Ha van társadalmi fogadókészség a dehumanizációra, annak erőszakos vége is lehet

–

Poloskák és tiltások

„A mai ünnepi összesereglés után jön a húsvéti nagytakarítás: átteleltek a poloskák. Felszámoljuk a pénzügyi gépezetet, amely korrupt dollárokból vásárolt meg politikusokat, bírókat, újságírókat, álcivil szervezeteket és politikai aktivistákat” – mondta Orbán Viktor miniszterelnök a március 15-i beszédében. Majd néhány napra rá az országgyűlés megszavazta a Pride-ot betiltó törvényjavaslatot, amit aztán Sulyok Tamás köztársasági elnök alá is írt.

„A dehumanizációt a szociálpszichológia egyfajta észlelésként értelmezi: arról szól, hogy amikor konkrét egyéneket, vagy akár csoportokat észlelünk, mennyire fosztjuk meg őket azoktól a tulajdonságoktól, amikről azt szoktuk gondolni, hogy az embert emberré teszik – mint mondjuk az intellektus, illetve az emberi természet –, és megkülönböztetik az állatoktól vagy a tárgyaktól” – kezdi dr. Hadarics Márton szociálpszichológus.

Amint azt kifejti: a dehumanizáció tipikus formái közé tartozik a tárgyiasítás, a démonizáció és deifikáció (istenítés, istenkép gyártása) – bár utóbbi inkább konkrét személyekre szokott irányulni, nem annyira csoportokra –, és emellett ott van még az állati dehumanizáció. „A legtöbbször utóbbi kapcsán kerül elő a dehumanizáció a közbeszédben. A patkány, poloska, féreg, csótány típusú hasonlatokat pedig általában egy konkrét közösségre, nem is feltétlenül egyénekre vonatkoztatják.

Ennek a pszichológiai funkciója, hogy arra hívja fel a figyelmet: van egy kisebbség, egy csoport, ami kárt okoz vagy akar okozni a többségnek. És azzal, hogy a dehumanizáció, illetve vele együtt a morális kirekesztés megtörténik, a legalapvetőbb erkölcsi szabályok hatása alól vonják ki az adott csoportot – az ilyen szabályok akadályozzák meg többek közt azt is, hogy ne ártsunk a másiknak.”

Hogyan hat a kisebbségekre, sebezhető közösségekre, ha célkeresztbe állítja őket a hatalom?

Hadarics Márton szerint az, hogy a dehumanizálás milyen hatással lehet az áldozatokra – mert nyugodtan lehet az elszenvedőit áldozatnak nevezni –, nagyban függ attól, hogy az adott egyén vagy csoport hogyan tekint magára. Mennyi készséget, kompetenciát és hatalmat tulajdonít magának, amelyek segítségével ellen tud állni, illetve mennyit annak, aki felől a dehumanizációt elszenvedi.

Akkor ha viszonylag kiegyenlített erőviszonyokról van szó – és a poloskázás esetét ebből a szempontból a szociálpszichológus ide sorolja, mert bár a közjogi hatalom a kormánynál van, de magának az ellenzéknek nagyon tágan értelmezve azért megvannak azok a kompetenciái, civil know-how-i, amik az ellenállást segítik –, a legtipikusabb reakció a harag, a felháborodás és sok esetben a cselekvés.

Viszont más a helyzet a szociálpszichológus szerint, ha olyan csoportról beszélünk, amely hierarchikus szempontból alávetett helyzetben van, hatalom és azon eszközök nélkül, amelyekkel az esetleges felháborodásuk ellenálláshoz vezethetné őket.

„Ilyen esetekben a gyakrabban előforduló válaszreakció, ami megjelenhet akár csoportszinten, akár egyénileg, az a szégyen, a stigmatizáltság és a megkülönböztetés érzése, illetve a jogfosztottság, ami önmagában rengeteg szorongást szül olyan hétköznapi helyzetekben is, amikben a többségi társadalom tagjai ezeket az érzéseket nem tapasztalják.

A legextrémebb helyzet pedig, amikor egy társadalom olyan szinten elnyomó módon működik, hogy ezt az alávetett egyén és csoport is egy idő után helyénvalónak tartja, elfogadja, hogy ez a világ rendje.”

Felerősíti a társadalmi polarizáltságot

Minél polarizáltabb egy társadalom, az ebből fakadó feszültségek annál inkább leszivárognak az egyének mindennapjaiba – figyelmeztet Hadarics Márton.

Az ellenséges retorika sokak számára legitimálja és még hozzáférhetőbbé teszi az olyan válaszreakciókat, mint az agresszivitás, a passzív-agresszió vagy akár a verbális, és végső esetben a fizikai erőszak. És ha ezek egyfajta problémamegoldó módszerként mind hozzáférhetőek a fejünkben, könnyebben is nyúlunk majd utánuk a mindennapokban.

A szociálpszichológus felidézett olyan, Amerikában végzett kutatásokat is, amelyekben megfigyelték: egyes nagy nézettségű, ám alapvetően agresszív sporteseményeket – mint az amerikai foci vagy a box – követően átmenetileg megnő az erőszakos cselekmények száma. Mert bár ezek a sportesemények, és a bennük megjelenő erőszak kontrollált keretek között zajlik, a néző tudattalanjában mégis hozzáférhetőbbé válik az agresszió – így megoldásként is hamarabb nyúl érte.

„Ez egy teljesen tudattalan mechanizmus. De gondoljunk csak bele: ha ez egy-egy limitált időintervallumban zajló sporteseménynél megfigyelhető, akkor mi történhet, ha a közbeszédet tartósan agresszió, dehumanizáció, ellenségkép-keresés hatja át? Ha ez oda-vissza megy, ha állandóan ezt látjuk a tévében, ezzel találkozunk az interneten. A közbeszéd eldurvulásában pedig nemcsak a politikusoknak, hanem a közszereplőknek is komoly felelőssége van” – figyelmeztet a szociálpszichológus.

Akkor innentől ez a norma?

A szociálpszichológus szerint ebben a kérdésben sokat számít, hogy maga a dehumanizáló retorikára egyszeri esetben volt csak példa, vagy már kezd normatívvá válni az adott közegben. „A mostani helyzetet pedig épp utóbbi miatt tartom személy szerint aggasztónak. A poloskázás után elkezdett az interneten terjedni egy mém, amelyen egy magyar címeres bakanccsal taposnak egy poloskára, és a jobboldali sajtó is elkezdett ráerősíteni erre a retorikára. Ha csak egyszeri elszólásról lett volna szó, annak még nem feltétlenül lenne ehhez hasonló, tovanyúló hatása.

De ha emberek tömege azt érzi, hogy mostantól ez a keret, a normatíva azzal kapcsolatban, hogyan lehet gondolkodni olyan emberekről, csoportokról, akik eltérő véleményt képviselnek, mint ők, annak akár nagyon súlyos, hosszú távú következményei is lehetnek.”

Hadarics Márton ezzel kapcsolatban azt is kiemeli: az igazi veszélyt az jelentheti, ha kap egy morális keretet, és ezáltal morális felhatalmazást az egész történet – „a mi kötelességünk, hogy kitakarítsuk őket” –, mert ezáltal tudattalan mechanizmusként rögzülhet sok emberben, hogy rájuk nem vonatkoznak azok az általános erkölcsi irányelvek, amiket minden emberrel szemben fontos lenne betartani. Ilyen esetben a szociálpszichológus szerint az ártás nem egy tolerált valami marad csupán, hanem céllá válik.

„A globális kirekesztés nem egylépcsős történet, van benne fokozatosság, ami általában azzal kezdődik, hogy az egyik csoportnak az az észlelése támad a másikról, hogy az direkt ártani akar nekik, és az ártó szándék észlelése miatt úgy gondolják, fel vannak rá hatalmazva, hogy megvédjék magukat. Innen indul az a kirekesztési spirál, amely aztán egyes emberek, illetve csoportok megbélyegzéséhez, dehumanizálásához vezethet” – mondja.

A közös ellenségkép segít összezárni

Amint azt a szociálpszichológus kiemeli, egy közös ellenségkép kialakítása és dehumanizálása a hatalom részéről nagyon tudatosan használt eszköz a céljaik eléréséhez: a hatalom megragadásához vagy épp megtartásához.

„Vannak kutatások, amelyekben azt vizsgálták utólag, hogy egy súlyos politikai erőszakot, atrocitást, akár egy genocídiumot – de a holokausztnál is vizsgálták – megelőző parlamenti beszédekben retorikailag milyen tendenciákat lehet megfigyelni. Azt találták, hogy ennek érzelmileg van egy szekvenciája: először a harag, illetve a felháborodás keltése jelenik meg egy adott csoport vagy személy irányába, utána a megvetés, amit arra alapoznak, hogy ha valaki ennyire ártani akar másoknak, akkor ő erkölcsileg annyira züllött – legyen szó konkrét emberről vagy közösségről –, hogy nem méltó a tiszteletre.

A legvégén pedig az undor keltését célozzák – ami sokszor egyébként kiegészülhet a dehumanizációval –, arra ráerősítve, hogy amit az adott csoport vagy egyes emberek művelnek, az már annyira erkölcstelen és elfogadhatatlan, hogy nem tehetünk mást, minthogy megszabadulunk tőlük. Először csak szimbolikusan, mintha nem is lennének – tiltsuk be a Pride-ot –, aztán ha nagyon eldurvul a dolog, akkor fizikai atrocitások is előfordulhatnak.”

Míg az emberek sokszor tudattalanul, a politika nagyon is tudatosan alkalmazza

Ha egy társadalomnak valamilyen oknál fogva sok bizonytalansággal kell szembenéznie – háborúkkal, gazdasági válsággal, járványokkal –, az emberek ösztönös pszichológiai reakciójává válik a biztos pontok keresése, és a szociálpszichológus szerint nagyon sokszor épp a domináns, hagyományos társadalmi normák jelentik ezt a biztos pontot.

„Egy ilyen lelkiállapotban, meg egy ilyen társadalmi közegben minden olyan hívószóra, ami a nem konvencionális csoportok veszélyére int, arra tényleg jól rezonálnak az emberek. Ilyenkor jönnek elő az olyan szólamok, hogy az ember csak férfi vagy nő lehet.

A bizonytalanság megszüntetésének vágya miatt válságos időszakokban sokszor figyelhető meg egy jobbra tolódási irány, és ilyenkor könnyebb a többség számára nem konvencionális csoportok felé terelni az indulatokat (pl. LMBTQ-emberek vagy akár bevándorlók irányába).”

A dehumanizáció egy olyan politikai eszköz, ami szinte mindig bevethető, és be is vetik, de a szociálpszichológus szerint az viszonylag ritka, hogy tudatosan sokáig – akár genocídiumig – elvigyék. De Hadarics Márton kiemeli: ha van társadalmi fogadókészség egy ilyenre, akkor nagyon csúnya – akár politikailag felülről szervezett, erőszakos – vége is lehet. „Nyilván ezt nem lehet megjósolni előre azért, mert ez tényleg egy összjáték. A hatalom ugyanis nemcsak igyekszik formálni a társadalmi attitűdöket, hanem közben, mivel szüksége van a szavazóira, és a szavazatokra, ezért sok esetben a társadalmi attitűdökből kiindulva cselekszik. Én reménykedem benne, hogy a magyar össztársadalomban nincs tömeges fogadókészség a dehumanizációra.”

Javítható még a mostani helyzet?

A szociálpszichológus egyébként az őszödi beszédtől datálja azt a fajta váltást, ami az egyre durvuló közbeszédhez vezetett. Előtte szerinte nagyon extrémnek számított a politikai életben például a nyilvános hazug-ozás. És bár Hadarics Márton úgy véli, magánemberként mindenki közös érdeke lenne, hogy egy tisztább közbeszéd irányába mozduljunk el, az érintettek politikai cselekvőként nem ezt fogják szorgalmazni – ahogy azt már korábban említettük: nem érdekük.

„Remélem, hogy tévedek, de szerintem már túl vagyunk azon a ponton, ahol akár rövid-, akár középtávon helyre lehetne tenni a kárt, ami keletkezett.

Mindkét tábor ugyanis úgy tekint a másikra, mint egy erkölcsi státuszától teljesen megfosztott valakire, egy gonosz közösségre, aki a közérdek ellen, csak az önös vagy anyagi, hatalmi érdekeiért cselekszik, tehát árt a közösségnek – mind a két oldal ezt hangsúlyozza. Mivel ez a morális kirekesztés gyakorlatilag már megtörtént, hogy innen vissza lehet-e jönni egy olyan állapotba, ahol a másikkal kapcsolatban még ha nem is értünk egyet, de legalább azt nem vitatjuk el, hogy ő is a közjót akarja, csak esetleg más eszközökkel, azt nem tudom. Azért nehéz ez, mert, ha már egyszer az a feltételezésem, hogy a másik direkt akar ártani, akkor ott nehéz egy olyan kommunikációs keretet teremteni, amelyben nem történik meg ez az erkölcsi kirekesztés.”

Bár a szociálpszichológus szerint vannak tankönyvi megoldások, amelyekkel a helyzet mérsékelhető, és bizonyos megbékélés indulhatna el, ám ahhoz engedményeket kellene tenni, és egyre növelni azokat a másik fél irányába.

„Csak az a baj, hogy ehhez tényleg szükség lenne elköteleződésre amellett, hogy valamilyen szinten a megbékélés megtörténjen, de én most azt látom, hogy ez egyik félnek sem érdeke hatalompolitikai szempontból. Mert onnantól kezdve, hogy ha a törzsszavazók fejébe bekerül, hogy az ellenzékiek tényleg, még ha nem is tartunk ott, hogy poloskák, de mondjuk minimum hazaárulók, akkor ott már nagyon nehéz lenne másnap megmagyarázni, hogy mégis miért működünk együtt egy árulóval. Emiatt én most nehezen látom a kiutat, de remélem, az élet rám fog cáfolni.”

Filákovity Radojka