A fekete zeneszerző, akire még Mozart is féltékeny volt – Chevalier de Saint-Georges kalandos élete

–

Az első kérdésre egyszerűnek tűnhet a válasz: úgy, hogy az apja is francia nemes volt. Ám a dolog mégsem ilyen egyszerű, ha csak egy kicsit is tisztában vagyunk azzal, miként tekintettek a tizennyolcadik század végén a színes bőrű rabszolgákra. Nem tartották sokkal többre őket, mint az állatokat, sőt! A köztudatban az élt, hogy a „négerek” valójában csupán intelligens majmok, akiket egyszerűbb tevékenységekre be lehet tanítani. Maga a felvilágosodás atyja, Voltaire is úgy vélte, hogy a fehérek „felsőbbrendűek a négereknél, mint ahogy a négerek felsőbbrendűek a majmoknál, és a majmok az osztrigánál”.

A gyarmatokon eszközként tekintettek a rabszolgákra, a lányokat és nőket sokszor szexuális tárgyként használták a gazdáik, így gyakorta születtek kevert rasszú gyerekek, mint a kis Joseph. Ám az ritkaságszámba ment, hogy a fehér apa elismerje és sajátjaként nevelje a rabszolganőtől született gyerekét.

Rabszolgatartó apja nem mondott le róla

Saint-Georges történetét tehát a szüleivel kell kezdeni. Apja, George de Bologne Saint-Georges, a királyi udvar tisztviselője, a kamarilla (belső tanácsadói kör) tagja volt, akinek kiterjedt cukornád- és kávéültetvényei voltak a karib-tengeri Guadeloupén.

Joseph édesanyjáról nem sokat tudunk, csak annyit, hogy Nanonnak hívták, afrikai gyökerei voltak, és a gyerek születésekor, 1745 karácsonyán, mindössze 17 éves volt. Valószínűleg házicselédként dolgozott Saint-Georges udvarházában.

Joseph egyik későbbi barátja, aki ismerte az idősebb Nanont, azt írta visszaemlékezéseiben, hogy ő volt a legszebb fekete asszony, akit valaha látott, illetve, hogy Joseph az anyjától örökölte kecsességét és eleganciáját.

Amikor Joseph világra jött, az apja már házas volt, s a házasságból később született egy kislánya is. Mindezek ellenére nemcsak elismerte saját fiának a Nanonnal közös gyerekét, hanem a korban teljesen szokatlan módon a nevére is vette. Sőt! Amikor két év múlva egy félresikerült párbaj következtében menekülnie kellett a karibi térségből, nemcsak a feleségét, hanem Nanont és a kis Josephet is magával vitte Párizsba.

Az apa néhány év múlva kegyelmet kapott, és sajátos családjával, amelybe Nanon és a kis Joseph is beletartozott, visszaköltözött a karibi családi birtokra. Azonban hamar rájött, hogy ott a kisfiúra annak ellenére hányatott sors várna, hogy nemesi származású, hiszen mindenki rabszolgaként kezelte.

Hogy Joseph a rangjának megfelelő nevelést kapja, 13 évesen visszaküldte Franciaországba, ahova vélhetően az édesanyja is elkísérte. 

Virtuóz vívó és hegedűművész

Mint a nemesek gyerekeit általában, Josephet először magántanárok tanították, nemcsak a különböző tudományokra és művészetekre, hanem elsajátította mindazokat a készségeket, amelyekkel egy francia nemesnek bírnia kell. Megismerte a francia etikettet, tánc- és lovagló órákat vett, és természetesen vívott is. Az apa eredeti célja szerint katonát kívánt nevelni a fiából, ezért a korszak egyik legnevesebb fegyvermesterének intézetébe adta be tanulni. Chevalier Dugast, a királyi akadémia Tuileries Lovasiskolájának vezetője, az egyik legjobb tanítványának tartotta Josephet, aki tizenhét évesen már európai hírű vívó lett.

Henry Angelo, a brit királyi vívóakadémia igazgatója, így áradozott róla: „Soha senki sem ötvözte ennyire a rugalmasságot az erővel. Minden fizikai gyakorlatban kitűnt, kiválóan úszott és korcsolyázott. Gyakran lehetett látni, amint csak az egyik karját használva úszta át a Szajnát, és korcsolyázásban mindenki mást felülmúlt. Ami a pisztolyt illeti, ritkán tévesztette el a célt.”

Saint-Georges-ról később feljegyezték, hogy ugyanolyan virtuóz módon vívott, mint ahogyan hegedült. Már fiatal korában olyan kiváló kardvívójának tartották, hogy felfigyelt rá a korszak legnevesebb kardvívója, D’Éon (róla itt írtam bővebben). Saint-Georges Európa legkiválóbb és legnevesebb kardvívójává nőtte ki magát, s úgy hírlett, nemigen talált a kortársai között legyőzőre. A vívásban mutatott rendkívüli gyorsasága elképesztő hajlékonysággal és kecsességgel párosult, és ezt a mozgásos ügyességet a zenei előadásai közben is kamatoztatta. Erős taglejtésekkel, meglepő, ám elegáns mozgással kísérte játékát, ami akkoriban igencsak szokatlan volt, de nagy tetszést aratott a közönség és főleg a hölgyek körében.

Sokan nem tudták elviselni, hogy sikeres

Joseph legnagyobb tehetsége a zenében volt, ami valószínűleg már egészen kicsi korában kitűnt. Nagy zenepártolóként az apja igen komolyan vette a fia zenei talentumainak művelését, amelynek eredményei igen hamar megmutatkoztak, hiszen 1769-ben ő lett az első hegedűse, majd vezetője Párizs egyik legnevesebb filharmonikus zenekarának, a Concert des Amateurs-nek. A zenekarban több mint hetven zenészt, közöttük negyven (!) hegedűst dirigált, olyan sikerrel, hogy hamarosan elindíthatta szólókarrierjét is.

Úgy tűnt, töretlenül halad előre, főként, hogy szemtelenül fiatalon, alig harmincévesen megpályázta és el is nyerte a francia királyi opera igazgatói posztját. Ám ez már a párizsi művésztársadalomnak is sok volt.

A primadonnák kérvényt nyújtottak be a királynéhoz, enynek egyik fontos pontja az volt, hogy mozdítsa el az opera igazgatói posztjáról, mert nem tűrhetik, hogy egy „néger” dirigálja őket.

A királyné engedett a primadonnák proklamációjának, és leváltotta Saint-Georges-t. Hogy ez a diszkrimináció mennyire viselte meg, nem tudjuk. Az bizonyos, hogy rendíthetetlenül komponált, hegedűversenyeket, vonósnégyeseket, hegedűduetteket, szonátákat írt, valamint két szimfóniát és egy sor színpadi művet, illetve operát is szerzett.

Hírneve szárnyalt: szerte Európában csak úgy ismerték, mint a „fekete Mozartot”. Bill Barclay karmester és zeneszerző szerint viszont éppen fordítva kellene lennie: Mozartot kellene „fehér Chevalier”-nek nevezni (ha már), mert Saint-Georges tehetségesebb volt, mint Mozart.

Mindenesetre az a hír járta, hogy Mozart halálosan féltékeny volt a nála egyébként 11 évvel idősebb fekete zenészre, és hogy a Varázsfuvola gonosz Monostatosát Saint-Georges-ról mintázta, és miatta tette meg „szerecsennek”.

Azt, hogy a párizsiak is érzékelték a két zenészzseni versengését, mi sem mutatja jobban, mint az a legenda, amit a történelemtudomány egyelőre nem tudott bizonyítani, miszerint Saint-Georges zenei párbajra hívta ki bécsi kollégáját, amelyben Mozart állítólag csúfosan alulmaradt. 

Hajszál híján úszta meg a guillotine-t

Ha valaki, teljes szívével és lelkével egyetértett a nagy francia forradalom jelmondatával, a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” eszméjével, az minden bizonnyal a fekete rabszolganő gyereke volt. Bár Saint-Georges-t a királyné kegyenceként tartották számon, már évekkel a forradalom kitörése előtt radikális nézeteket vallott. Barátja lett orléans-i Fülöpnek, aki bár a királyi család tagja volt, sokat tett a forradalom kitöréséért.

Saint-Georges 1791 júniusában az elsők között jelentkezett a Nemzeti Gárdába, és mivel mindenki ismerte katonai képességeit, saját egységet kapott. Ám nem elégedett meg ennyivel. Egy év múlva egy fekete és színes bőrű emberekből álló ezredet szervezett, amely 800 gyalogost és 200 lovast ölelt fel. Az ezredet a köznyelv „Légion St-Georges”-nak, azaz Saint-Georges légiójának nevezte. Európa történetében ez volt az első színes bőrű embereket tömörítő katonai egység.

1793-ban a girondisták letartóztatták orléans-i Fülöpöt, így hamarosan Saint-Georges is börtönbe került, és csak hajszál híján úszta meg a guillotine-t. Innentől élete leszállóágba került. Sohasem kapta vissza katonai rangját, és zenészként sem került vissza a közönség kegyeibe.

Bár nincs rá egyértelmű bizonyítékunk, a kutatók úgy tartják, Napóleon féltékenységből tiltotta be Saint-Georges műveit. Joséphine-ről, Napóleon első hitveséről a válásuk után az a pletyka járta, hogy fekete szeretőt tart.

Joséphine és Bologne valóban egy körben mozogtak, de nincs bizonyíték arra, hogy akár csak közeli ismerősök lettek volna. Mindenesetre Napóleon gyanúja a fekete zenészre esett.

Ez azonban csak egy elmélet a sok közül, amely a fekete zeneszerző eltűnését magyarázza. Talán sohasem tudjuk meg, mi történt vele pontosan, az azonban bizonyos, hogy 1799. június 12-én halt meg, magányosan és elhagyatottan. Másfél évszázadra elfelejtették – csak az 1960-as évek párizsi diáklázadásainak idején kezdték újrafelfedezni és -játszani a műveit.

Forrás: historyworkshop.org.uk; artaria.com; rct.uk; violinist.com

Miklya Luzsányi Mónika