Steiner Kristóf: Hatalmunkban áll változtatni. Nem azt, ami történik, de a reakciónkat biztosan

–

Akkor azt mondtam magamban: „minden legyen úgy, ahogy lennie kell” – bízva benne, hogy elvárásoktól mentesen minden korábbi jókívánságom megvalósul majd. Hiszen mindennek jól kéne lennie, nem? 

És most megint itt voltam

Négy évvel az után, hogy elköltöztem innen – ezúttal tizenhat nagy utazóval, akik megtiszteltek minket a bizalmukkal, és kánaáni kalandokra indultak velünk Izraelbe és Palesztinába. Landoltak, majd egyenesen Jeruba kocsiztunk, becsekkoltunk, és együtt indultunk felfedezni az óváros kacskaringós utcácskáit. 

Álltunk a fal előtt, fél szemmel sandítgattunk néha egymásra, kit hogyan érint, vagy ki hogyan érinti meg a falat. Én kicsit úgy éreztem, hogy jobban teszem, ha hagyom inkább őket kívánni, helyettem is. Hátha az övék „működik” majd. Ránk férne. Az utazás még az utolsó pillanatban is bizonytalan volt: az elmúlt időszak a szokásosnál is kaotikusabb volt. A teljesség igénye nélkül, oda-vissza szurkálás, lövöldözés, kocsikkal tömegbe hajtás palesztin és izraeli oldalon, kormányellenes tüntetések Izrael-szerte, terrorcselekmények Tel-Aviv kellős közepén… 

Mégis jöttünk – mert most még legalább lehetséges. Bár akadtak szép számmal, akik szerint eleve lehetetlen volt, amit a fejünkbe vettünk.

„Ti ketten lesztek felelősek tizenhat emberért… egy háborús övezetben?!

Jeruzsálemben, Abu Goshban, Betlehemben, Beit Jalában, Jerikóban, a Holt-tengernél és Tel-Aviv Jaffában?”

„Csak várj, amíg a muzulmánok és vallásos zsidók megszólnak, leköpnek, megköveznek – amiért melegek vagytok, hosszú a hajatok, és 13 világi, európai hölggyel sétálgattok együtt…” – néhány hang, melyek megütötték a fülünket.

Ugorjunk gyorsan a búcsúesténkre…

…Amikor könnyekkel a szemünkben és szívünkben búcsúztunk el utazóinktól. Együtt bejártuk Jézus keresztútját, a Via Dolorosát. Beduin táborokon és Ciszjordánia sivatagain vezettünk keresztül. Barlangokat másztunk meg a Kísértés hegyén, a világ legősibb városa felett.  A legcsodálatosabb palesztin maqlubát kóstolhattuk meg egy családi biofarmon. Meglátogattuk a Születés Templomát új idegenvezető barátunkkal, akibe egytől egyig mind belezúgtunk, és aki történetesen a palesztin hatóságok katonája is volt. 

Izraeli katonával számtalanszor beszélgettem, de palesztinnal mindeddig nem. Azt mondta:

„Ha több, hozzátok hasonló ember merne idelátogatni, talán megváltozhatna a vélemény arról, hogy ki az igazi ellenség: a vezetőink mindkét oldalon, akik félelemkeltésre, hatalomszerzésre használják mások nyomorát.”

Sétáltunk az Izraelt és Palesztinát elválasztó fal mellett, remény és kétségbeesés üzeneteit olvasva, szülinapoztunk – életem tán leglélegzetelállítóbb vacsoráját fogyasztva, egy nembináris séf palesztin éttermében. 

Felkötöttük a Kabbala vörös fonalát, melyet Ráhel sírjánál áldottak meg, és meditáltunk, hogy legyen erőnk változni és változtatni. És persze táncoltunk, énekeltünk, lakomáztunk, koccintottunk, puszizkodtunk, ölelkeztünk, fogtuk egymás kezét – mindenhol, bárhol, ahol kedvünk volt.

Egy pillanatra sem titkoltuk, hogy melegek vagyunk, és azt sem, hogy Nimi Izraelben született, de mindig elmondtuk: mi nem vagyunk sem Izrael- sem Palesztina-ellenesek, mi emberbarátok vagyunk. Mind biztonságban, és áldottnak éreztük magunkat. 

Ezzel pedig… bezártam egy kört

Amikor 2009-ben felfüggesztettem a két-háromlaki életet Budapest, London és Tel-Aviv között, és életvitelszerűen Izraelbe költöztem, elképesztően naiv voltam mindazzal kapcsolatban, ami a Közel-Keleten történik. A közösségi média még éppen csak ébredezőben volt, az Arab tavasz még váratott magára, a világ(om), beleértve Tel-Avivot pedig annyira másmilyen volt, hogy nemcsak palesztin, de még muzulmán emberrel sem nagyon találkozhattam. Így aztán azt tudtam csak, amit azok tudtak, akik körülvettek. 

Az első három évben, emlékszem, szinte meg sem kérdőjeleztem, hogy amellett, ahogyan a férjemtől, a szüleitől, a barátaimtól, a hírolvasótól, meg az utca emberétől hallok a háborúról, létezhet-e másik igazság is. Rasszista sosem voltam, de ha igazán őszinte akarok lenni, kicsit befogtam a bal fülemet, hogy erős lábakon állhasson az ideológiám. Aztán amikor nem csak Palesztinában, de a világ legtöbb arab országában is felfedezték az emberek, hogy hála a közösségi platformoknak, végre hallathatják a hangjukat, elkezdtem figyelni. 

Hamar megértettem, hogy a fal túloldalán rekedt emberek nagyja, vajmi keveset tud arról, hogyan gondolkodik, beszél, él egy átlagos izraeli.

Nagyon szerencsésnek vallom magam, amiért ebben a korszellemváltásban fizikailag is ott lehettem. A Tel-Aviv Egyetemen egyre-másra „coming outoltak” az arab hallgatótársaim: valójában nem izraeli arabként, hanem palesztinként azonosítják magukat, és egyre több kíváncsi és érzékeny izraeli kezdett társadalmi szerepet vállalni a palesztinok jogainak védelmében. 

Volt izraeli barátom, aki egy évvel korábban még nem mert beülni a taxiba, ha azt arab sofőr vezette, ekkorra viszont – sokadmagával, hétről hétre – palesztin juhászokhoz csatlakozott nyájat terelni, hogy megvédhessék őket a cionista telepesek támadásaitól. Ám a tény, hogy Jaffa titkos kis bárjaiban palesztin DJ-k zenéltek, a bevásárlóközpontok illatszerboltjaiban hidzsábot viselő lányok dolgozhattak, és trendi éttermek és menő szállodák konyhái karoltak fel palesztin származású séfeket – természetesen – nem hozta el a világbékét.

Csak a konfliktus örök

Ahogy látványosan szűkülni kezdett a szakadék a zsidók és az arabok között, egyre-másra nyíltak meg a hatalmas gödrök izraeliek és izraeliek, zsidók és zsidók között. Egyre többen hangoztatták: egy zsidó állam létezése akkor igazolt, ha minden más marginalizált közösségnek védelmet nyújt, ezzel egy időben pedig egyre többen álltak a keményvonalas vallásosság oldalára – ők azok, akik szerint nem, hogy nyitni Palesztina felé, de szombaton - Sábeszkor - autót vezetni, pészahkor nem kóser ételt fogyasztani is tilos, ja, és a földrengés a melegek hibája.  

És mivel az előbbi kategóriába tartozó családoknak többnyire két-három gyerekük születik, míg a vallásos családoknál tíz, és mivel az állami vezetés sokkal inkább az utóbbiakat támogatja, a helyzet, mondjuk úgy, komplikált. Olyannyira, hogy hónapok óta, hétről hétre több százezer fős tüntetéseken kiáltozza az izraeli tömeg a „demokrácia” és a „szégyen” szavakat, ellenezve a beiktatásra váró igazságszolgáltatási reformokat, mely szerint az kormány a legfelsőbb bíróság élére kerülhet, saját bíráit helyezve döntéshozó pozícióba. 

A helyzet nagyon hasonló ahhoz, ami nálunk, Magyarországon történt az alaptörvény-módosítások kezdetekor… csak nálunk végül nem jelent meg egymillió ember az ország összes nagyvárosának főterén, az országutak mellett, a hidakon, lezárva a forgalmat, követelve az – akkor még – salátatörvények visszavonását. Mindeközben persze az ország és autonómia közötti konfliktus is fenntarthatatlan  

a „szemet szemért, fogat fogért” elvet követve, hetente történnek terrorcselekmények, hol palesztin gyerekek, hol izraeliek szurkálnak, hajtanak a tömegbe kocsival, vagy lövöldöznek egymásra, mindeközben a Gázai övezetben élők száma két és fél millióra növekedett – 350 négyzetkilométeren. 

Összehasonlításképpen – Magyarországé 93 000 négyzetkilométer. Hihetetlen, hogy „csak” tizenhárom évről beszélünk. Mennyi minden változott azóta. A legkevésbé szignifikánsabb változás az, hogy én négy évvel ezelőtt elköltöztem – onnan is. Semmit sem oszt vagy szoroz Izrael életében, hogy ott vagyok-e. Erre a következtetésre jutottam, mikor már sokkal kevésbé naivan felismertem, hogy az emberségért akkor is tudok küzdeni – a magam békés eszközeivel –, ha beismerem magamnak:

Amennyire hálás vagyok az Izraelben töltött évekért, pont annyira telítődtem velük

Amikor elkezdtem átjárni a palesztin területekre, találkoztam olyanokkal, akik pont olyan elvakultan démonizálták az „ellenséget”, mint amihez hozzá voltam szokva odaát, ám az emberek nagy része – lám, békéről, befogadásról, elfogadásról beszélt. Én pedig a mindenkinek kijáró emberi méltóság képviselőjeként egy életre búcsút intettem a zászlóválasztásnak. Ezzel együtt magamra vállaltam, hogy nagyon kevés olyan ember lesz – bármely oldalon – aki nem tart gerinctelen, kétszínű árulónak. De nem baj – legalább nem fogok többé abba a hibába esni, hogy társadalmi nyomásra bólogatok. 

A terrorizmus definíciója: erőszakos stratégia, mely félelemkeltés révén politikai, ideológiai vagy vallási célokat szándékozik kikényszeríteni. Ez jelenleg mindkét oldal extrémistáinak metódusát lefedi, sok esetben a központosított hatalom akcióit is.

Gyerekeket használnak, akiknek – tizenhat-tizennyolc évesen még nemigen értek meg a fejükben azok a kérdések, a lelkükben azok a tapasztalatok, amik segíthetnének eligazodni nekik ebben a káoszban, így büszkén és „bátran” veszik fel a fegyvert a fiatalok, majd huszonévesen, traumáktól sújtva keresik a válaszokat.

Van, amiben te döntesz

A szabad akarat volt vegán vakációnk talán legtöbbet emlegetett beszédtémája. A dolgok véletlenül, sorsszerűen, vagy a döntéseink nyomán történnek? Van esélyünk a saját filmünk alkotóinak lenni, vagy mindig más „rendez” minket? Esténként körbeültünk, megosztva, hogyan hat ránk az utazás, honnan jöttünk, merre tartunk. Volt, akik vallásosnak, más spirituálisnak tartotta magát, és volt, akik nem hisz, csak az érzékszerveiben… Abban egyetértettünk: hatalmunkban áll változtatni – nem azt, ami történik, de a reakciónkat biztosan.  

Néha a körülmények foglyai vagyunk – fasiszta vezetőké, terrorista diktátoroké, egyesek a parlamentjeinkben pöffeszkednek, mások a közvetlen környezetünket mérgezik – mert a pokol ereje, pont mint a mennyeké, kiszámíthatatlan forrásokból érkezhet meg az életünkbe. A szabad akarat nekem azt jelenti: én vagyok az ok – nem pedig az okozat. Arra törekszem, hogy eredet legyek, ne pedig következmény. Ez az oka annak, hogy vegán kulináris-kulturális kirándulásaink nemcsak az ételről szólnak, hanem a tudatosságról is. 

Ha tudatosak maradunk, szabadok vagyunk. Ha elveszítjük a kapcsolatot a Fénnyel, a Sötétség azonnal kihasználja a lehetőséget.

Lehet világot gyújtani akkor is, mikor feketeség vesz körbe, de kihívás lesz megtalálni a fényforrást. Az ilyen intenzív élmények után időbe telik, amíg megértjük, mi is történt velünk. Eszter, Zsófi, Csilla, Kata, Andi, Ildikó, Andrea, Mónika, Andika, Bogi, Gabi, Dóri, Zsuzsa, Péter, Krisztián, István, Nimi, és mindenki más, aki fogadott, vendégül látott, etetett, itatott, vezetett, minket – köszönjük a gondoskodást, a törődést.  

És mindenkinek, akinek kétségei voltak, és azoknak is, akiknek nem – igen, mi, két nyüzüge, meleg srác, akiknek a mindenkinek kijáró emberi jogok mellett nincsenek politikai érdekeik, vallásuk a szerelem, nemzetiségük: földlakó, megfogtuk a bátor, csodálatos, igaz szívű vendégeink kezét, és megmutattuk, mit jelent számunkra ez a páratlan földdarab. Jeruzsálem imádkozik, Tel-Aviv játszik – igaz, de számomra az ima is játék, a játék is ima. Az én a papom, imámom, rabbim, lámám, sámánom lehet a kutya, aki szembejön Tel-Aviv tengerpartján. 

Vagy az öreg néni, akinek segítettem cipelni a táskáit a jaffai bolhapiacon. Ugyanazt az áhítatot érzem – kápolnában, zsinagógában vagy mecsetben, vagy a bárban, főleg, ha happy hour van. Vagy vintage ruhaboltban. Vagy a hotelszoba ágyán, kávéval a kezemben, épp csak ébredezve.

A ragyogás, melyhez imádkozunk, mindenkiben pislákol.

A világ alkotóeleme a Fény! Az üzenet, amit a Messiástól várunk, titokzatos forrásokból érkezhet, mint Horváth Esztertől, társ-szervezőnktől, akinek tavaly év végén kipattant a fejéből az utazás ötlete. 

Számomra vegán gasztrotúránk vendégei mind Isten hírnökei voltak.

Képek: Czaban Mate, Salamon Sara, Pia Anna, Chris Saums, Nimrod Dagan

Steiner Kristóf