„Nem tudom elégszer elmondani neki, mennyire szeretem”

Hajni megpróbáltatásai akkor kezdődtek, amikor tíz éve az egyik hétvégén egy alpinista ismerőse elhívta barlangászni. Ugyan könnyebb kalandra számított, de nagy élményt jelentett számára mászni a falakon, kúszni a szűk járatokban. Másnap viszont arra ébredt, hogy nagyon fáj a lába. „Gondoltam, ez csak izomláz, nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki” – emlékezett vissza. Hétfőn tehát elment dolgozni – az utolsó hetét töltötte az akkori munkahelyén – de egyre erősödtek a fájdalmai. Ezért pénteken munka után egyből az érsebészhez ment, aki mélyvénás trombózisra gyanakodott. A kórházban viszont azt mondták neki, nincs semmi baja, nyugodtan menjen haza. Szombaton már ki sem tudott kelni az ágyból, annyira fájt a lába. Vasárnap pedig – abban a hitben, hogy valóban nincs miért aggódnia – elment bevásárolni.

Éppen a polcok között sétált a boltban, amikor hirtelen rosszul lett, és összeesett. Utána pedig filmszakadás következett. Arra tért magához, hogy ütemesen nyomkodják a mellkasát, és felemelik a lábait.

Megérintette a halál szele

Nemsokára megérkezett a mentő, Hajni azonban zavarodottságában elutasította, hogy elvigyék – hiába győzködte az akkori párja is. Amikor hazafelé tartottak, az autóban újra elvesztette az eszméletét, akkor is jött érte a mentő, de ismét elutasította a segítséget. Másnap reggel viszont ő kérte, hogy vigyék be a kórházba. A mellkasröntgen és a CT-vizsgálat eredménye meghökkentette az orvosokat. 

„Komolyan mondom, nem értjük, hogyan élte ezt túl” – mondták neki, ugyanis kiderült, az érsebész jól gondolta, valóban trombózisa volt, ami miatt tüdőembólia alakult ki – de a mellkaskompresszió valószínűleg szétrobbantotta a vérrögöt, ami megakadt a tüdejében, ezért életben maradt. Egyébként egy későbbi vizsgálat kimutatta, hogy egy genetikai mutáció miatt hajlamos a trombózisra.

A felépülése sok időt vett igénybe, hosszú ideig volt ágyhoz kötve – közben pedig számot vetett élete addigi huszonhat évével.

„Miután tudatosult bennem, hogy bármikor véget érhet, elhatároztam, hogy életem hátralevő részét másképp fogom leélni, mint az addigit” – emlékezett vissza a sorsfordító hetekre. 

„Átgondoltam és átértékeltem sok mindent a múltamból és a jelenemből. Lezártam néhány kapcsolatot, amelyekről úgy éreztem, nincsenek rám jó hatással; elhatároztam, hogy többé nem törekszem görcsösen arra, hogy mindenkinek megfeleljek – elfogadom tehát magam szeretettel olyannak, amilyen vagyok.”

Az egészségére is jobban figyelt, mint korábban. Rendszeresebben sportolt: biciklizett, konditeremben edzett, futott, aminek aztán később a rabja is lett. A magánéletében is változás következett be: összejött a jelenlegi párjával, akit egyébként régóta ismert – két éve már házastársak is. 2016-ban pedig megszületett a kislánya, Anna. Egy idő után azonban újra rejtélyes fájdalmai lettek, amelyek – miután átmenetileg elmúltak – egyre erősebben tértek vissza. „Úgy éreztem, nem mozdulnak az ízületeim. Akkor estem kétségbe igazán, amikor már az egyéves kislányomat sem tudtam magamhoz ölelni” – mesélte.

Sok szakemberhez elment a panaszaival

De egyikük sem jött rá, mi lehet a probléma valójában. Közben már a munkáját sem tudta elvégezni – a fájdalmak miatt a sniccer sem maradt meg a kezében. Elege lett abból, hogy hiába szed többféle gyógyszert – reggelente az első dolga az volt, hogy bevett egy fájdalomcsillapítót –, semmi javulást nem tapasztalt. Elkezdett hát saját maga utánajárni a megoldásnak. Kutakodása során egyszer csak megakadt a szeme egy cikken, amely arról írt, hogy a növényi alapú étrend segíthet a panaszai mérséklésében. Gondolta hát, abbahagyja a gyógyszerek szedését és változtat az étkezésén. Fokozatosan elhagyta az állati eredetű ételeket, ami – az orvosok legnagyobb meglepetésére – meg is hozta a vágyott változást: három-négy hónap múlva teljesen megszűntek a fájdalmai, mi több, azt mondja, sokkal energikusabbnak érezte magát, mint valaha. 

Úgy érezte, sportolni is elkezdhet újra, sőt, remek erőnlétének köszönhetően olyan teljesítményekre volt képes futásban, amelyekről korábban álmodni sem mert: az aszfalton maratonit, a terepen pedig egy 55 km-es, saját maga által szervezett ultramaratonit teljesített, csapatversenyeken két bronzérmet is nyert. 

Okkal érezhette tehát úgy, hogy végre felhőtlenül boldog az élete: fájdalmaktól mentesen tudta végezni az imádott munkáját, egyre nagyobb sikereket ért el a sportban.

„Nagyon boldogok voltunk, hogy végre mindenki egészséges a családban, ugyanis ez a legfontosabb számunkra, nem pedig az, hogy halmozzuk az anyagi javakat” – hangsúlyozta. „Úgy éreztem ekkor, hogy a legnagyobb kincs adatott meg nekünk”.

Aztán egy éve, az egyik délután a kislánya, miután hazahozták az óvodából, arra kérte az édesanyját, vigye fel a lépcsőn – egy társasház második emeletén laknak –, mert úgy érzi, nincs ereje felsétálni az otthonukba. „Úgy gondoltam, nincs semmi baj, valószínűleg csak elfáradt. De másnap is ugyanerre kért engem – és akkor már sírt is. Egy idő után az is feltűnt, hogy beszéd közben gyakran megáll levegőt venni” – mesélte Hajni. „Ekkor már elkezdtem aggódni, ezért időpontot foglaltam a gyermekorvosnál. Anna viszont egyre nehezebben lélegzett, ezért nem akartam tovább várni: bevittem az ügyeletre”.

Mesébe ültetni a borzalmakat

Ott két orvos vizsgálta meg Annát. „Nincs miért aggódnia, teljesen tiszta a tüdeje” – nyugtatta Hajnit az első, akinél voltak. A másik szakember viszont sejtette, hogy gond lehet: mellkasröntgenre küldte a kislányt. Aggódva és feszülten vártak az eredményre, Hajni viszont igyekezett palástolni a kétségbeesését, hogy Anna ne érezze: gyökerestül megváltozhat az életük néhány percen belül, amikor majd elmondják nekik, mit mutatott ki a röntgenfelvétel.

„A mellkas bal oldala teljesen megtelt folyadékkal. Életmentő beavatkozásra van szükség” – ment oda egy orvos az egyik pillanatban a Hajni mellett levő szülőhöz, aki igencsak meglepődve reagált a lesújtó hírre. Az orvos pedig – hogy tisztázza a helyzetet – visszakérdezett:

„Akkor nem ő Molnár Anna?” 

Hajni nem tudta hirtelen, mit mondjon zavarodottságában, amikor meghallotta a kislánya nevét. Nem is volt ideje a saját érzéseivel foglalkozni: fel kellett készítenie Annát a beavatkozásra. Kiderült az is, hogy a kislány elkapta a koronavírust, ami tovább bonyolította az amúgy is nehéz helyzetet. Nemsokára pedig egy CT-vizsgálatot is elvégeztek a Annán, ami egy daganatot mutatott ki a csecsemőmirigynél.

Hajniban az eredmény kézhez vételekor egy pillanat alatt tudatosult, hogy Anna élete legkeményebb küzdelmét fogja vívni, rá pedig rengeteg teendő vár – és a feladat, hogy megteremtse a lelki hátországot a betegség elleni küzdelemhez.

Elhatározta, hogy nem szembesíti a kislányát a helyzet drámaiságával, az életéért folyó harcot a mesevilág óvó burkába helyezte: Anna a főhős, aki szembeszáll a fránya bajkeverő sejtekkel, és a daganattal, amit Linkának neveztek el. „Tudod, kislányom, Linka nem szereti a sok zöldséget és gyümölcsöt, egyél hát minél többet belőlük, hogy összezsugorodjon” – így motiválta Hajni kislányát a vitamindús táplálkozásra, ami a gyógyulás elengedhetetlen feltétele.

Futásaival a többi beteg gyereken is segít

Márciusban aztán kioperálták Anna csecsemőmirigyét, a következő időszakban pedig úgy tűnt, véget ért a hónapok óta tartó, mesemázba öntött rémálom. Szeptemberben viszont a kislány elkezdte fájlalni az oldalát. A vizsgálatok során kiderült, két tumor is van a hasában, hamarosan pedig megkapták a diagnózist: Annát a leukémia egyik típusa, a lymphoblastos lymphoma támadta meg. Hajni ekkor sem esett kétségbe: elhatározta, hogy csak egy forgatókönyv létezik: kislánya legyőzi a halálos kórt. Ő pedig továbbra is törekszik arra, hogy a gyermekét messze elkerülje a szomorúság. Nagy segítség neki, hogy a vele foglalkozó szakemberek is segítik ebben.

„Már tudjuk, hogy hívják azt a »szörnyeteget«, amely ellen felvettük a harcot. Viszont arra továbbra is törekszem, hogy a kislányomon ne hatalmasodjon el a betegségtudat, szerencsére a debreceni gyermekklinika – ahol Annát kezelik – dolgozói is mindent elkövetnek azért, hogy a gyógyuló gyerekeket vidám hangulat vegye körül.”

Azt is elhatározta Hajni, hogy már nem csak önmagáért és a családjának való példamutatás miatt fog futni, kilométereivel Anna sorstársain is segíteni fog. A Leukémiás Gyermekekért Alapítvány önkéntese, a szervezet Fuss, fotózz, mosolyogj elnevezésű jótékonysági kezdeményezésének az „arca” lett. Az egyik figyelemfelhívásának célja pedig egy futópad vagy szobabicikli beszerzése volt a gyermekklinikára. Az ügyet hamar sikerre vezette: nemcsak ezt a két sporteszközt, hanem egyéb felszereléseket is felajánlottak az osztálynak, így a szülők már akkor is sportolhatnak, amikor nem tudják vagy nem akarják magukra hagyni a gyereküket.

„Teljesen olyan, mint én”

Hajni tehát érez magában annyi erőt, hogy a Annán kívül még másokon is segítsen, azonban nem tagadja, néha kiesik abból a szerepből, amit a kislány meséjében magára vállalt, és nem tud megálljt parancsolni a könnyeinek.

„Egyszer fürdetés közben elszörnyedtem, mennyi heg van már a kis testén. Összeszorult a szívem, és elkezdtem sírni. »Anya, mi a baj?« – kérdezte tőlem Anna. Én pedig igyekeztem összeszedni magam, hogy ne lásson így, hamarosan pedig újra nevettünk” – mesélte.

Úgy érzi, minden tekintetben egy hullámhosszon van a lányával. „Ő teljesen olyan, mint én. A betegség elleni küzdelem miatt is fontos, hogy érezzük egymás lelkét” – vallja. Szövetségüket nemrég szimbolikusan is megpecsételték.

Az egyik kezelés után Anna megsimította a haját, és egy csomó a kezében maradt. Hirtelen nagyon szomorú lett, sírni akart, de visszatartotta a könnyeit. 

– Anna, azt hiszem, elkezdődött – mondta neki Hajni.

A kislány szája legörbült, de csak nézte csendben az édesanyját.

– Anna, nyugodtan sírj, ha szeretnél – biztatta Hajni.

Ekkor már eltört a mécses.

– De anya, ugye te is levágatod a hajad? – kérdezte Anna, miközben a könnyeit nyelte.

– Persze, életem, így lesz. Ebben is számíthatsz rám.

Egyszerre vettek tehát búcsút a hajuktól. A fürtöket pedig összetartozásuk jelképeként betették egy keretbe, ami mindig emlékezteti őket arra, hogy a másik mellettük van – minden helyzetben, amikor erőre van szükség.

„Ő is támogat engem: amikor futok, mindig arra gondolok, hogy a célba éréskor büszke lesz rám, és végre megölelhetem. Egyszer meg is könnyeztem egy ilyen, »annás« befutót. Ha éppen távol vagyunk egymástól, adunk a másiknak egy kedves tárgyat, hogy ne felejtsük: lélekben mindig egymás mellett vagyunk” – mesélte Hajni. Egyébként nemcsak neki, hanem a férjének, Palinak is a sport jelenti a feltöltődést, amire szükségük van, hogy legyen erejük támogatni Annát. „A kislányom egyszer nagyon találóan megfogalmazta, hogy anyának is és apának is kell »játszani«, ami számunkra a futás, a biciklizés és a túrázás” – mondta Hajni.

Az apa biztos támaszt jelent

Pali mindent megtesz, hogy megteremtse a gyógyuláshoz és a nyugodt háttérhez szükséges feltételeket. „Nagyon szeretné ő is kivenni a részét a betegség ellen való harcból, de a kórházban csak egy szülő lehet a gyerekekkel. Így amíg bent vagyunk az osztályon, ő az anyagi biztonságot teremti meg számunkra – kamionsofőrként dolgozik, túlméretes gépeket szállít” – mondta Hajni. Hozzátette, azért is hálás Palinak, mert sokszor főz rá annak ellenére, hogy finoman fogalmazva sem ez a kedvenc elfoglaltsága, ráadásul nem is vegán – Hajni a speciális étrendje miatt ugyanis nem tud ételt rendelni. 

Ritkán ugyan, de előfordul, hogy Hajni sem tud Anna mellett lenni. Ilyenkor anya és lánya „puszigombot” rajzolnak egymásra, amelyet megnyomnak, ha hiányzik a másik. Amikor Hajni futni megy, Anna mindig készít neki egy kis ajándékot, ami elkíséri a kilométerekre; amikor pedig a kislány olyan kezelésen vesz részt, amelyen nem lehet ott az édesanyja, egy karkötő emlékezteti a köztük levő láthatatlan, de elszakíthatatlan kötelékre.

Ami a jövőt illeti, Annának ugyan továbbra is kezelésekre kell majd járnia, de úgy tűnik, szeptemberben elkezdheti az iskolát. A családja pedig igyekszik minél több élményt adni neki, hogy erős és vidám lélekkel folytassa a küzdelmet. „Sokat kirándulunk, játszunk együtt. Úgy gondolom, a legjobbat akkor tesszük vele, ha ösztönző és ingergazdag környezetet biztosítunk neki. Mindemellett rendszeresen tudtára adom, hogy mennyire fontos nekem – azt például, hogy »szeretlek«, sokszor mondom neki. Úgy gondolom, ez az, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni.” – mondta Hajni meghatottan. Teljesen biztos abban, hogy Anna meggyógyul, és nemsokára már együtt fognak futni. És akkor egy olyan fejezettel folytatódik majd az említett mese, amelyben már nem szerepelnek a bajkeverő sejtek és Linka, a gonosz tumor.

Kiemelt kép: Venter Attila

A további képek a szerző tulajdonában vannak

Nádudvari Péter