„Kicsim, én a te korodban 50 kiló sem voltam” – Táplálkozási zavaros mandulaanyák és gyerekeik

–

A nyugati világ női szépségideáljára gondolva alighanem mindenki előtt pillanatok alatt körvonalazódik a kép: vékony alkat, finom, nőies arcvonások – nüansznyi eltérések lehetnek, de az esszencia egyértelmű. Az International Socioeconomic Laboratory tanulmánya szerint a nyugati szépségideálhoz tartozik még a hosszú haj, a világos/napbarnított bőr, a nagy mell, a nagy szem, a kicsi orr és magas arccsont”.

Az eurocentrikus szépségideálnak való megfelelési kényszer jelen van egyébként Ázsiában is, és nyomást gyakorol azokra a nőkre, akiknek a médiareprezentációja messze elmarad a vékony, fehér nőké mögött. Ettől ugyan voltak kisebb-nagyobb elmozdulások az utóbbi években, például amikor a Kardashian-klán jóvoltából néhány évig divatos volt a nagy fenék-vékony derék kombó (ami egyébként a legtöbb nő számára épp annyira elérhetetlen, mint a soványság), vagy amikor a body positivity lévén fel-felütötte a fejét a gondolat, miszerint nem kell mindenkinek 34-es méretűnek lennie, mégis szembe kell néznünk azzal, hogy a vékonyság aligha fog egyhamar kimenni a divatból. 

A diétakultúra réme

 A definíció szerint a diétakultúra „olyan társadalmi hiedelmek rendszere, amelyek szerint a soványság az egészséges test szinonimája, és erkölcsi erényességgel is társul. Gyakran kínál kulturálisan előírt testtípust – egy eszmény, amely soványságot hirdet, és ez gyakran csak korlátozással, megvonással érhető el.”

Ez csupán egy a számos meghatározás közül – olyan is van, amely alapján az ennek meg nem felelő emberek egyfajta elnyomott pozíciót, és kimondatlanul ugyan, de már-már alsóbbrendű státuszt szenvednek el a társadalomban.

A diétakultúra alappillére emellett az ételek kategorizálása „jóként”, avagy „rosszként” – azt, hogy éppen mi hova esik, jobbára a korszellem és az aktuális trendek diktálják. 

És hogy mik az aktuális trendek? Nos, ezek felsorolására minden bizonnyal egy disszertáció sem lenne elég, hiszen a diétakultúra mélyen gyökerezik – jóval mélyebben, mint a korai kétezres évek „heroin chic”-jének térnyerése, vagy a „thigh gap”, azaz a combok közötti rés utáni sóvárgás. 

 

Az étkezés szabályozása már az ókori Görögországban megjelent mint szokás – ekkor a moderált, visszafogott étkezés a magas szintű önkontroll jele volt, amely már akkor is roppant kívánatos tulajdonságnak számított. A kor, a földrajzi elhelyezkedés és a hitrendszer aztán a diétakultúra újabb és újabb formáit sorakoztatta fel. 

Azok az ötletek, amelyeket a nyolcvanas-, kilencvenes években és az ezredfordulón ültetett el a korszellem a tinédzserek és fiatal felnőttek fejében, még most is hatnak, és sok esetben tinédzserkorú lányokra és fiúkra vetítve élednek újra. A Z generáció anyáinak jelentős része úgy nőtt fel, hogy rendben való a napi étkezést három feketekávéban és egy salátában kimeríteni, és a testszégyenítés sem számított problematikusnak.

Az elmúlt évtizedekben nem volt szokatlan és hajmeresztő, az egészségre is veszélyes diétákat folytatni a kívánatos test eléréséért.

A mai fiatalokat már más fából faragták – a hírhedten öntudatos és híresen önreflexív Z generációsok, vagyis azok, akik 1995 és 2010 között születtek, már jóval nagyobb mértékben ismerik fel, hogy enni, sőt, jókat és sokfélét enni bizony fontos – a testnek és a léleknek egyaránt. (Ez persze nem azt jelenti, hogy ez a korosztály egyáltalán nem érintett az evészavarokban.)

Almond mom

Kritikus szemléletük már abban is megmutatkozik, hogy mára a közösségi médiában találóan és nem kicsit szatirikus módon almond momnak, vagyis „mandulaanyának” nevezték el azokat az anyákat, akik saját eltorzult étkezési szokásaikat, sok esetben evészavarukat vetítik ki a gyerekeikre, miközben ők maguk is roppant restriktív, gyakran önsanyargató életmódot folytatnak – mindezt feltehetően fiatalkori beidegződéseik okán teszik.

A mandulaanyákról szóló paródiák, görbe tükröt mutató tartalmak kifejezetten elterjedtek, és látszólag számos fiatal számára a saját valóságukat elevenítik fel a képernyőn. Tömegek számára csengenek ismerősen az „én a te korodban 50 kiló sem voltam”, vagy az étkezőt vegzáló, „de hát most ettél” kezdetű mondatok, amik még az alapvetően diétakultúra-ellenes fiatalok fejébe is beférkőzhetnek idővel. 

Maga a kifejezés onnan jön, hogy ezek az anyák például azt akarják, hogy a lányuk alaposan megrágott mandulát egyen, ha éhes, de semmiképpen se a csokival bevont változatot – és ezt bizonyára nem kegyetlenségből teszik. Mélyre nyúló beidegződéseket és szokásokat nem könnyű csak úgy kiirtani, pláne, ha ezekhez némi poszttraumás élmény is társul, például fiatalkori piszkálódás, bíráló megjegyzések, amelytől a szülő érthető módon inkább megóvná saját gyerekét. Ez természetesen nem igazolja a szülő tettét, és nem is menti fel őt, de abban segít, hogy empátiával és megértéssel forduljunk felé akkor is, ha amit tesz, az egyértelműen káros. 

A Paltrow-ügy 

A mandulaanyák témakörében, meg úgy általában az étkezési zavarokat övező diskurzusban legújabban Gwyneth Paltrow neve kerül gyakorta terítékre. A színésznő a saját életmódjáról beszélt egy podcast vendégeként, ahol az átlagember számára meghökkentően önkorlátozó evési szokásaiba adott betekintést.

Azt persze mindenki beláthatja, hogy átlagos életet élő emberként nem feltétlenül érdemes hollywoodi hírességekhez hasonlítani az életstílusunkat, mivel tragikomikusan eltérő képet kapnánk, azonban az tagadhatatlan, hogy a sztárok befolyása óriási – ezért is problémás, amikor Gwyneth Paltrow egy mondatban beszél időszakos böjtről, levesből és zöldségekből álló főétkezésekről, egyórányi edzésről és szaunázásról, és ezt a mindennapi rutinjának hívja.

Az ominózus podcast gyorsan válaszvideók, paródiák, vagy azt vérkomolyan boncolgató elemzések céltáblája lett – ez önmagában kristálytiszta képet fest a Z és az X generáció között tátongó szakadékról abban a vonatkozásban, hogy tagjai hogyan tekintenek az életszerűtlen, önsanyargató életmódok népszerűsítésére. Míg ezt az étrendet alighanem kevesebben kérdőjelezték volna meg csupán néhány évvel vagy évtizeddel ezelőtt, addig mostanra Paltrow-t annyi kritika érte, hogy kénytelen volt utólag tisztázni magát, és már-már mentegetőzni mindazért, amit elmondott. 

Hadidék a névadók

Nem ő az egyetlen hírhedt példa: a szupersztár modelltestvérpár, Bella és Gigi Hadid édesanyja, Yolanda Hadid néhány évvel ezelőtt egy valóságshow-ban, a Real Housewives of Beverly Hills adásaiban kritizálta lányai étkezési szokásait, és szüntelenül kevesebb evésre utasította őket. („Egyél pár szem mandulát, ha éhes vagy” – tanácsa nyomán született meg maga a mandulaanya kifejezés – a szerk.)

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

YOLANDA (@yolanda.hadid) által megosztott bejegyzés

Yolandát azóta számos kritika érte mérgező viselkedése miatt, amire utólag azt hozta fel mentségül, hogy szavait „kiragadták a kontextusból”. Ez természetesen senkit nem lepne meg, hiszen a valóságshow-k készítői szeretik megbotránkoztatni az embereket a nézettség kedvéért, na meg afelől is lehetnek kételyeink, hogy akár csak nyomokban is tartalmaz-e bárminemű őszinteséget a reality-műfaj, ezek a szavak mégis elhangzottak, és a visszajelzések alapján anyák sokaságának viselkedésmintáit prezentálták a nagyérdeműnek. 

Akinek mandulaanyja van, az fájóan jól ismeri ezeket a sémákat

Ahhoz, hogy ezt a fajta narratívát különösebb romboló hatás nélkül megússza az azt elszenvedő fiatal, bizony jó adag tudatosság szükségeltetik. Ugyan a Z generáció étkezéssel kapcsolatos ismeretei már sokkal kevésbé mítoszokkal és tévhitekkel övezettek, naivitás lenne azt gondolni, hogy a tudás eltünteti az evészavarokat a mai fiatalok esetében, sőt – az idősebb Z generációsok már bőven internethasználó tinédzserek voltak a 2010-es években, amikor a Tumblr-feedeken halomszámra sorakoztak a fotók természetellenesen vékony combokról, nádszálkarcsú derekakról és egyéb, az átlag tinédzser önképére legkevésbé sem pozitívan ható beállításokról.

Hiába lett jelentősen könnyebb hiteles ismereteket szerezni bármilyen témában, hiába terjed az intuitív, vagyis megérzésen alapuló étkezés (amelyet diétakultúra híján simán csak evésnek nevezhetnénk), e külsőségmániás és visszaigazolás-függő korban bizony nem könnyű nem árgus szemekkel figyelni saját testünket.

A 2020-as évek több szempontból is az ellentmondások kora

Míg mostanra be-beférkőzik a nagyobb, vagy a szépségideáltól más módon eltérő testek reprezentációja, és a testpozitív mozgalmat is jelentős diskurzus övezi, az továbbra is megkérdőjelezhetetlen, hogy a mandulaanyák korához hasonlóan, a vékony, feszes, kis testek a legjobban eladhatók – talán annyi a különbség, hogy míg ezt régebben mindenki magától értetődő tényként kezelte, addig ma gyakran álszent módon próbáljuk tagadni a tényeket a probléma valódi orvoslása helyett, és látszatmegoldásokba menekülünk.   

 

Az étkezési zavarok ráadásul még mindig az erősen stigmatizált mentális betegségek sorába tartoznak, hiszen azoknak, akik sosem küszködtek bizonyos ételeket övező félelemmel, nem volt függőség számukra a kalória-számolgatás, vagy nem tudják, mi is az a falásroham, azoknak mindez könnyen hathat amolyan „first world problem”-nek, amelyet voltaképp az áldozat kreál magának.

Pedig az étkezési zavarok valódi mentális betegségek, amelyeket nem szabad félvállról venni, ugyanis nemcsak a betegek mindennapjait tehetik nyomorúságossá, de akár az életüket is követelhetik. A Z generáció között egyéb mentális betegségek is kifejezetten gyakoriak – első interneten felnőtt generáció lévén, valamint a világ feje tetejére fordulásának korában mindez nem meglepő, és egészen sajátos helyzetbe hozza a korosztályt. Azt a korosztályt, amely nem vár állandó és minden kritériumában megfelelő písziséget a szüleitől, ám azt azért igen, hogy tisztelettel legyenek gyerekeik étkezési szokásai iránt, mindaddig, amíg azok nem önkárosítóak.

Fontos szólni arról is, hogy a mandulaanyák általában a legkevésbé sem akarnak rosszat, amikor szigorúbb étrendre sarkallják, vagy nagyítóval figyelik lányuk vagy fiuk evési szokásait, ezek a nők leginkább áldozatai egy olyan rendszernek, amelyben őket is csúnyán rászedték.

Az idősebb korosztályok emellett olyan hatásoknak is ki vannak téve, amelyet fiatalabb nőtársaik még nem észlelnek: ilyen például a nyugati világot jellemző démonizáló hozzáállás az öregedéshez, az idősebb nőket érő láthatatlanság, és a keserű tény, miszerint a nők értéke a koruk előrehaladtával a társadalom megítélése szerint inkább csökken, mint emelkedik. 

  

Abban a világban, amelyben a nők szépsége és az értéke között egyenes arányt állít a társadalom, és ahol a korosodás ellen már-már háborúba küldik a „gyengébbik nem” tagjait, ott egyáltalán nincs rendben azokért a sémákért hibáztatni őket, amelyeket évtizedekkel korábban tanultak – viszont ez nem azt jelenti, hogy ne kellene velük együtt küzdenünk az ördögi kör felszámolásáért és egy olyan világért, amelyben anélkül lehet kövérnek, soványnak, idősnek vagy fiatalnak lenni, hogy az az ember értékét meghatározná.

Hegedűs Eszter

Forrás:

ihsjournalism.online, www.self.com,embodyhealthlondon.com, youtube.com, www.tiktok.com, tiktok.com, tiktok.com, youtube.com, psychologytoday.com 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Hakase_

WMN szerkesztőség