–

Igazán elkényeztetett helyzetben vagyok, vagyunk a gyerekeimmel. Európa szívében, jóléti demokráciában élünk, a világ egyik legcsinosabb fővárosának folyó szelte zöld oldalán, dimbes-dombos zöldövezetben. Van mit ennünk, néha utazunk, különösebb vallási izgatottság nélkül, pusztán tradícióból és szeretettel várjuk a fehér karácsonyt. És igen, a fehéret. A szó éghajlati értelmében.

Ám a fehér, úgy tűnik, otrombán bevakít a kényelmes kis mindennapjainkba, kihipózza az átlag fölötti teljesítménnyel bíró általános iskola túlnyomórészt értelmiségi szülők diákjainak kamaszodó agyát is.

A nagyobbik lányom negyedikes, határán a serdülőkornak, de azért még innen. Szeret iskolába járni, szereti az osztálytársait, sokfélék, mégis ugyanolyanok: nagyszájú, bizonytalan, érzelmi hullámvasúton száguldozó, imádni való zsiványok. Van köztük fiú, van köztük lány, budai és pesti, vidéki és külföldi, egyke és soktestvéres, jó tanuló és kicsit lassabb is. Gyerekek. Egytől egyig. Az órán leveleznek... vagy mélán bambulnak a budai hegyek felé, szünetben megy a pletykálkodás, az udvaron a foci, a folyosón a fiúk mustrája. Tök rendben is van ez így.

Mondom, gyerekek. 

Történt a minap, hogy lányom, és két másik osztálytársa kuncogva idétlenkedtek a folyosón a nagyszünetben. Riheröhögősen tették-vették magukat a kajla hatodikos-hetedikes srácok előtt. A hormonok és ösztönök felnőtt szemmel mosolyognivaló előadását azonban megszakította egy otromba beszólás. A kajla tinifiúk lányom egyik barátnőjét nyomták verbálisan a falhoz: „Mi van, barna szappan, olyan vagy, mint a csokifagyi, csak téged nem nyalnálak el, jól lesültél!"

A kislány sírva menekült a mosdóba. Magára zárta a klotyóajtót.

A három lányból a harmadik vigasztalni próbálta az áldozatot, míg a lányom az ügyeletes pedagógushoz sietett árulkodni, nagyon helyesen. Szóról szóra elmesélte az incidenst. Szóról szóra megismételte a fiúk elképesztő megjegyzéseit. A lányom maga is elsírta magát, elmondása szerint úgy érezte, kiugrik a szíve a helyéről.

A pedagógus végighallgatta, rátette a lányom vállára a kezét, és egy fásult hümmögés után ezt találta mondani:

„Ugyan, Zea, a Juli csak túlérzékeny, amúgy is olyan sértődékeny, mindenen felkapja a vizet. Szedjétek ki a mosdóból."

És hogy én miért akarom a „kedves pedagógus" fejét egy lavór szarba nyomni? A következő négy ok miatt:

– Mert az, hogy az ostoba, meggondolatlan tinédzserek ezt a hozzáállást szívják magukba otthonról, a médiából és az elcseszett magyar közhangulatból, ez nyilvánvaló. Tragédia, de tény. Tenni kell ellene. Minden szinten. És ha már otthonról behozza a gyerek a kirekesztő, meggondolatlan gyűlöletet az iskola falai közé, akkor a diplomás tanító, pedagógus, az eljövendő generációknak példát mutató, felelősségteljes felnőtt fogja fel, hogy kutyakötelessége a rasszista megnyilvánulások megfékezése, és a bántalmak orvoslása a kibaszott iskolában!

– Mert Julit a kilencéves, zavarodott gyerekek vigasztalták meg, amíg a korlátolt, szégyenteljesen viselkedő pedagógus a tanteremben gubbasztott sötét lelkű magányában.

– Mert Juli megint forgolódott álmában, míg az édesapja gondterhelten görnyedt a konyhaasztalnál.

– Mert a lányom nagy kerek szememmel meredt rám, amikor borús homlokkal elmagyaráztam neki, hogy igen, bizony, a gyűlölet itt motoz még az iskolaszekrényekben is.

Arra gondoltam, tennék egy próbát. Mi lenne, ha mindennap más és más tulajdonságú gyerekeknek és pedagógusoknak szólogatnánk be egy kicsit. Amolyan iskolai kísérlet lenne ez.

Hétfőn: a pocakosokat rumoshordózzuk,

kedden: a soványakat gilisztázzuk

szerdán: aki szőke, annak feje kongjon,

csütörtökön: a kék szeműek feje tele legyen vízzel,

pénteken: a barna hajú tanárokra húzzunk szarosparókát.

Jó hangosan. Csúfolódjunk! Mindenki! Kíváncsi vagyok, hány szabad klotyó maradna a kétemeletes iskolában...

Szabó Dominika 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/MaloriMay