„Úristen, tönkreteszem a gyerekem életét!” – miért gondoljuk ezt szülőként?

–

A kisbabás élet szűklátókörűsége

10-12 év távlatából már könnyen nagy a szám, de évekbe telt, mire visszafejtettem, hogy a gyerekeim első éveiben mi volt a legnehezebb: az, hogy 

a helyzet, a média és a családtagjaink is elhitetik velük – nem is teljesen szándékosan –, hogy ha hibázunk, azzal tönkretesszük a gyerekünk életét. 

És ez azért nehéz, mert a legtöbb szülő nagyon jól akarja csinálni. Talán azt már megtanultuk, hogy nem kell és nem is lehet tökéletesen, de akkor legalább nagyon jól csináljuk. Így aztán felnagyítódnak olyan – több éves távlatból sokszor már inkább jelentéktelennek tűnő – részletek, amelyekben esetleg hibázunk vagy csak simán hibásnak érezzük magunkat. 

Beszéljünk a döntési fáradtságról őszintén

Amikor az embernek olyan korú gyereke van, aki szinte csak egyetlen kommunikációs módon tudja kifejezni a véleményét – sírással –, akkor iszonyatos teher, hogy szülőként tudnod kell, hogy most éppen azért sír, mert éhes, fázik, melege van, tele van, fáj a hasa, elfáradt, vagy egy ezeken kívüli, teljesen random okból kifolyólag. Ha nem tudod, azt érzed, hogy elbuktál.

És nemcsak ebben kell folyamatosan dönteni, hanem minden ezzel összefüggő dologban: mikor és mit adj neki enni (mi van, ha nem megy simán a szoptatás?), mikor mibe öltöztesd, milyen első cipőt, „fejlesztő” játékokat vegyél neki, mikor fektesd le, keltsd-e fel enni... Egymillió dolog, állandó ütköző inputok és a folyamatos döntési helyzet – ez az első év nagyon röviden összefoglalva. Természetesen van, akinek ez könnyebben megy és a gyerekek adaptálódása is különböző, ami szintén nagyban befolyásolja a dolgot, de szerintem alig akad ma 1-2 olyan szülő, aki nem szorong napi rendszerességgel a gyerekével kapcsolatos dolgokon az első évben.

Mi van, ha elrontom? Semmi!

Most olyat fogok mondani, ami talán furcsa lesz sokaknak: a szorongások okai az esetek döntő többségében teljesen jelentéktelenek már pár év távlatából is. 

Van egy mém, mely szerint az anyatejes és a tápszerrel táplált baba is tökéletesen egyforma lelkesedéssel fogja a random közlekedési eszköz padlójáról felenni a nemondjukki milyen gyorsétteremből származó sültkrumplit kétévesen – és nagyon sok dolognak az első évben tényleg ennyi jelentősége van. Az a baj, hogy nem mindegyiknek (például ilyen a mozgásfejlődés megfelelő sorrendje, ami iskoláskorban is okozhat tényleg nagy bajt), és elsőgyerekes szülőként az információtengerből nagyon nehéz kihalászni, hogy mi az, amire tényleg fókuszálni kell.

DE, és ez most tényleg az, ami miatt megírtam ezt az egész cikket: igazából, ha szereted a gyereked, és jól akarod csinálni a gondozását, akkor egyszerűen nem tudsz olyan bajt okozni, ami nem orvosolható. Az előbb elmondtam, hogy a mozgásfejlődés sorrendje tényleg fontos, mert akinél kimarad a kúszás, annak akár írástanulási nehézségei is lehetnek. Ez így van. De ha egy szeretett, támogatott gyereknek írástanulási nehézségei lesznek, akkor mi van?! Igazából semmi. 

Akaratlanul is csomó nehézséget és traumát okozunk a gyerekünknek, és ez ellen nem igazán tudunk mit tenni. 

Erről szerencsére már sok szakember is kommunikál, de ezekben a cikkekben vagy videókban – nekem kicsit az a bajom – azt mindig hangsúlyozzák, hogy a legfontosabb, hogy szülőként legyél a lehető legtöbbet teljes figyelmeddel jelen a gyereked életében...

És hát én ezt is kicsit lelkiismeretfurdalás-keltőnek tartom.

Minden szülőnek vannak időszakok az életében, amikor nem tud teljes figyelmével jelen lenni, nem tud maximális felkészültséggel és odafordulással meghozni minden piszlicsáré döntést, és azt érzi, hogy „ki a szart érdekel, hogy puha vagy keménytalpú cipőcskében tipeg télen a gyerekem?”... Miközben az egész világ azt sugallja neki, hogy akkor megfelelő szülő, ha van álláspontja ebben a kérdésben is. Sőt, a közösségi média sokszor még ennél is tovább megy: akkor jó szülő, ha azt gondolja, amit az adott X szakértő vagy influenszer mond erről, legyen szó az anyatejes táplálás ideális hosszáról, vagy a túlingerlés versus fejlesztő játékok kérdéséről. 

Sok oka van annak, hogy az anyák szétszorongják magukat

Most, hogy kicsit nagyobb gyerekeim vannak és egy bizonyos távolságról látok rá erre az életszakaszra (mondjuk az óvodáig tartó időszakra), azt gondolom, hogy sokkal kevésbé jelentősek ezek a dolgok, mint ahogy onnan bentről látjuk. Sajnos 

anyaként sokunknak rettentő ingerszegénnyé válik az élete: egy nem beszélő kisbabával, különösebb szociális támogatás (nem anyagira gondolok itt, hanem barátokra, akik megmaradnak mellette, olyan virtuális vagy fizikai terekre, ahol a kisgyerekesek és a nem kisgyerekesek tudnak egymással kapcsolódni) nélkül tengeti a napjait, a legszűkebb családjára utalva, egy olyan társadalmi berendezkedésben, ahol az apáknak 5+5 nap szabadság jár a gyerekük születése okán, és óriási anyagi nyomásban vannak – hát sok sikert. 

Így aztán tényleg az válik a legfontosabb kérdéssé, hogy milyen játékot érdemes vagy nem érdemes online megrendelni (mert sokszor még egy bababoltban sincs megfelelő tér mondjuk szoptatáshoz). És ahogy ez megtörténik, a perfekcionista társadalomban szocializálódott anya nagyon gyorsan eljut oda, hogy akkor ez a döntés most valóban nagyon nagy hatással lesz a gyereke jövőjére, és ha nem jól dönt, akkor mindent elront.

Nem találtam fel a spanyolviaszt, de szerintem nagyon fontos, hogy az anyák mondják el egymásnak, hogy ezek a dolgok 5-10-20 év távlatából tökéletesen jelentéktelenné válnak. Jó tanács nincs a végére, mindenki azt kezd ezzel az információval, amit csak szeretne – és ebben az is benne van, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja, és tovább izgul ezeken az apró (és persze sokszor nagyon cuki) döntéseken.

Tóth Flóra