A mozgás engem szolgáljon! – Így sportol egy negyvenes a húszéves önmagához képest

–

Január második napja van, 13 fok, ragyogó napsütés. A közeli kiserdőben sétáltatom a családomat: egy kajakómás férjet, egy bágyadt, iskolakezdéstől letargikus kamaszlányt és a világ legboldogabb kutyáját. A bicikliúton csapatostul suhannak a kerékpárosok, a kocogók bizalmatlanul méregetik őket, felfestett jelek mutatják, melyik sáv kié, de valaki mindig útban van, megy időnként az őrült csengetés, kiabálás.

A kutyás, aktuálisan én, aki egyformán idegesíti mind a futót, mind a kerékpárost, a patak túlpartjáról szemléli a közjátékot, és jól szórakozik.

Minden év januárjában tanúja a bejglipániknak, azaz az újévi fogadalom gyanánt életmódváltásba kezdők kirajzásának. Ilyenkor, ha esik, ha fúj, a szabadtéren sportoló honpolgárok száma megtízszereződik a környéken.

A kocogók mozgásán jól látszik, ki rutinos futó, ki pedig kezdő/újrakezdő a pályán, aki az életéért küzd épp

Jóval többen vannak az utóbbiak. És tudom, márciusban csak töredékét fogom itt látni azoknak, akik most elszántan küzdenek a légszomj és a begörcsölő izmok ellen.

Én is nagy újrakezdő voltam valaha. A sport évtizedeken át nem tudott szokássá és/vagy szenvedéllyé válni számomra, olyasféle tevékenységgé, amelyben feloldódom, ami kikapcsol és bekapcsol egyszerre, mint az olvasás vagy az írás. (Mindkettő pihentet és megmozgat, feltölt és inspirál, valamint boldoggá is tesz egyszerre, nem tudom elképzelni a mindennapokat nélkülük immár.)

A testmozgással rosszul indult kapcsolatunk. A tornaórákat gyűlöltem. A sport számomra az iskolában nem örömet, sikerélményt és kiszabadulást jelentett a tanórákról, hanem maga volt a kínszenvedés.

A szégyennel kapcsolódott össze leginkább a testnevelésóra: számomra teljesíthetetlen elvárásokkal (például a kötélmászás vagy a szekrényugrás kapcsán…), megalázó helyzetekkel, örökké fájó tanári és osztálytársi beszólásokkal, és azzal a hittel, hogy engem senki, soha nem fog a csapatába választani (ahogy a kidobósnál).

Kamaszként aztán fellázadtam, és ahogy csak lehetett, szabotáltam a kemény munkát a tornaórán. A Cooper-teszt alatt a lelátó oldalában trécseltem a barátnőimmel, az iskolakört lesétáltam, ha választani lehetett sportágat, lazán pingpongoztam kicsit a haverokkal – na, pingpongozni mindig imádtam, és jó is voltam benne, igaz, sosem soroltam a sportok közé, hisz élvezetet okozott, akárcsak a tollas vagy a Balatonban úszkálás. Számomra pedig a testedzés és az öröm akkor még nem volt rokonítható sehogy sem. 

Huszonévesen az önsanyargatás része volt a sport

Akárcsak a zöldteakapszulák nyeldeklése vagy a koplalás: azért jártam időszakos jelleggel különféle „ugrálós” órákra, hogy vékonyabb és izmosabb legyek. De mert nem jelentett különösebb örömet sem a step aerobik, sem a zsírégető óra, a futópadot pedig rettenetesen untam, pár hónap után mindig feladtam az edzéstervet.

Próbálkoztam táncos órákkal is, abból kiindulva, hogy hétvégente euforikus állapotba tudok kerülni a zene ritmusától a szórakozóhelyeken, csatakosra ugrálom magam a haverokkal, és kicsit se szenvedek közben. De valahogy a balett-termekben mégsem ragadtam meg. Ma már tudom, hogy azért, mert nem voltam a helyemen. A csoportos órák feszélyeznek és kész, talán még mindig a tornaórák emléke kísért tudat alatt, talán introvertált természetem az oka, hogy sokkal jobban szeretek egyedül edzeni.

De hogy erre rájöjjek, ahhoz jobban meg kellett ismernem önmagam. És a motivációnak is alapjában kellett megváltoznia.

Elmúltam negyven, amikor kutyás lettem

A gyaloglás ma, hat évvel később oly természetesen rendszeres elfoglaltság számomra, mint a fogmosás. Nem nevezem sportnak magamban a sétát, habár minimum hat kilométert kutyagolunk egy-egy alkalommal terepen, és a hosszú kaptatón – vagy, ha a feszültség űz árkon-bokron át – bizony dolgozik a szívem rendesen, és meg is izzadok.

A kutya kellett hozzá, hogy tudatosuljon bennem, világ életemben imádtam gyalogolni. Hányszor sétáltam be a munkahelyemre, amikor ez még lehetséges volt, mert nem a kertvárosban laktam, hanem a város szívében! Hányszor szálltam le több megállóval előbb, mint kellett volna, csak hogy kicsit megjárathassam magam! De a legnagyobb szerelem mindig a kirándulás volt: a fák között barangolás.

A tavalyi év szinte valamennyi napján jártam a közeli kiserdőben. Láttam a növényzet minden apró változását. Ugrott elém őzcsalád, találkoztam rókával és vágtató lovakkal.

A lábam a sok mászkálástól megerősödött, az arcom lesült, tele van télen is már szeplőkkel, de nem bánom, örülök a változásnak. Annak leginkább, hogy örömet okoz a testi fáradtság. Hogy felismertem és megszerettem ezt az érzést, amit hiába kerestem a tornaórán és a fitnesztermekben.

Gondolkodni, zenét hallgatni, álmodozni, beszélgetni valakivel is a legjobb séta közben nekem. Meditáció, lazítás, feltöltődés, ötletelés, töprengés: ez mind nekem a séta, és még ennél is több, életforma most már. Utat nyitott ráadásul más tevékenységeknek is.

Hogy ne fájjon a hátam a sok ülőmunka miatt (például séta közben…), elkezdtem tornázni

Különféle online órákkal kísérleteztem az elmúlt években, mostanra megvannak a kedvenc edzőim és módszereim. Kipróbáltam, és ha megszerettem, be is építettem pár eszközt a tornámba. Kitapasztaltam például, hogy a vastag pilates szőnyeg a legjobb nekem (nem fáj a csuklóm, térdem, ha ezt használom), és a súlyzós, gumiköteles gyakorlatok a leghatékonyabbak, viszont ugrálni egyáltalán nem ugrálok. Van még labdám, hengerem és egy egyensúlyozó korongom is, mert olvastam, hogy az egyensúlyérzék is elvész lassan, nemcsak az izomerő, ha nem fejleszti önmagát az ember, ezért esnek az idősebb emberek sokat, szóval nem árt ennek idejekorán ellene dolgozni.

Egészen mást jelent ma számomra a mozgás, mint korábban. Nem szégyenteljes kötelesség, mint volt a tornaórán, nem is hűbelebalázskodás a fitneszteremben, nem törődve azzal, miféle bajt okozhatok magamnak a hebrencsséggel (szerencsére nem sérültem le soha, de ez csak a szerencsén múlt szerintem), és a fogyókúrával-ideális testsúllyal sincsen összefüggésben (legalábbis nem ez a motivációm).

Ha ma mozgok, azt magamért teszem, mert jó nekem, és nemcsak jó lesz majd valamikor, hanem konkrétan közben is élvezetet okoz.

Ha pedig kínnal jár, akkor abbahagyom. Ellentétben a húszas évekbéli fellángolásaimmal, amikor azt gondoltam, minél jobban fáj utóbb egy gyakorlatsor (minél nagyobb izomlázzal jár), annál hatékonyabb, és a heti négy edzésnek mindig, minden körülmények közt meg kell lennie, akkor is, ha kinyúvadok, különben nem ér semmit. (Miért hiszi el az ember, hogy a szépségért szenvedni kell????)

Ma már nem hajszolom magam eszetlenül, megteszi helyettem más területeken a világ úgyis. Ha beteg vagyok, menstruálok vagy egyszerűen csak hulla fáradt vagyok, akkor nem kényszerítem magam plank-gyakorlatokra, például. Hanem átgondolom, mire lenne szüksége a testemnek most, miféle átmozgatásra vagy pihenésre inkább, és ennek megfelelően kimegyek egy kicsit a levegőre, mondjuk. Sétálok egyet, vagy csinálok pár nyújtógyakorlatot. Egyensúlyozgatok és nevetek kicsit magamon. A lényeg, hogy mozgásban maradjak. És hogy ez a mozgás engem szolgáljon.            

Kurucz Adrienn

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van