„Az a kép élt bennem, hogy az anya és az apa olyasvalaki, aki közel áll hozzád, aki minden pillanatban ott van veled, akire támaszkodhatsz. Az apám nem volt jelen az életemben, nem számíthattam rá. Nincs köztünk klasszikus apa-lánya kapcsolat, nem is vett részt a nevelésemben, mégsem tudtam kizárni őt az életemből. Hiszen ami benne van, az bennem is ott van, és mindazt, amit ő átélt, én is cipelem magammal” – meséli a 27 éves Belayane Najoua, Nazsi.

A fiatal nő Budapesten nőtt fel: itt járt óvodába, iskolába, majd később az egyetemi alapszakot is itt végezte. Itt vannak a barátai, a kedvenc helyei, és másfél évvel ezelőtt elindította saját kommunikációs ügynökségét. Sok szál köti a magyar fővároshoz, a története azonban nem itt kezdődött. „A szüleim Olaszországban ismerkedtek meg, de különváltak, amikor édesanyám már várandós volt velem. Körülbelül hároméves lehettem, amikor egyszer találkoztam az apámmal Olaszországban, de olyan kicsi voltam, hogy nem emlékszem rá.

Sokáig azt hittem, félig olasz vagyok. Aztán egy beszélgetés során megtudtam, hogy az apukám valójában marokkói. Őszintén szólva nem nagyon tudtam mit kezdeni azzal, hogy félig arab vagyok. Nem tudtam, ez mit jelent számomra, és az arab kultúrát sem ismertem.

Ma már azonban büszkén mondom, hogy félig marokkói vagyok.”

„Olaszul szóltam bele a telefonba: szia, a lányod vagyok” Nazsi története megszakadt kapcsolatokról, szülőkről és az önismeretről
A fotó Firenzében készült, ahol a szülei éltek Nazsi érkezés előtt. Nazsi az egyetemi alapszak után úgy érezte: nem Magyarországon a helye, hanem valahol máshol, és a gondolataiban mindig visszatért Firenzéhez, így végül oda is költözött ki. – A kép Belayane Najoua tulajdona

Ahogy közeledett a 18. születésnapja, Nazsiban egyre erősödött a vágy, hogy felkeresse az apját. „Édesanyámra hihetetlenül felnézek, és tisztelem azért, ahogyan felnevelt egyedül, de nem igazán hasonlítunk egymásra – sem külsőleg, sem belsőleg. Volt bennem egy hiányérzet: szerettem volna többet tudni arról, ki vagyok, és miért vagyok olyan, amilyen. Az járt a fejemben, hogy talán magamat is jobban megismerhetem azáltal, ha megtudom, milyen ember az apukám.”

Egy nap aztán Nazsi az édesanyja tudta nélkül megszerezte az apja telefonszámát.

„Olaszul szóltam a telefonba, köszöntem neki, majd azt mondtam: szia, a lányod vagyok. Ezután hosszú csend következett, és azt hittem, le fogja tenni. Az első kérdése az volt, hogy boldog vagyok-e, ami teljesen váratlanul ért. Nem is tudtam, mikor kérdezte meg tőlem ezt utoljára bárki.

Beszélgettünk még néhány általános dologról, aztán elköszöntünk egymástól.”

Az első személyes találkozás

 

Csatlakozz a WMN-Tagsághoz!

Ezt a tartalmat csak a WMN-tagok olvashatják tovább.
Legyél te is a közösségünk része, támogasd munkánkat!

Szükségünk van a támogatásodra.

Megnézem a tagsági csomagokat
vagy bejelentkezem

Kaiser Orsolya

Ehhez a cikkhez az Alrite hangfelismerő programot használtuk.

A kiemelt kép illusztráció, Forrás: Belayane Najoua, Unsplash/ CALIN STAN, Guillaume de Germain