Takács Dalma: Az egészségszorongás kívülről talán nevetséges, de belülről komoly küzdelem

–

9.30, az MRI várójában ülök. Óriási szerencsém van, hogy máris kaptam időpontot, hiszen ha nem lenne itt ismerős, várhatnék májusig a vizsgálatra, vagy ki kéne csengetnem 60-70 rugót a magánellátásban. Az anyagi részének sem örülnék, de a várakozás most rosszabb: az elmúlt napokban annyira felerősödött az – egyébként teljesen jól karbantartott – szorongásom, hogy regresszálni kezdtem. Ez egy olyan állapot, amiben a fókusz a félelem tárgyára szűkül, amikor nincs egy önfeledt pillanat, amikor minden másodpercben önmagadat monitorozod. Pedig ez csak egy fejfájás, és ez csak egy MRI, le kéne szarnom – mondogatom magamnak, közben meg pontosan tudom, hogy bagatellizálás helyett inkább normalizálnom kéne az érzéseimet. Mindenkit más triggerel, nekem épp ez jutott – én sem nevetem ki azt, aki meg a repüléstől fél.

Bár az elmúlt 10 évben a saját bőrömön érzem, mekkorát változott (előnyére) a mentális egészségi diskurzus – sőt, már-már divattá demokratizálódott a pszichológia –, én továbbra is fenntartom:

szorongani még mindig nem szexi.

Pontosabban: amíg csak beszélgetünk róla egy kávé mellett, amíg hangzatos posztban fogalmazzuk meg a bátorító szavakat, addig talán az, de amikor magzatpózban fekszem egy hete mosatlan hajjal, na, akkor már kevésbé.

Pláne, ha a szorongás tárgya sem éppen vonzó. Hiszen míg a sokunkat érintő témákkal könnyű empatizálni – párkapcsolat, klímaszorongás, Orbán Viktor –, akadnak olyanok is, amik könnyen válnak nevetség és bagatellizálás célpontjává – pláne, ha arra a popkulturális karakterábrázolások is rásegítettek. 

Na, az egészségszorongás ilyen. Olyannyira ilyen, hogy még gúnynevet is kapott: hipochondria, és garantálom, hogy mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse, akin az egész társaság röhög, amiért minden tüsszentés után a sürgősségire rohan, és egy rutinvérvétel előtt sem alszik napokig. Mint Gérard Depardieu Az élet ízeiben, vagy Woody Allen a Játszd újra, Samben. Pedig ami kívülről nézve nevetséges, az belülről nagyon is szorongató – hátterében pedig jóval komplexebb tényezők állnak, mint sokan gondolnák. Ráadásul nemcsak mentális, de kulturális tényezők is.

Ember legyen a talpán, aki mindig felismeri, hogy „csak” pszichoszomatizál

A szorongás mindig is az életem része volt – ezt most nem fejtem ki hosszabban, hiszen írtam már róla eleget –, és több szempontból is átrendezte azt, ahogy a világban közlekedem. Egyrészt, édesanyámnak gyakran vannak/voltak egészségi gondjai, amik miatt az életem részévé vált a folyamatos készenlét, másrészt, mindig is pszichoszomatikus tünetek formájában jött ki rajtam a stressz. (Pláne az, ami verbálisan kevésbé bizonyult felvállalhatónak.) Persze, aki élt már át pánikrohamot, annak ezt nem kell bemutatni. A nemzetközi statisztikák szerint a sürgősségi osztályokon megjelenő páciensek 10–25 százaléka pánikroham miatt érkezik – hiszen annak tünetei nagyon hasonlítanak a szívinfarktuséihoz és stroke-éihoz –, és csak ott, helyben derül ki általában, hogy „csupán” stressz állt a háttérben.

De higgyétek el, nem kell ahhoz „hipochondernek” lenni, hogy az ember ráparázzon a mellkasi szorításra, a zsibbadó kézre és a heves szívverésre – maradjunk annyiban, hogy aki egyszer átéli, nem nagyon mond olyat a későbbiekben, hogy „minden fejben dől el”.

Persze az évek meg a rutin sokat segítettek – 15 év pánikzavar után 10-ből 9-szer felismerem, mivel állok szemben, és be tudom indítani az önmegnyugtató technikákat, de ettől még nem esik jól óráknak tűnő perceken át verejtékben úszva számolni a légzésemet. (Hozzáteszem, olyannyira hozzászoktam, hogy nálam „minden csak lelki”, hogy megesett már, hogy pánikrohamnak „diagnosztizáltam” egy valóban szervi problémát is, saját magamat érvénytelenítve.)

Az egészségszorongás soha nem csak egészségszorongás

Gyakorlott szorongóként azt gondolom, legtöbbünk esetében van egy olyan központi érzés vagy mag, ami minden triggerelő helyzetben felfedezhető: nálam ez a kiszolgáltatottságtól való félelem. És hogy mi a közös a pánikrohamokban, abban, ha az anyukám kórházba kerül, vagy ha engem elér valamilyen, akár teljesen hétköznapi betegség? Nos az, hogy egy bizonyos szinten túl nincs ráhatásom. Persze vannak gyógyszerek, pozitív önerősítő mantrák, reménykedés és egészségprevenció, ám a felsorolt parák közül mindegyikben lesz egy olyan stádium, amit nemes egyszerűséggel át kell vészelni – legyen az az idő, amíg az orvos felállítja anyukám diagnózisát, az első fulladásos percek egy pánikrohamban, vagy egy ronda fosós-hányós vírus első napjai. 

Ha a fejem tetejére állok, sem tudom ezeket siettetni, nem tudok felettük kontrollt gyakorolni és instant megoldást hozni.

És egy csomó ember számára ez tök sima ügy. Akinek nincs ilyen típusú kattanása, az könnyen rávágja, hogy „úgysem lesz semmi baj” (helló, egészséges világba vetett hit, helló, bagatellizálás!), az lazán elfekszik otthon pár napot a tea és a lavór között, az lazán elmegy a vizsgálatokra, mert mit neki 20 perc egy fémcsőben. (A párom szerint a kórház olyan, mint egy nyaralás, tök jó ott lenni, mert pihenhetsz és kiszolgálnak. Hihetetlen.) És aztán vagyok én, vagyunk mi, akiknél ilyenkor beszűkül a világ, és a szorongás csak egyre nagyobbá és nagyobbá válik, egészen addig, amíg a tünetek nem enyhülnek, vagy nem áll elő valami megnyugtatóval a doki.

Addig meg adott a szorongás és a kiszolgáltatottság, aminek koktélja rengeteg ínycsiklandó alapanyagból áll össze.

A félelemből, hogy egy olyan problémával kell szembenéznem, amihez nincs elég lelki vagy testi erőm.

A félelemből, hogy a fennálló állapot korlátozni fog a mindennapjaimban.

A félelemből, hogy ezzel terhet jelentek a környezetemnek.

A félelemből, hogy kiesem a munkából, és másra hárulnak a feladataim.

A félelemből, hogy megszégyenülök – hogy a szorongásommal kellemetlenséget okozok másnak.

A félelemből, hogy kórházba kerülök, és kiszolgáltatottá válok a magyar egészségügyi rendszernek – annak, amiben már számtalanszor váltam megalázottá, ahol sokszor döntöttek felettem a megkérdezésem nélkül, ahol az ápolók és orvosok kiégtek, a páciensek meg futószalagon jönnek-mennek.

A félelemből, hogy fájdalmas és kellemetlen vizsgálatokra kell mennem (most komolyan, a gyomortükrözés egy középkori kínzóeszköz is lehetett volna), és közben még türelmetlen is lesz velem a személyzet. 

És bár a szorongásba sokszor vegyül egyfajta katasztrofizáló fantázia is, az utolsónak megfogalmazott három félelemtípus talán mégsem olyan elrugaszkodott – igen,

az egészségszorongásban van egy nagy adag kollektív, nemzeti tapasztalat is, ami minden, csak nem bizalomgerjesztő. Ha nem is saját bőrünkön, de legalább egy hozzátartozónk sztoriján keresztül mind tudjuk: ebben a rendszerben nem jó megbetegedni, ebben a rendszerben nem jó kórházba kerülni.

És bár nem állítom, hogy Svájcban örömmel venném a migrént, talán a felsoroltak közül pár elemet mégiscsak lehúzhatnék a listáról. 

Ugyanakkor az egészségszorongás kéz a kézben jár az ezeknél jóval nagyobb, egzisztenciális szintű kérdésekkel is – hiszen mi másért aggasztana ennyire egy rohadt fejfájás és annak a diagnózisa, ha nem azért, mert féltem a tyúkszaros kis életemet, a benne levő értékeket, a szeretteimet, akikért esetleg felelősséggel tartozom? Ha nem arról lenne szó, hogy 10 körömmel kapaszkodom a szabadságomba, az önállóságomba, a szuverenitásomba, az életem élvezhetőségbe, és nem szeretném ezeket függővé tenni se emberektől, se az ellátórendszertől, se betegségektől? Bár sosem volt tartós fizikai betegségem – sőt, lekopogom, meglehetősen ellenállónak bizonyulok –, a pánikbetegség miatt én is tudom, milyen korlátozottnak lenni. Aki pedig ezt egyszer átélte, talán még jobban félti majd a testi-lelki épségét.

Hogy mit mond erre a többség? Nyilván sokan felröhögnek, hogy mégis hogyan jutottam el egy szimpla fejfájástól odáig, hogy mi lesz velem, ha egy otthoni ápolásra szoruló, kiszolgáltatott, pelenkázandó beteggé válok. De tessék, íme az ékes példa arra, hogy

működik a szorongó agya: végigveszi a lehetséges forgatókönyveket (előnyben részesítve a negatívabbakat), kockázatot elemez, tervet készít vészhelyzetre, hogy legalább ezzel a kezébe vegye az irányítást, vagy annak illúzióját.

Legfőbb konklúzió: jár a figyelem, az empátia, a tájékoztatás

Nagyjából ezeken gondolkodom, ahogy ülök az MRI várójában, szorongatom a kezemben a tajkártyám, és épp készülök bemenni az egyik leggyűlöltebb vizsgálatra. Az MRI nem jár fájdalommal, de pánikbetegként jobb programot is el tudok képzelni annál, mint hogy bezárjanak egy hangosan kattogó csőbe 20-30 percre. Ráadásul itt mindenki más olyan nyugodt, hogy az máris öncsesztetésre késztet! A balomon ülő nő vígan keresztrejtvényezik, egy bácsi a sarokban másodszorra bóbiskolt el. Tessék, még ez is: tényleg én vagyok az egyetlen, aki elkísértette magát az anyjával, aki Pilinszky Négysorosát szavalja magában, és aki már előre mentegetőzik fejben a vizsgálóknak, amiért majd pánikrohammal tartja fel a rendelést? 

Aztán valahogy ez is eltelik, ez is elmúlik – csakúgy, mint minden korábbi alkalommal –, és se agydaganatom nincs, se nem szégyenültem meg. Megrészegülten baktatok haza azon töprengve, vajon hogy spórolhattam volna meg az elmúlt két hét szorongását magamnak.

„Na ugye, megmondtam” – zengik ilyenkor azok az ismerősök, akik az „úgysincs semmi bajod”-at is előszeretettel hangoztatták, és az a helyzet, hogy igazuk van. Meg is mondták, nincs is semmi baj, én végre hátradőlhetek. Pár napon belül az intenzív fejfájás is elmúlik – FYI: kiderül, hogy hormonális okai voltak –, mázsás súlyoktól szabadultam meg, ám pontosan tudom: jön még az én utcámba az egészségszorongás.

Jó lenne megfogadni, hogy akkor lazább leszek, hogy kivont karddal várom, hogy legyintek a tünetekre, hogy hátradőlök az orvosok biztonságot nyújtó hálójában, hogy nagyobb bizalmat szavazok a testemnek – de valószínűleg nem így lesz. Nem azért, mert pesszimista vagyok, hanem mert

30 év alatt megismertem már eléggé a működésem: a szorongásaim nem múlnak el, maximum kezelhetőbbé válnak, triggerek viszont voltak, vannak és lesznek is.

Az egyetlen, amit megtehetek, hogy utólag levonom a tanulságot – akkor is, ha az teljesen bagatell, és akkor is, ha az egész életemet megváltoztatja. 

Az egyik ilyen (és egyben örök), hogy a szervezetem végső soron mégiscsak erősebb, mint amit feltételezek róla. Hogy mégiscsak van valamiféle hozadéka a sportnak és az egészséges életmódnak, amit belefektettem.

A másik, hogy noha az MRI-váróban látszólag mindenki higgadt volt, sosem tudhatom, ki mit maszkol épp. Ráadásul az engem fogadó szakemberek jó pár pánikrohamot láttak már – ha én is produkálok egyet, valószínűleg helyén tudják kezelni, másnapra meg úgyis elfelejtik.

A harmadik, hogy élhetek azokkal a lehetőségekkel, amik egy kicsit is komfortosabbá teszik számomra a helyzetet.

Hogy legyek 5, 30 vagy 60 éves, igenis kérhetem azt, hogy magyarázzák el a vizsgálat pontos menetét, hogy hadd jöjjön be velem egy hozzátartozóm, aki fogja a kezem.

Hogy válaszoljanak a kérdéseimre, hogy szánják rám a megfelelő időt, hogy kezeljenek egyenrangú félként és kapjak döntési lehetőséget is. Hogy ne nézzen senki rosszallóan, ha bódításban szeretném kérni a gyomortükrözést. A szorongás nem egy olyan dolog, amit ki lehet nőni – 30 évesen ugyanúgy jogom van a támogató odafordulásra és megnyugtatásra, mint gyerekként volt, hiszen mint tudjuk: a félelem a gyermeki ént szólítja meg. 

A negyedik, hogy bármilyen elvárás nehezedjen rám, bármilyen munkakörben kelljen megfelelnem, bárhova várjanak meetingre vagy vacsorára – sorolhatom előre az egészségem. Tudom, a határhúzást unásig ismételtük, de az ilyen helyzetek felkiáltójelet tesznek mögé újfent. A megfelelési kényszer ugyanis még sosem hatott pozitívan senki egészségére sem: a gyógyulás ütemét nem a külső elvárások tudják gyorsítani, hanem a megengedés, az önmagamra fordított empátia, és a tiszta, agyalástól mentes pihenés.

Takács Dalma