Csoportterápiás foglalkozásra érkezem. A budai társasház parkettás szobáját gyerekrajzok borítják, a székek körben tán csak a pogácsa és a kávé emlékeztet arra, hogy itt nem egy hagyományos csoportterápiára kerül sor. A székeken már ülnek néhányan, köztük ketten a programot szervező Mosoly Alapítványtól. A találkozó célja nem más, mint, hogy bepillantást kapjunk abba, mit csinál az alapítvány, amely azt vállalta fel, hogy súlyos, krónikus beteg vagy traumatizált gyerekek számára tart kórházi-, csoport- és egyéni terápiát. És – bár én azt dörmögöm, – ez az állam dolga lenne, nem a civileké, ismeretlenül is hálás vagyok nekik, hogy volt valaki, akinek eszébe jutott, milyen baromi nehéz lehet megküzdeni egy súlyos, netalántán halálos betegséggel – gyerekként. A 20 éve működő alapítvány két terapeutája, Majoros Andrea és Noszkó Niki pszichológusok

rövid bevezetés után alkotni hívják a részvevőket, és öt perc alatt az újságírókból gyerekekké válunk.

Amorf formákat alakítunk át, színezünk és festünk a padlón, és a sok okos kérdés valahová az agy hátsó felébe kerül. A terapeuták is rajzolnak, nem figyelik árgus szemekkel, hogy mi mit művelünk, vagy nem művelünk, de elmondásuk szerint ez a gyerekek esetében sincs másképp. 

A rajzaink pedig egyszer csak megelevenednek,közösen költünk egy mesét, amit el is játszunk. A kiszórt rongyokban turkálunk, egy tequilakészítő mexikói milliomos és kaktuszának különös sorsa elevenedik meg, ahol szerepet kap egy életunt sündisznó, néhány vegánná változott vadállat, egy buddhista szerzetes és egy halott Greenpeace-aktivista is, valamint az egész cselekmény főszereplője, egy egysejtű baktérium. Mindenki lelkesen játssza a szerepét, Ms. Greenpeace olyan lelkesen haldoklik, ahogy én sosem tudnék, és a vegán prérifarkas is nagy színészi munkáról tesz tanúságot, amikor füvet rágcsál. Láthatóan mindenki egy perc alatt gyerekké válik, csillogó szemmel játszik.

Az előadás három tapssal ér véget, mi pedig újra a földön ülünk, hogy megbeszéljük, ki, hogyan tudott azonosulni a szerepével.

„Jó, hogy öltetek” – dicsér meg minket, mi pedig kérdőn nézünk rá. A játék során ugyanis fontos szempont kijátszani azokat az elfojtásokat, melyek az emberben vannak, és lehetősége lesz elfogadni a negatív érzéseket, amik benne kavarognak. 

De mi is ez az egész?

A gyerekpszichodrámát itthon Kende B. Hanna honosította meg, aki elsősorban a franciaországi pszichodráma-iskola tapasztalatait alkalmazta szociálisan hátrányos helyzetű gyermekek között Párizsban. Hazatérve kezdte el Kende tanítani a módszert, és még most, 92 évesen is aktívan játszik a képzőcsoportokban. A Mosoly Alapítvány foglalkozásain résztvevő gyerekek egy része onkológiai beteg, mások ismeretlen eredetű fej- has- vagy egyéb fájással küzdenek, megint mások krónikus betegek. Az alapítvány három helyszínen, Budapesten, Pécsett és Debrecenben működik, és a csoportterápia mellett egyéni terápiára is lehetőséget  biztosít. Ez többek közt azoknak a gyerekeknek segíthet, akik hosszú ideig el vannak zárva a külvilágtól, mert például egy steril szobában várják a gyógyulást. 

De miért segít, ha valaki farkasnak öltözve Greenpeace-aktivistákat öl? 

Mert valljuk be, azért ez elég riasztóan hangzik, de egyáltalán nem az. A játék során a gyermek eljátszhat olyan szerepeket, amelyekre vágyik, és szimbolikus formában olyan érzéseket is kijátszhat, melyek akadályozzák a saját életvitelében. Bátorságot kap ahhoz, hogy új szerepekben is elképzelhesse magát, és ezáltal új viselkedési mintákat próbáljon ki. Az új szerepek segíthetnek neki abban, hogy az a viselkedés, ami miatt a gyerek szociálisan elszigetelődik, megváltozzon, így újra helye lehet egy csoportban. Ez a módszer ezért segít a krónikus betegek, a „szervi kisebbrendűségi érzésben szenvedők”, a szorongó, visszahúzódó, alul teljesítő gyermekek problémáinak feldolgozásában.

Így a szociálisan gyakran kirekesztett gyerekek a csoport hasznos tagjává válnak, és a szociális készségek fejlődni tudnak. 

A tapasztalatok szerint a gyerekek nagyon szeretik a heti egyszeri másfél órás játékot, az addig a kosztól tartó, burokban, elszigetelten élő gyerek boldogan nyúlkál az agyagban, az addig beszélni nem akaró pedig igazi locsi-fecsivé válik. A gyerekek élvezik, hogy a foglalkozások alatt biztonságban vannak, nem ítélkeznek felettük, kifejezhetik a rossz érzéseiket és tudják, ami ott történik, az ott is marad. Így lesz szuperhős az elnyomott kislány, és eszi meg a farkast a félénk kisfiú. 

A beszélgetés során kiderül, hogy van különbség az egyes gyerekcsoportok közt, az onkológiai beteg gyerekek, sokkal visszahúzódóbbak, félénkebbek vagy  szorongóbbak, finomabb bánásmód kell nekik, míg a pszichoszomatikus problémákkal küzdők igazi forgószelek 

– mondja Noszkó Niki pszichológus, az alapítvány munkatársa. 

Kórházból, ajánlásra

Főleg a kórházakból érkeznek a gyerekek, a terapeuták egy része kórházban dolgozik, így tudja ajánlani az ősszel induló csoportokat. Úgy rakják össze a programot, hogy összehangolják a dolgokat, így az epilepsziástól a részképesség-zavarosokig a szorongó fejfájásos, tikkelős gyerekek, magatartási problémás gyerekek is bekerülnek, de volt már terápián autista gyerek is, akinek szintén fejfájós panaszai voltak. 

Az alapítvány vezetője elmondta, hogy ha választani kell két gyerek közt, és az egyik rosszabb anyagi helyzetben van, mint a másik, akkor az első mellett teszik le a voksukat, mert alapelv, hogy a rászoruló gyerekeket igyekeznek támogatni.

Viszont nem minden rászorulónak ők a legjobb segítség – vélik ők. Példaként felhozta, „hogy egyszer-egyszer olyan mély társadalmi rétegből jött valaki, ott inkább szociális munkásra lett volna szükség, nem ránk, egyszerűen a helyzet miatt. Mi azoknak tudunk jól segíteni, ahol megvan a minimális stabilitás, ahol biztosítani tudják, hogy a gyerek részt vegyen a terápián.”

A terápiás ülésekről visszajelzést kapnak a szülők, és ha igénylik, az orvosok is, akiknek segítséget jelenthet, hogy éppen hol tart a kis páciensük.

Ebből a szempontból segítség, hogy a terapeuták közül többen kórházban dolgoznak, így az osztályos értekezleten az ő tapasztalataikra is lehet támaszkodni. A Mosoly Alapítvány foglalkozásai teljesen ingyenesek. Én pedig drukkolok, hogy mások – akár az állami szféra – is felfedezze, hogy erre a munkára hatalmas szükség van, és maga is kiépít egy hasonló szolgáltatást.

Címlapkép: Dave Thomas/Flickr

Zimre Zsuzsa