-

Úgy gondolom, az élet néha azért görget hatalmas akadályokat az ember elé, mert feladata van, tanulnia kell.

Fogalmam sincs, milyen lehet boldogan élni, és önmagunkkal rendben lenni. Sohasem tapasztaltam még ilyesmit.

Úgy állok valahogy a pozitív gondolkodással, mint a diétával: tudom én, hogy mit kellene tennem, de nem megy. Egyszerűen nem jön a boldogság.

Az egész azzal kezdődött, amikor belépett az életembe a „mostohaapa”. Képmutatással kezdte: először nevetgélt, elmosogatott, évekkel később pedig kilökött a szobából, és már akkor is görcsbe rándult a gyomrom, ha megláttam a kabátját a széken, amiből tudtam, hogy otthon van. Megkeserítette az egész életünket, láttam, hogyan megy mellette tönkre anyám. Nem tudom, hányszor kellett mentőt hívni hozzá, míg ő csak gusztustalanul mosolygott a bajusza alatt. Számtalanszor végignéztem a pitiáner vitákat, amelyek legtöbbször csak anyám lélekjelenléte miatt nem végződtek késdobálásban. Született egy testvérem (14 év korkülönbség van köztünk), nem örültem neki. Persze tisztában voltam vele: ő az, aki a legkevésbé tehet arról, hogy itt van. (És hál' istennek, hogy itt van köztünk. Imádom.)

Mintegy tízévnyi lelki terror után kilépett az életünkből a „mostoha”, úgy ahogy. Persze övé a ház fele, ő a kiskirály. Igaz, a hitelt már nem törlesztette. Nem számít.

Anya külföldre ment dolgozni, hogy ne ússzon el a ház, és hogy meglegyen a napi betevő. Én lettem az öcsém anyja.

Nem volt könnyű. Vita, veszekedés, (olykor) verekedés, munka, gyerek, háztartás… huszonévesen, szép karrier. Mellette párkapcsolat, élet, vagy valami hasonló. Nyomasztó lelkiismeret-furdalás, ha a testvéremet egyedül hagytam, a szűnni nem akaró rémálmok. Sokszor anyagilag is nehéz volt, úgy éreztem, az Univerzum valamiért nagyon-nagyon meg akar engem leckéztetni. Sajnáltam magam, ez volt a könnyebb út.

Próbáltunk éldegélni, de valahogy mégis úgy jött ki a lépés, hogy visszafelé táncoltunk: elromlott a mosógép, a mikró, csőtörés miatt elázott a konyha, kikapcsolták a villanyt, előfordult, hogy már kenyeret sem tudtam venni, mert nem volt miből. Azt is tudom, milyen érzés kabátban aludni, mert mínusz tíz fokban sem volt fűtésünk. Vagy elromlott a kazán, vagy nem volt mivel fűteni. Emlékszem, hogy görnyedtem a kölcsönkapott olajradiátorra, ami legalább valami minimális meleget adott.

Az öcsém többször is megjegyezte: „Biztosan mi vagyunk a legszegényebbek az utcában.”

Én pedig azt válaszoltam, hogy nem hiszem, mert szerintem van olyan, akinek még nálunk is rosszabb, és örüljünk annak, hogy legalább mi itt vagyunk egymásnak. A többi nem érdekel, nem számít.

Az egyik szombaton vártuk haza anyát, de nem jött. Kerestem telefonon, ki volt kapcsolva. Biztos lemerült. Teltek az órák, azt hittem, megőrülök a félelemtől. Végül anya hívott, hogy ne aggódjunk, kórházban van, autóbaleset érte, de nincs semmi baja, él. Sokk. Meglátogatni sem tudtuk, mert az ország másik végében volt. Majd hazajött megtörten, de szerencsére csak néhány apróbb sérüléssel. Itt van, velünk van, él. Ez a lényeg. Sokat szomorkodott, nem tudta feldolgozni a munkatársa halálát, aki nem volt olyan szerencsés a balesetben, mint ő. Gyakran sírt. Egyre rosszabbul érezte magát.

Aztán jöttek a vizsgálatok, ellenőrzések. Telefonhívás, anya remegő hangon közli, nagy a baj. Követelem, hogy mondja, mi az, de nem akarja, én meg ideges vagyok, üvöltök a telefonba.

Három betű. Három átkozott betű. Pontosan tudom, hol álltam akkor, amikor meghallottam, ami után zokogásban törtem ki. Teljes képszakadás...

Ennek lassan három éve. A mai napig nem tudom kimondani ezt a szót. Anya itt van, velünk van, él. Apukám meghalt, nem ismertem. Anyáért bármit megadnék, de tehetetlen vagyok. Látom, ahogyan szenved, fogy az ereje, aztán megint visszatér. Én lettem az anyám anyja. Sok mindenen túl van, sok mindenen túl vagyunk. Talán egyszer írok róla, most nem megy. Sokan azt mondják, erős vagyok. Igazából nem. Csak úgy csinálok. Közben persze megy a munka, és elvben a párkapcsolatnak is mennie kellene, de elköltöztem, nem bírtam. Ennek az áldozatnak az árán visszakaptam az anyukámat, megint én vagyok a gyerek. Segítek mindenben, bármiben.

Nem kell engem sajnálni, nem szeretném. De legyen sok tanulság, mert az idő véges. Változtam, más az értékrendem, más a gondolkodásom, más az emberekhez való hozzáállásom. De nem mutatom mindenkinek, ki vagyok valójában. Ahogy Bihari Viktória oldalán olvastam: „A humornak semmi köze a jókedvhez.” Így élek, viccelődöm, sokat nevetek. Kívül. Nem mutatom senkinek, hogy mi van a szívem mélyén. Görgetem ezt a hatalmas kődarabot, ami az életem (életünk) útjába állt. Fejlődtem, tanultam. Értelme nem volt, haszna talán lesz.

De néha azt remélem, egyszer valaki felébreszt ebből a rémálomból. És akkor talán én is boldog leszek.

Kata