hasonló halandzsákhoz, ritmusokhoz és rigmusokhoz kötődő élmények valójában közösségformáló hatásúak, hiszen egy generáció, korosztály számára adják meg azt a tapasztalást, milyen felszabadító érzés ugyanazon nevetni és ugyanazt ismerni. Ráadásul ezek az aktuális trendek általában csak a gyerekeké, fiataloké: a nagyszülők, szülők korosztálya nem mozog benne otthonosan, olykor talán a szemét is forgatja miattuk, vagy esetleg magukra zárják a fürdőszobaajtót, hogy legalább két percig csönd legyen (de ezt csak úgy hallottam valakitől).

Amikor a képzelet és a valóság összeér

Az említett olaszos karakterekkel való találkozásom újabb szembesülés volt a ténnyel: öregszem. Na de nem azért, mert nem kiabáltam a gyerekeimmel együtt euforikus boldogságban minden egyes nyári autóutunk idején, hogy „Balerina Cappuccina”. Hanem azért, mert amikor utánaolvastam a jelenségnek, elsőre nem értettem, honnan jöttek és mire valók ezek a kis Trallalero Crocodillók. Ma már azt hiszem, részben sikerült felfogni, így megosztom veletek is:

a 2025 első felében több mint 55 millió megtekintést és 4 millió lájkot gyűjtő cappuccinós csészefejű balerina és társai mindannyian a mesterséges intelligencia által teremtett karakterek.

A brainrot jelentése egyébként „agymenés”. Az úgynevezett Italian brainrot-névvel illetett bagázs tagjai között ott van például Tralalero Tralala, a hosszú uszonyain kék Nike-cipőt viselő cápa; Bombardiro Crocodilo, a krokodilfejjel ábrázolt katonai repülőgép; Lirilí Larilá, az elefánt, akinek teste kaktuszból van és papucsot visel; vagy Armadillo Crocodillo, a kókuszdió belsejébe szorult páncélos armadilló. A figurák nem köthetők konkrét személyekhez: az AI-generálta karakterek mögött általában névtelen felhasználók állnak a különböző közösségi platformokon (ami egyébként izgalmas szerzői jogi kérdéseket vethet fel).

Ahogy az AP News cikkében olvasható, Fabian Mosele, a 26 éves olasz animátor idén márciusban tette közzé első, Italian brainrot-karaktereket felhasználó tartalmát. Egyetlen éjszaka alatt egymillió megtekintést szerzett, azóta pedig több mint 70 millióan látták a földalatti buliban játszódó jelenetet. Mosele szerint a karakterek túlléptek a digitális világon, és kitörölhetetlen részévé váltak a popkultúrának. (Az embernek ilyenkor óhatatlanul eszébe jutnak a múlt őrületes társadalmi válságaira reagáló avantgárd mozgalmak, amelyek minél távolabb igyekeztek menekíteni az elmét a realitástól.)

A brainrot-őrület túllépett egy határon (éppen úgy, mint mostanában minden)

Ahogy persze a 21. században lenni szokott, a világsikerré váló jelenségek idővel megjelennek különböző ruhadarabokon, vagy épp plüssállatkaként öltetnek testet. Nem történt ez másként az említett figurákkal sem. A karakterek köré világszerte többféle történetszálat szőnek a tartalomkészítők, miközben értelmetlen dalok kapcsolódnak hozzájuk, amelyek éppen annyira szürreálisak, mint maguk a figurák. Sőt, állítólag már különböző online játékok is épülnek rájuk, amelyekben más játékosoktól kell elrabolni a brainrot-karaktereket.

Az őrület tehát a tetőfokára hágott, és az egyetlen probléma ezzel az, hogy nincs kordában tartva. Míg teljesen ártatlan, ha a gyerekek vicces figurákról énekelnek, beszélnek vagy velük poénkodnak, az már kevésbé, ha mindez teljes képernyőfüggőséget okoz. Amikor egy videó – amelyen egy kisgyerek azért sír, mert elvették a brainrot-karaktereit az említett online játékban – csaknem 50 milliós elérést produkál, az több kérdést is felvet.

Egyrészt: miért játszhat vele, ha a reakciójából is kiderül: a kora alapján még meg sem tudja különböztetni a képzelt világot a valóságtól? Másrészt: miért érzi szükségét egy szülő, hogy teljesen méltatlan helyzetben mutassa meg a gyerekét – és még nézettséget is generáljon ezzel? A helyzet mindkét oldalról vizsgálva több mint szomorú. (Persze a brainrot-világtól függetlenül is sokkoló, milyen sok gyereket használnak ma ki a közösségi médiában a saját szüleik.)

Nem a lázadás a baj, hanem a végtelenített görgetés

A brainrotok felemelkedése tehát pontosan rámutat arra, hogyan válik egy kósza, értelmetlen ötlet globális vírussá. Ahogy a LUI nevű cseh magazin fogalmaz:

„Ez a világ az abszurditáson alapul, miközben az ártatlan mémek és a kulturális érzéketlenség határán egyensúlyoz. Kiszámíthatatlansága és az általa teremtett káosz mágnesként vonzza a fiatalabb generációt.”

Hiszen ők egy olyan világban nőnek fel, ahol a valóság és a fantázia minden görgetéssel egyre jobban összemosódik.

Éppen ez a görgetés a nagy veszély: a short videók ugyanis fokozzák a figyelmi képességek romlását (a függőségről nem is beszélve). Amikor 2024-ben az Oxford University Press szavazásán az „év szava” a brainrot lett, az Oxford Languages elnöke, Casper Grathwohl úgy nyilatkozott: a kifejezés pontosan rámutat arra, hogyan töltik legtöbben a szabadidejüket.

Emilie Owens gyermekmédia-kutató szerint nem az a gond, hogy az idősebb generáció félelemmel, gyanakvással vagy értetlenül szemlél egy fiatalok által rajongott jelenséget. Ez teljesen természetes: a korábbi nemzedékek is aggódtak a képregények, egyes zenei stílusok vagy épp a televízió károsnak vélt hatásai miatt. Owens arra figyelmeztet: a brainrotok igazi vonzereje abban rejlik, hogy a gyerekek általuk ideiglenesen megfeledkezhetnek az óriási nyomásról, amely abból adódik, hogy az élet minden területén önmaguk legjobb változatát kell nyújtaniuk. Ezzel lenne dolgunk!

A Balerina Cappuccina tehát épp olyan érzelmeket enged megélni, mint húsz, harminc vagy ötven évvel ezelőtt más aktuális őrületek. A veszélye azonban sokkal nagyobb, mint elődeié: hiszen amennyiben kontroll nélkül hagyják (és ez kikerülhetetlenül a szülő felelőssége), a görgetési késztetést csak tovább fokozza.

Mivel azonban az Italian brainrot néven emlegetett karakterek világa láthatóan függetlenné vált az online tértől, offline kivitelben miért ne lehetne belőle Las Ketchup Song, Tamagocsi vagy Macarena?

Csak rajtunk áll, melyik jelenségnek engedünk teret a saját életünkben.

Széles-Horváth Anna