„Lázas vagy? De azért ezt megcsinálnád?” – Miért nem tartjuk tiszteletben azt, ha valaki beteg?

–

Csörög a telefonom. Nem ismerem a számot, s mivel csomagot várok, felveszem. 

– Halló, Csepelyi Adrienn… (köhögés) Bocsánat, nagyon nehezen tudok beszélni, beteg vagyok.
– Szia, X. Y. vagyok, és küldtem egy sajtóközleményt, érdeklődnék, hogy lesz-e belőle anyag.
– Hát, ahogy mondtam, én betegen fekszem, így még olvasni se olvastam az utóbbi két napban az e-maileket. (köhögés)
– De lehetne, hogy megjelenjen valami nálatok róla?
– Figyelj, nagyon rosszul vagyok, nem tudom, mikor leszek jobban, de addig nem tudok munkával foglalkozni. 
– Oké, köszi. (sértődötten lerakja)

Megtörtént eset a múlt hétről. Egyedi-e? Ó, ne gondold. A másfél hét alatt, amíg arcüreggyulladásból gyógyultam, négy-öt hasonló élmény ért – és bár ritkán vagyok beteg, az utóbbi években azért világosan kirajzolódott egy mintázat. Az a végtelenül toxikus mintázat, amely miatt ez a cikk most megszületik. 

Néhány évvel ezelőtt szintén arcüreggyulladásom volt. A háziorvosom – aki szerint tisztelnünk kell az arcüreggyulladást, és tisztességgel kifeküdni, különben csak ocsmány szövődményei lesznek – megvizsgált, ellátott gyógyszerrel és jótanáccsal.

A végén pedig majd lefordult a székről, amikor azt kértem tőle, írjon igazolást arról, hogy – bár vállalkozóként nem mehetek táppénzre – beteg vagyok, és az állapotom fekvést igényel. 

Elmagyaráztam neki, hogy amikor legutóbb megírtam a hivatalos csatornán, hogy lázas vagyok, a középvezető pikírten visszaírt, hogy ezt bárki mondhatja, úgyhogy most az esélyét se adnám meg annak, hogy szimulálással vádoljanak. A doktornő teljesítette a furcsa kérésemet, én tüntetőleg lefényképeztem a papírt, és elküldtem az illetékesnek.

Sokszor eszembe jut a doktornő mondata: tisztelni kell az arcüreggyulladást. Igen ám, de mi van, ha a betegséget mint olyat nem tanultuk meg tiszteletben tartani? Én évek óta tanulom – fogalmazzunk úgy, hogy nem mindig önszántamból. De még mindig meg tud lepni, mennyire képesek felháborodni, ha jelzem: bocs, most ez nem fog menni. Majd ha meggyógyultam. 

Igen, de…

Otthon fekszel kipurcanva, taknyod-nyálad összefolyik, de a telefonod csak nem akarja befogni. Az egyik kollégád/partnered emiatt hív, a másik amiatt. Hiába hallani a hangodon, hogy rottyon vagy, csak nem akarják megérteni. 

A betegség (és a beteg) tisztelete ott kezdődik, hogy elhisszük: rosszul van. Máskülönben nem ment volna táppénzre/jelezné a beszélgetésben, hogy beteg. Igen, egy vállalkozó is lehet beteg. Szar ügy.

Szóval mielőtt legközelebb a betegsége alatt nyomasztanál valakit, vagy azzal szembesülsz a beszélgetés elején, hogy rosszul van, parancsolj megálljt magadnak, kérlek. Hisz tudjuk: ami a „de” előtt áll, az azonnal lenullázódik, amint a „de” belép a képbe. Így aztán a beteg kitörölheti a fenekét az olyanokkal, hogy

• jaj, tudom, hogy nem vagy jól, de ezt azért meg tudnád csinálni?
• figyi, láttam, hogy beteg vagy, de akkor most végül is van időd…
• persze, gyógyulj meg gyorsan, szurkolok, csak azt akartam mondani, hogy nagyon kéne az a két…

Egy jól működő szervezetben van B terv, és kész. Megvannak a módjai és útjai annak, hogy egy betegség miatt kieső kolléga feladatait ki veszi át átmenetileg, ahogyan az is teljesen normális dolog, hogy valaki időnként megbetegszik, balesetet szenved, stb. 

Ha egy szerkezet annyira csúcsra van járatva, hogy egyetlen kis alkatrész hibáját sem képes kiküszöbölni átmenetileg, akkor az nem szerkezet, hanem hazárdjáték. És ezzel fontos minden alkatrésznek tisztában lennie: ez nem a beteg felelőssége, hanem a vezetőké.

Nemcsak mások betegségét kell megtanulnunk tisztelni, hanem az egészségüket is: ha a pihenés csak azon az áron elérhető, hogy az illető beteget jelent, az igen látványos piros zászló.

Gyanakvás helyett hasznos volna azon gondolkodni, mit tehet a környezet azért, hogy ne kelljen lefordulnia senkinek a székéről a hajtástól – és ne azt avassuk szentté, aki saját magának árt azzal, hogy betegen dolgozik.

„Már megint beteg vagy?”

Igen, vannak, akik sajnos gyakrabban. Olyanok is, akik állandóan cipelik egy súlyos betegség terhét, és igen, előfordul, hogy emiatt csökkentenünk kell a terheiket. Továbbmegyek: a mentális egészség is egészség. És ha valaki nincs jól, akkor nem a „munkaterápia” lesz a megoldás, hanem az, ha szakszerű segítséget kap.

Attól, hogy egy betegség nem látható, még lehet súlyos – sőt: életveszélyes is. Nyugodtan nézzétek meg a major depresszió öngyilkossági statisztikáit. 

Hozzátenném: attól, hogy valakiről nem tudod, lehetnek igen súlyos egészségi problémái. És talán az sem véletlen, hogy egy olyan munkahelyi környezetben, ahol állandóan farkast kiáltanak, ha valaki rosszul van, az illető nem érzi biztonságosnak megosztani a problémáját.

Számosan vannak, akik hosszú időn át lavíroznak szó szerint a túlélésre játszva, mert annyira szoronganak amiatt, hogy ha kiderülne a betegségük, az minimum megaláztatásokkal és számonkéréssel járna, de végső soron a kirúgásukkal végződne, s aztán nem találnak új munkát, hogy inkább hallgatnak. 

Én se dicsekedtem a major depresszióm idején azzal, hogy a pánik- és szorongási rohamok miatt olykor az alapvető tevékenységeimet se voltam képes elvégezni. Csak jeleztem, hogy közbejött valami, és nem tudok ott lenni a megbeszélt helyen. Attól viszont, hogy valaki nem osztja meg mindenkivel a diagnózisát, az a diagnózis még érvényes. 

Elméletben persze mindenki tisztában van a fentiekkel. Ha azonban egy közösségben a túlmunka a normális, sőt, eleve azt jutalmazzák, akkor könnyen egy lefelé tartó spirálban találhatjuk magunkat.

Ahol 

• ha „csak” 100 százalékot nyújtunk, éreztetik velünk, hogy kevés;
• szabályos versengés alakul ki, ki tud betegebben dolgozni;
• azt, aki teljesen jogosan szeretne táppénzre menni, és ott (meglepetés!) pihenni, gyógyulni, gyengének és önzőnek kiáltják ki;
• annak, aki beteg, folyamatos lelkiismeret-furdalása van (különösen igaz ez, ha tartós betegséggel él, vagy hosszú idő a felépülése).

Igen, úgy sejtem, ezen a ponton sokan szisszennek majd fel: „Basszus, hát pont ebben vagyok!” Igen, én is voltam ilyenben, pusztító. Nem véletlenül követeltem vissza magamnak a határaimat.

Hogyan állítható meg ez a spirál? Biztos vannak erre HR-es csodamódszerek, de kezdésként talán érdemes feltenned a kérdést magadnak: te mivel járulsz hozzá ahhoz, hogy ez a mérgező folyamat továbbgyűrűzzön? Nem vettél fel elég embert, és többek munkáját végeztetnéd a csapatod tagjaival? Megkérdőjelezed a másik betegségét, jogát a táppénzhez? 

Azzal menőzöl, hogy húzod a beled, de mégis dolgozol, és érezteted, hogy aki nem így van ezzel, az rosszabb munkaerő (sőt: ember!) nálad? Van egy rossz hírem: te magadat még csak annyira se tiszteled, mint a mások betegségét.

Biztos csak szimulál!

Beszéljünk a többi árnyalatról is persze: aki soha életében nem szimulált az iskolában, vagy legalábbis nem hazudta, hogy rosszul érzi magát, hogy megússzon egy felelést vagy dolgozatot… Nos, ilyen szerintem alig akad. 

Felnőtt emberként viszont kicsit máshová kerültek a hangsúlyok. Ugyanakkor tudjuk, hogy vannak – nem sokan, de vannak –, akik olykor felnőttként is simán bemondják az unalmast, ha épp másnaposak vagy szimplán lusták bemenni az irodába.

Nektek üzenem, akik szimuláltok: megszámlálhatatlanul sok embernek nehezítitek meg a határhúzást. Miattatok kell ugyanis a valóban betegeknek azzal szembesülniük, hogy a vezetők és kollégák gyanakodva veszik tudomásul az állapotukat.

Ti tisztelitek a legkevésbé a betegeket – vagy úgy egyáltalán bárkit. És ezzel valódi nehézségeket idéztek elő. 

A gyógyulás után

Hatott a gyógyszer, kifeküdted a betegséget, lement a lázad, szuper. Ilyenkor szokott az jönni, hogy nyakadba szakad minden, ami a betegséged idején tolódott. Ez persze (bizonyos mértékig) normális: nyilván észre se venné senki a hiányodat, ha nem volna szükség a munkádra. Sajnos azonban többször is találkoztam azzal az utóbbi másfél évtizedben, hogy nem csupán megvárnak bizonyos – egyébként határidős – feladatokkal, amelyek amúgy nem igényelnek különösebb szakértelmet, de még az orrod alá is dörgölik, hogy micsoda cserben hagyás volt tőled, hogy lebetegedtél. 

Velem előfordult, hogy online értekezleten nehezményezte valaki, hogy lassan gyógyulok – de az is, hogy megjegyzést tettek, amiért lázas betegen nem rohangáltam szerződésekkel a postára télvíz idején.

Úgyhogy ez az utolsó bekezdés azoknak szól, akik személyes sértésnek veszik, ha valaki nem az ő ütemtervük szerint lábadozik: pontosan mivel is segíted a munkatársad gyógyulását?

Nem várja el senki, hogy gyümölcskosarat helyezz az ajtaja elé, ahogyan azt sem, hogy sírdogálj fölötte. De ha passzív-agresszív üzenetek helyett inkább annyit írnál neki, hogy „gyógyulj meg hamar!”, lehet, hogy felgyorsítanád a folyamatot. 

De tudod, mit? Ha ez se megy, akkor szimplán maradj csendben. Neki ne írj semmit – a többieknek meg ne panaszkodj. Csak örülj, hogy egészséges vagy.

Csepelyi Adrienn