Karácsonyozzatok velünk vagy ússzatok haza – megnéztük az Örkény Színház felkavaró darabját

–

Nekem, erdélyi embernek minden, ami elhangzik és minden, ami egy-egy apró mozdulatban mutatkozik meg, ismerős. És nem elérzékenyítő módon ismerős, hanem szorongatóan és felkavaróan. Tény, hogy megkacagtat, amikor vinettát (padlizsánt), borkánt (befőttesüveget) és pungát (nejlonszatyrot) emlegetnek a szereplők, sőt a borseces flakonba (borszékes palack) töltött pálinkától is nevetnem kell, vagy attól, hogy a gondos anya kocsonyának valót utaztat Marosvásárhelytől Berlinig, mellé fogpiszkálót, láboskát is csomagol, hogy hagyományos karácsonyi lakoma kerülhessen az ünnepi asztalra. 

És abban a térben, a német vőjelölt gyámoltalanságában még az is vicces, amikor magyarul káromkodik vagy „vesszen Trianont” kiált az erdélyi szülők megnyerésének reményében. De az előadás folyamán a nevetés őszintesége egyre halványul, és egyre kényszerűbb lesz, egyfajta védekezési mechanizmussá válik, mert elhangzanak olyan, a szülőföldemen gyakran emlegetett kijelentések is, mint a „ne búsulj, legalább nem román”, vagy az „egyet jegyezz meg egy életre, Bukarest nem Budapest” – ezáltal érzékeltetve a Romániában dúló széthúzást.

Hiszen akaratlanul is eszünkbe jut nekünk, más generációból származó érintetteknek, hogy mennyire abszurd mindez egy olyan világban, ahol a tömbházban egymás szomszédságában él román és magyar a legnagyobb békében, egymást segítve, mert a politika az otthonokba nem vagy legalábbis nem úgy szivárog be, mint a közösségi önérzetbe.

Míg ott ültem a stúdióteremben, legalább annyiszor vörösödtem el, mint ahányszor harsányan nevettem. Mert volt ott minden, ami erdélyi, és volt ott minden, ami erdélyi közhely vagy fájóan magyar. Néha elfogott a szorongás, hogy azoknak, akik eleve nem sok jót hallottak rólunk (vagy csak a romantikus nyerstermészet és a szolgalelkű, egyszerű emberek képével azonosítanak bennünket), az előadást látva megerősödnek a feltételezéseik. Hogy azt gondolják majd, nem vagyunk egyebek, mint disznóvágást, kolbászt, kocsonyát, pálinkát kedvelő hagyományos népség, aki rafianeccel indul útnak, és a bőröndje mellett valószínűleg egy edényt is cipel, mert „ki tudja, mi vár rá” külföldön, miközben nem képes túllátni saját fájdalmain.

Ennél sokkal több az erdélyi ember, de tény, hogy a darabban látottak nagyon is közös jellemzőink. A családi nagy karácsony, ami elől nincs menekvés, pedig az esetek többségében veszekedéssel végződik. A közös étkezés motívuma, mert a családjainkat a konyha, a főzés és az elfogyasztott ételek tartják össze, illetve a szerencsésebbeket az ebédlőasztalnál zajló mély beszélgetések. Ennélfogva a kínálgatásnak és a tukmálásnak, valamint a húsfogyasztásnak is nagy hagyománya van. És mivel ezek a szokásaink a megértést segítik elő, nem csoda, hogy az afrikai menekült lányt is virslivel kínálja az anya. És érdekes módon megnyílik, mi több, összekapcsolódik az addig oly távolinak tűnő két világ. A rákleves és a kocsonya…

Az Örkény Színház stúdiótermében mind szégyenkezünk és nevetünk, de nem ugyanazon

Tény, hogy sok erdélyi ember – amellett, hogy rengeteg kulturális, természeti, népi örökséget kap – az előítéletességnek és felületességnek is birtokában van. És talán az sem túlzás, ha azt mondom, hogy ez sok magyarra is jellemző, függetlenül az országhatároktól. Mert nem kell ahhoz Erdélyből származni vagy Németországba vándorolni, hogy magunkra ismerjünk.

Össznemzetiségünk (már ha szabad ezt a szót még használni) pedig abban is megnyilvánul, hogy szeretünk felvilágosultként tekinteni magunkra, de sokszor középkori módon, vallástól, babonáktól megfélemlítve vulgárisan, vehemensen és kirekesztőn viselkedünk, anélkül hogy ennek tudatában lennénk.

Ott vagyunk például mi, erdélyiek, egy magyar kisebbség, amely akár együtt is érezhetne más elnyomott népekkel. Nem kellene „négereznie”, „migránsoznia”, háborúpártinak lennie, mert hazájától megfosztottként tudhatná, hogy mivel jár, ha a jogaival dobálóznak, teszik-veszik, cincálják az aktuális politikai helyzetnek megfelelően. 

Gyakran mégis azt érezzük, hogy nem hallgathatunk, hogy a saját megéléseinket másokéhoz kell hasonlítanunk, lekicsinyelve a más kultúrákból érkezők szenvedéseit, mert ott van nekünk Trianon, Ceaușescu, és ennél rosszabb nem is lehet – és valahol még érthető is, hogy sokan ezt gondolják, mert az önző érdeken alapuló politikai hisztériakeltés ezt hozza ki az emberből. Elmossa a képzelet és valóság közötti határokat, de elmossa az együttérzést is. 

„Az otthont nem lehet kitörölni”

Ezért is jó, hogy a darabban helyet kap két rendszerváltás után született fiatal, akiknek fogalmuk sincs a kommunizmusról, Trianonról vagy a berlini fal leomlásáról.

Ezek helyett inkább azokkal a traumákkal küzdenek, amelyek a szülőktől és nagyszülőktől öröklődtek át a felsoroltak hatására: szeretetlenséggel, meg nem értettséggel, elhanyagoltsággal. Ami megmutatja, hogy mi is lenne a feladat napjainkban, amikor egyre távolabb kerül a múlt, mégis annak árnyékában nevelkednek a fiataljaink.

A történet Berlinben játszódik, de három szereplője marosvásárhelyi: Csöpi, az édesanya és Géza, az édesapa úgy döntenek, hogy karácsonykor meglátogatják kitelepült lányukat, Lujzát, aki Berlinben Filippel, egy német férfival él együtt. Filip egyébként maga a nyitottság, az elfogadás, mégis őt éri a legtöbb burkolt célzás, mert vegán, mert inget vasal, mert nem beszél magyarul, és ami még rosszabb: nem ért magyarul, „erdélyiül”. Érces megjegyzéseket kap csak azért, mert különbözik.

Nem csoda, hogy a lány igyekszik kitörni a megjegyzésekkel teli és elnyomó családi közegből, és talán nincs is nagyobb vágya, mint teljesen különbözni az édesanyjától, akinek a karaktere sokoldalúan van megrajzolva, annyira valóságos és annyira leforrázó, hogy a néző kényelmetlenül érzi magát a jelenlétében. Rasszista gondolatait mindig kimondja, mintha az emberségesség csírája sem lenne benne, egyszerre négerezik és kisebbségezik. Az utóbbi saját fájó pontja, az előbbi kifejezéssel meg nem érti, mi a gond.

Szinte kényszerűen tölti újra és újra a pálinkáspoharát, mintha az ital enyhítene a nehézségein. Lelkiismeret-furdalást keltőn beszél, olyanokat kérdez, hogy

„azt hiszitek, a szelektív szemétgyűjtés meg a politikai korrektség megment benneteket a kárhozattól?”, meg olyanokat mond, hogy „az otthont nem lehet kitörölni”, vagy „költözzek külföldre, hogy senki legyek, egy gyökértelen jöttment?”.

És egyszer csak, amikor már senki nem várná, pálfordulás következik be: megesik a szíve egy kongói menekült lányon, aki a visszatoloncolás elől bujkál a fiataloknál. De egészen addig, amíg nem öleli meg, nem érti, hogy mi a hasonlóság kettejük sorsa között, mert míg a saját kirekesztettségét fájlalja, addig nem látja, hogy a másik ember is hasonlókat él meg. Lánya ennek az ellenkezőjét testesíti meg, empátiától túlcsorduló elfogadást hirdet, de amikor a menekült arra kéri, hogy bújtassa el, félti a munkáját és az egzisztenciáját, ami az ő helyzetében persze érthető.

Sosem tapasztalta meg, hogy mit jelent másokért szenvedni, ellentétben a szüleivel, akik a kommunizmus idején még a kínzásnak sem engedtek, nem adták ki a családtagjaikat, barátaikat. Ez is bizonyítéka annak, hogy a tapasztalatok miként befolyásolják az emberek vélekedését: míg az, aki kiállt szerettei mellett az elnyomó rendszerben, mindent elutasít, ami nem a saját közössége védelméről szól, addig az, aki csak elméletben ismeri az elnyomást, és csak kívülről látja azt, nyitott és mindenkivel elfogadó, mégsem áldozná fel saját testi épségét. És egy kicsit mindkettő hamis, felszínes, elgondolkodtató attitűd a maga nemében, mert hiányzik belőle a középarány. Ellentétbe kerülnek a tettek a szavakkal.

A két nő mellett Géza, a férj, szintén megidéz mindent, ami viszolyogtató: elhanyagolt, italozik, és noha látszik rajta, hogy sokkal nyitottabb, jobban eligazodik az idegen nyelvvel, gondolataiban is megengedőbb, azért a múltat ő sem ereszti. Kívülről fújja a fekete márciusi tömeg előtt elmondott beszédét, és folyton lejátszaná az arról készült hangfelvételt, mert nem érti, hogy ez már senkit nem hat meg. 

Ő az, aki két kor között rekedt, és jelenlétével azt sugallja, hogy amíg ő van, a múltat feledni nem lehet – még akkor sem, ha nem is a miénk, hanem a felmenőinké.

Kérdés az, hogy lehet-e így a jelenben élni. Ha évtizedes és évszázados történtek fényében „kell” cselekednünk, hova lesz a mi jelenünk, jövőnk és mivé lesz a múltunk?

És ezt a kérdést Lujza, a lány egy egyedül meghozott, súlyos döntéssel válaszolja meg: az éles szócsatában, az eszeveszett karácsonyi lánykérési hangulatban egyszer csak kibukik belőle, hogy abortusza volt, mert nem akar olyan anya lenni, mint a sajátja volt. 

És itt már a nyelvi összeférhetetlenség is kirajzolódik. Ami nem csak abból ered, hogy német, magyar, angol, román és erdélyi tájszólás keverékén kell társalogniuk a jelenlévőknek, hanem abból is, hogy a más-más tapasztalattal bíró generációk nem értik egymást. A szó igazi jelentése vész el a kommunikációjukban, mert mindannyian cipelik a maguk feldolgozatlan sebeit, a politikai eseményeket, az ezekkel szemben érzett ellenállást, ezek kapcsán a szeretethiányt és a tehetetlenséget. Pedig az előadás végig sulykolja, hogy a kibékülés lenne az egyetlen mód, de a jelenlévők valahogy nem akarnak békülni, és ugyanez igaz a nagy egészre nézve is: az előadás nemcsak a haladó vagy múltban rekedt gondolkodásra keres válaszokat, hanem egyéb krízisekre is, például a hűtlenséggel, anyasággal, magánéleti gondokkal kapcsolatos felvetésekre vagy arra, hogy a globalizált világban mi jelenti az igazi boldogságot. De ezekre szintén nem érkezik konkrét válasz.

A néző magával viszi a tépelődést, és köztük az egyik legerősebb kérdés az, hogy mit jelent ma magyarnak lenni. Mivel jár erdélyiként, kisebbségiként létezni? És hogyan képviselhetjük önmagunkat itthon vagy külföldön?

Forrás: ITT és ITT 

Fotók: Horváth Judit / Örkény István Színház

Bereczki Szilvia