„Sehol nem ért annyi atrocitás, mint idehaza” – Tóth Sára roma származású táncterapeuta

–

„Ha valaki szociális témával foglalkozik, annak gyakran van valamilyen személyes oka – kezd bele történetébe Sára. – Az én pályaválasztásomban biztos sokat számított, hogy lyukas tüdővel születtem, ami miatt háromszoros diszem van: diszgráfiás, diszlexiás és diszkalkuliás vagyok.” Sára úgy gondolja, a részképességzavarai annak tudhatók be, hogy a születése pillanatában valószínűleg nem kapott elég oxigént az agya. A kilencvenes években pedig még nem igazán figyeltek oda ezekre a dolgokra, a mai tudás is hiányzott, így később az ő csecsemőkori mozgásából sem következtettek arra, hogy más lenne, mint a legtöbb gyerek. Nagyon sok idő telt el, és temérdek frusztráló helyzeten kellett keresztüljutnia, mire megkapta a megfelelő diagnózist. „Azzal, hogy más ütemben fejlődtem, mint a legtöbb gyerek, a szüleim sem foglalkoztak, legalábbis eleinte.”

Óvodáskorából nem emlékszik arra, hogy kudarcok érték volna, de az iskolában már meghatározó élménye, hogy neki nem úgy mennek a dolgok, mint a többi diáknak. „Előfordult például, hogy fel kellett állnom mindenki előtt, én persze már ennyitől stresszeltem. Aztán amikor kiderült, hogy én mindent az ujjaimon számolok ki, akkor a tanár nagyon megalázott az egész osztály előtt.”

Sárának van pedagógusi végzettsége is, úgyhogy tudja, jelenleg a pedagógusoktatásnak nem igazán része, hogy a tanárokat érzékenyítsék, hogy olyan módszereket sajátítsanak el, amelyekkel a gyerekek lelki világát is építhetik. Azt megtanulják, hogyan lehet a lexikális tudást a gyerekek fejébe plántálni, de azt már nem, hogyan csökkenthetik a nehézségekkel küszködő nebulók hátrányát. Ahogy a különböző képességű gyerekek elfogadása is hiányos.

„Engem az a személy, aki megszült, otthagyott a kórházban és kisétált. Ha valaki lemondott rólam, akkor nekem is megvan ahhoz a jogom, hogy ne érdekeljen, kicsoda ő. Nem gondolom, hogy ez a személy lenne az anyám. Számomra az anya az, aki nevel, aki etet, aki gondoskodik rólam, aki segít engem.”

Amikor születésekor az örökbefogadó anyja bement hozzá a kórházba, az egyik ápolónő odabökte: „Ott a kisbaba az inkubátorban, meg lehet nézni, de hát cigány… Mégis, miért kellene elvinni?” 

Szerencsére az anyukája ezt másképp gondolta. A kórházból egyből hazavitték az örökbefogadó szülei, azonnal szerető családba került a második kerületbe, Budapesten. Azzal, hogy van, aki szerint „kilóg” ebből a közegből, legelőször az általános iskolában szembesült, amikor lecigányozta őt az egyik osztálytársa. „Olyan szavakkal illetett, amivel én nem tudtam mit kezdeni. Nem értettem: mi a baj velem?” 

2016-ban jelentkezett az amerikai nagykövetség felhívására, amelyben roma gyakornokokat kerestek. Felvették. Itt volt egy meghatározó élménye: az egyik amerikai behívta az irodájába beszélgetni a céljairól, az elképzeléseiről. Miközben beszélgettek, Sára észrevette a családi képet az illető háta mögött. „Láttam, hogy a fotón mindenki fehér bőrű, egy kislányt kivéve, akinek szép, kreolbarna bőre volt. Megjegyeztem, hogy milyen szép családja van, mire ő teljesen magától értetődően mondta, hogy a kislányukat, aki roma származású, Magyarországon fogadták örökbe. Nem gondolta, hogy ciki, vagy tabu lenne, nem idegeskedett miatta. Ledöbbentem, hogy ezt így is lehet kezelni.”

Nem csoda, hogy ezen megütközött, neki egészen más tapasztalatai voltak a valóságról. Nyaranta, gyerekkorában, amikor a szüleivel a Balatonnál nyaralt, ő sokkal jobban lebarnult, mint más gyerekek, sokan visszahőköltek a láttán.

Amikor a Bárczi Gusztáv Főiskola Gyógypedagógiai Karára járt, eljött hozzájuk egy mentő, hogy előadást tartson elsősegélynyújtásból. „Ott volt egy csomó nő a hallgatóságban, gondolom, ez lehetett az, ami imponált neki. Viccelődni szeretett volna, és úgy képzelem, elkapta a hév. Kiállt, mondott extrémebb eseteket, mikor mit kell csinálni, majd hozzátette: van az a helyzet, amikor nem szívesen élesztesz újra, pláne szájon át, például bizonyos etnikumokat… de hát az ember azért valahogy csak segít nekik, tette hozzá.” A szünetben Sára odament a férfihoz, és elmondta, mennyire sértőnek találta a megjegyzését. Az végül bocsánatot kért, de Sára nem igazán érezte őszintének.

Amikor gyógymasszőrgyakornokként az egyik budapesti kórházban vállalt munkát, sok osztályon meg kellett fordulnia, megismerte az egész intézményt, és a dolgozókat is.

Itt hallotta, hogy bizony vannak olyan egészségügyiek, akik nyíltan kimondják: nem szívesen nyúlnak cigányokhoz, mert szerintük ápolatlanok. 

A mássága és a tanulási nehézségei miatt sok problémája volt az általános és középiskolákban is, emiatt a 12 évét tíz különböző intézményben végezte el. „Amikor jött egy összeütközés a rendszerrel, mi mindig mentünk tovább.” A tucat intézmény között volt olyan, ahol maga a közösség kezdte őt kiutálni. „Túl sok volt a másság. Nem elég, hogy barna a bőröm, de még a verset sem tudtam úgy felmondani, mint a másik. Az egész osztály kiközösített.”

És volt olyan iskola is, ahol maga az igazgató alázta meg az egész osztály előtt. Felszólította Sárát felelni egy olyan témából, amit ő – mivel máshonnan jött át – nem tanult. Ezt hiába mondta, nem törődtek vele. „Kihívott felelni, persze egy kukkot nem tudtam. Várt, egyre csak várt, mind kínosabb lett a dolog. Akkor felállt, odasétált a villanykapcsolóhoz, leoltotta a villanyt, hogy mutassa, milyen az, ha velem együtt sötétségbe borulunk mindannyian.” Innen aztán újabb iskolába mentek át, végül egy alapítványi iskolában érettségizett. Nincsenek is általános vagy középiskolából való barátai, az összes ember, aki körülötte van, már felnőttkori kapcsolat. 

„Ha te vagy mindig a kitaszított, nem lesznek barátaid. A gyerekekben benne van a csordaszellem, ha páran elkezdenek piszkálódni, megy utána a többi. Meg, gondolom, páran rossz példát hoztak otthonról. De valószínűleg, ha olyan lett volna az osztályfőnök, akkor nem lett volna ilyen fokú a kiközösítés.”

Sárának visszatérő élménye, hogy ha szóba kerül valahol a cigánysága, akkor kiderül, a környezete elfogadónak tartja ugyan magát… de mégsem az. Obama szavait idézi magára vonatkoztatva: a cigányoknak ő nem elég cigány, a fehéreknek nem elég fehér. Volt önkéntes is egy nemzetközi cigány szervezetnél Magyarországon, de ott sem érezte feltétlenül otthon magát. „Klassz dolgot csinálnak, a mai napig jóban vagyunk, viszont úgy éreztem, nekem más az utam és itt sem vagyok teljesen otthon, hiszen nem ebben nőttem fel.”

Élt több helyen is a világban: egy darabig Spanyolországban, egy hónapig Amerikában, Bécsben is tanult, akárcsak Finnországban, de sehol nem érte olyan fajta atrocitás, mint idehaza.

„Nem jött soha szóba, nem kellett magyarázkodnom. A diszeimmel kapcsolatban is csak annyit mondtak, persze, rendben, majd megoldjuk valahogy.”

Ezzel szemben itthon olyan tapasztalatokat gyűjtött, amik hatására sok embertől tart. „Van, aki úgy gondolja, hogy minden cigány lop, mert benne van a genetikájukban, óhatatlanul bűnözővé válnak, lám-lám, a börtönben is a legtöbb ember cigány. Erre én mindig azt felelem: nézzünk már meg örökbe fogadott cigányokat, hogy ők mire vitték!”

Végül ő a táncban találta meg az útját, ez az a terület, ahol igazán jól érezte magát mindig is, a művészet ugyanis el- és befogadó. „Ott eltűnik a színed, a vallásod. Az alkotás a lényeg.” A zene segítségével a jobb–bal tévesztése is sokat javult, a részképességzavarai sem jelentenek akadályt, az pedig, hogy valamiben jó, nagy erőt ad neki. „Megszólal a zene, és én pontosan tudom, milyen mozdulattal kell elindulni.”

Így hát részben az inkluzív hozzáállás miatt végezte el a táncpedagógusi tanfolyamot, ami mellé aerobik-, illetve pilatesedzői oklevelet is szerzett, majd egy amerikai táncterapeuta-képzésen is részt vett. Nagyon tetszik neki, hogy ennél a módszernél csak azt nézik, ki miben jó. A cél ugyanis az, hogy bevonjanak mindenkit, épeket ugyanúgy, mint fogyatékossággal élőket, mozgásukban korlátozott embereket vagy hátrányos helyzetűeket. 

A Tánc mindenkié nevezetű alapítványán keresztül főleg idősekkel foglalkozik, ahogy mondja, „tánccal gyógyítja az embereket”. Az előadásaikkal fel szoktak lépni, a sikerélmény pedig nagyon sokat ad a résztvevőknek, ahogy az is, hogy végre hasznosnak érezhetik magukat, és új célt találhatnak. Ez megint olyan, amiről úgy látja, külföldön jobban működik. Ott az idősek utaznak, kirándulni mennek, programokat szerveznek, míg az időskori jóllétnek Magyarországon még bőven lenne hová fejlődnie.

„A közoktatás során nekem javarészt olyan óráim voltak, ahol nem éreztem magamat jól. Talán ez is az oka, hogy én viszont olyan órákat tartok, ahol nem az akadályaikkal szembesülnek a résztvevők, hanem azt érezhetik, hogy megélhetik azt, amilyenek ők maguk, legyenek akárhány évesek.” 

Reméli, hogy nem csak a kisebbségekhez, de az idősekhez, az öregséghez való mentalitásunk is változhat idővel. „Sokan nem gondolnak bele, hogy egyszer – ha jól alakul – mindannyian mozgásunkban korlátozott emberekké fogunk válni, akár tetszik, akár nem. Az öregedés egy teljesen természetes dolog, csak nem szeretünk szembenézni vele.”

Fotók: Lőrincz Emma / WMN

Fiala Borcsa