Egy rákdiagnózis hatalmas sokk és bizonytalanság a betegnek és a hozzátartozóknak egyaránt. Dr. Riskó Ágnes tapasztalatai szerint a diagnózist követő első másfél-két hónap gyakran súlyos krízisben telik, amelyet rengeteg bűntudat kísér. A betegek tele vannak bűntudattal, hogy miért lettek betegek, hogy miért okoznak ezzel gondot a saját maguknak és a hozzátartozóiknak. A hozzátartozók közben azon őrlődnek, hogy mit csináltak rosszul, ártottak-e a társuknak, gyereküknek, szülőjüknek, vajon hozzájárultak-e ők is a kialakult helyzethez. Mindenki megijed, sokan nem mernek kérdezni, az érzéseiket megfogalmazni, a betegek gyakran lefagynak, bezárkóznak vagy a tagadás állapotába kerülnek. Ebben a kezdeti szakaszban még a sokat látott szakembereknek is különösen nehéz kommunikálniuk az értinettekkel a fizikum igényein túl az érzésekről. 

Pedig erre óriási szükség lenne.

Az onkopszichológus szerint életmentő lehet a jó kommunikáció, az emberi kapcsolatok megerősítése, a beteg saját magához való visszakapcsolódása, szembenézése a helyzetével és az érzéseivel.

Dr. Riskó Ágnes onkopszichológus, pszichoterapeuta több mint harminc éven át foglalkozott rákbeteg emberekkel a Kékgolyó utcai Országos Onkológiai Intézetben. Az elmúlt években több alkalommal is beszélgettünk vele a WMN különböző platformjain és rendezvényein. Ezen anyagok fontos mondatai figyelemreméltó egységet alkotnak, ennek ívét kísérlem meg felrajzolni az alábbi tíz gondolattal.

A betegség tagadása: természetes önvédelem, amit fokozatosan kell lebontani

„Anna Freud – Sigmund Freud lánya – foglalkozott először összefoglalóan a lelki védőmechanizmusokkal, ami arra utal, hogy a lélek védeni akarja a személyt, ezért akaratlanul kapcsolja be az elhárító mechanizmusokat, mint például a tagadást. Ezek serdülőkorban még természetesek lehetnek, mert akkor még éretlen az „én”, felnőttként viszont az adott személy csak „visszacsúszik” ebbe a viselkedésbe. A klinikai tapasztalatok szerint ezen a helyzeten csak nagyon lassan lehet változtatni. Finoman, lépésről lépésre lehet oldani a tagadást azzal, hogy kérdéseket teszünk fel a betegnek, és óvatosan növeljük a kérdések határozottságát. A tagadással élők ugyanis egyre inkább visszahúzódnak a csigaházukba, kerülik a konfliktust, és maguk sem értik, miért viselkednek így.”

Ha egy egész társadalom tagadásban van, nem jár szűrésre, ott rosszabbak a mutatók

„A társadalmi szintű tagadás tragikus hatása, hogy nem veszünk részt a megelőzésben: nem járunk a szűrővizsgálatokra, sem rendszeresen orvoshoz. 

Méghozzá azért sem, mert előre tudjuk, hogy nem tudnánk mit kezdeni azzal, ha pozitív lenne a szűrés eredménye.”

„Többek között ezért tartunk ma itt, Magyarországon: mert nálunk a rákbetegség még mindig tabutéma, nem beszélünk róla, és csak onnan lehet tudni róla, hogy a gyászjelentésben megjelennek ilyen mondatok: »sikertelenül küzdött a gyilkos kórral«, vagy »elveszítette a harcot«, vagy »méltósággal viselt, hosszú betegség után…«. Természetesen nem kell mindenkivel beszélni a betegségünkről, de azért egy bizalmasnál sokkal többre van szükség – minden családtagra szükség van, beleértve a gyerekeket is. Nekik is tudniuk kell, mi zajlik a hozzátartozójukkal, mert utólag feldolgozni ezeket a nyomasztó érzéseket, arra nincs módja mindenkinek.” 

 

A lélek mindig kéznél van, kézenfekvő arra fogni, ha valaki megbetegszik

„Mindenféle embernek lehet rákbetegsége. Nincs olyan személyiség, amelynek az lenne a büntetése, hogy rákbetegsége lesz. De ha már megtudja a diagnózist és a kezelések elindulnak, akkor egy kicsit hasonlóvá válnak a rákbetegek. Befelé fordulóvá válnak nagyon sokan, elgondolkodóvá, beszűkül az érdeklődésük, úgy mondták bizonyos kórházi dolgozók, hogy szinte »zombivá« válnak a betegek, nincsenek igazán jelen a helyzetben. Engedelmesek, végrehajtják a kéréseket, mennek a vizsgálatokra, de nem fejeznek ki igazán érzéseket, azok valahol belül maradnak. Ez azért baj, mert

a visszafojtott érzések a testet tovább betegítik és támadják, különböző pszichoszomatikus tünetek alakulhatnak ki, vagy a kezelésekkel együtt járó mellékhatásokat nehezebben tűrik.”

A diagnózis által okozott krízishelyzet tovább gyengítheti az immunrendszert

„Bizonyított, hogy ha az ember tehetetlennek érzi magát egy krízisben, egy veszteség elviselésében, egy probléma megoldásában, akkor az az immunrendszert igénybe veszi, megterheli, és akkor bizony hajlamossá válik az ember arra, hogy az a betegség előjöjjön, amire alkatilag, környezeti hatások miatt, életmódi devianciák miatt tényleg hajlamos.”

A rák mindent megmutat 

„Az onkológia olyan, mint egy hatalmas tükör. Mindent megmutat a társadalomról. A szegénységet, a gazdagságot, az esélyegyenlőtlenséget… Egy kisebb tükörnek nevezném a beteg szempontjából azt, hogy ő eddig milyen kapcsolatban élt.”

Az egészséges, stabil, kommunikáció alapú kapcsolatban élőknek nagyobb esélyük van a gyógyulásra

„Azok a családok és azok a betegek vannak könnyebb helyzetben, akik úgy aratnak, ahogy vetettek. Ha van közöttük kapcsolat, van kohézió a családban, és megvan az őszinteség, hozzá vannak szokva a betegek a beszélgetésekhez. És ahol ez hiányzik, vagy ahol ez eleve sérült, ott jelentkeznek a zavarok – és persze mindent lehet a betegségre fogni.”

Dr. Riskó Ágnes pszichoterapeuta (Fotó: Hámori Zsófia/WMN)

Nem jó döntés, ha elhallgatjuk a gyerekek elől a bajt

„A gyerekek például akkor is észreveszik a betegséget, ha velük nem beszéli meg senki, amiből aztán könnyen keletkezhet önhibáztatás, abból pedig tanulási vagy magatartászavarok. A pszichoszomatikus tünetek is gyakoriak náluk. A felnőttek közti kapcsolatokat pedig szintén nagyban befolyásolja, hogy ez közös élmény lehetett-e, és ki lehetett-e beszélni, megmutathatták-e egymásnak őszintén az érzéseiket. Ha nem, olyankor jön a válás, vagy a kapcsolatok megromlása.”

Egy rákdiagnózis mindig együtt jár a gyászfolyamattal

„Minden stigmatizálás káros, de a rákbetegeknél különösen, hiszen őket cserben hagyta az egészségük. Ez egy hatalmas veszteség, ami gyászfolyamattal jár együtt, és közben lázasan keresik az okot, hogy mi miatt következhetett be.

Minél éretlenebb egy személyiség, annál inkább szeretne konkrét okot hallani – márpedig nagyon kevés rákbetegségnél lehet ilyet megnevezni, így az onkológusok kénytelenek azt mondani: nem tudjuk az okát.”

Otthon, a családunkban tanulunk meg egészségesen élni és érezni

„Én az anyákban hiszek és a családban hiszek. Az egészséges életmódot azt a családban lehet megtanulni. A másik nagyon fontos kérdés a stresszkezelés, amit szintén tanfolyam nélkül a családjában tanulhat meg az ember. Mert anyámtól, apámtól tudom azt meg, hogy én milyen lelki állapotban vagyok. A gyerekünknek megtanítjuk, hogy te most dühös vagy, mitől félsz? Most miért húzódsz el? Min aggódsz? És akkor a gyerekek, ugye, eleinte nem tudják kezelni az érzéseiket – és belőlük lesznek klasszikusan a pszichoszomatikus betegek, mert akiknek nem tanítják meg a saját érzéseik felismerését, azok a szerveikkel reagálnak a feszült vagy nehezen megoldható helyzetekre.” 

 

A gyógyulással nem ér véget a lelki kommunikációs munka

„Ha valaki meggyógyul, akkor is szükség van a beszélgetésre, hogy feldolgozza a betegség élményét, mert azt integrálni kell a személyiségébe. Esterházy Pétertől kérdezték, miért ír, mire azt válaszolta: »a felejtés ellen harcolok«.

Semmit nem kell elfelejteni, mert minden az életünk része, ezért megbeszélhetővé kell tenni, akármilyen fájdalmas is.

De a legjobb az, ha akkor beszélünk róla, amikor történik velünk.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/David Wall 

D. Tóth Kriszta