–

Mielőtt mélyebben belemennénk a témába, csináljunk egy rövid gyakorlatot. Én véletlenszerűen felsorolok néhány traumafajtát, és arra kérlek, csak csendben, magadban figyeld meg, melyik érint meg a leginkább, tudsz-e esetleg sorrendet felállítani köztük:

  • válás

  • háború

  • szakítás

  • csődbe ment vállalkozás

  • vetélés

  • hűtlenség

  • haláleset – betegségből fakadó

  • haláleset – balesetből fakadó

  • tartós betegség

  • abortusz

  • konfliktus egy baráttal

  • egy munkahely elvesztése

Sikerült, igaz? Noha számtalanszor hangsúlyozzuk, hogy a problémák súlyát nem szabad összehasonlítani, és teljesen természetes, hogy mindenkinek a saját nehézsége a legnagyobb, mégis nehéz elképzelni, hogy bárki képes lenne egyenrangúként kezelni a fent felsorolt kríziseket. Tetszik vagy sem,

a társadalmunkban létezik egyfajta traumahierarchia, és a túlélők e hierarchiában elfoglalt helye nagyban befolyásolhatja, mennyi támogatást és empátiát kapnak környezetüktől – és milyen hosszan.

Ez azonban számos probléma melegágya: amellett, hogy relativizálja a problémák súlyát, a rendelkezésre álló támogatást is torzítja – mind egyéni, mind rendszerszinten –, és az áldozathibáztatásnak is megágyaz.

Kik kapnak együttérzést – és miért?

Kaytee Gillis pszichoterapeuta a Psychology Today-en publikált cikkében arról számol be, hogy óriási különbségeket lát abban, mekkora empátiára számíthatnak a kliensei. A létra legtetején egyértelműen a háborús veteránok állnak: az ő traumájuk megkérdőjelezhetetlen – olyannyira, hogy belőlük indult ki a poszttraumás stressz szindróma (PTSD) kutatása –, ráadásul hozzájuk erősen kötődik a hős és a megsebzett harcos archetípusa, ami a legtöbb emberben automatikus empátiát és tiszteletet vált ki.

A „személyes kudarcok” elszenvedői már nem „büszkélkedhetnek” ilyen előkelő pozícióval. Ahogy a létrán lejjebb haladunk, ott sorakoznak a kevésbé egyértelmű krízisformák, mint a gyász, a válás vagy egy bántalmazó kapcsolat okozta seb, amelyek megítélését már jóval több tényező árnyalja.

Ennek okai messzire vezetnek. Míg Gillis elsősorban a trauma megkérdőjelezhetőségének irányából közelít – rámutatva, hogy az olyan krízisekhez, mint a családon belüli erőszak vagy a szexuális bántalmazás, még mindig erős áldozathibáztatás tapad –, én ezt kiegészíteném egy másik szemponttal is: bár erről nem találtam átfogó kutatást, személyes meggyőződésem, hogy a trauma észlelt előfordulási gyakorisága, megszokottsága is nagyban befolyásolja, hogyan reagál rájuk a környezet.

Min múlik tehát, hogy mivel tudunk empatizálni?

Hadd hozzak erre példát a művészetterápiás csoportomból. Körben ülünk, a résztvevők sorra mesélik el történeteiket. A sort egy idős nő kezdi – nevezzük mondjuk Annának –, aki elmondja, hogy tavaly elhunyt a férje, azóta özvegy. A történetét többen is megkönnyezik: Anna fájdalmának súlyát senki sem kérdőjelezi meg, a csoport tagjai támogatásukat fejezik ki felé. Pár perccel és néhány megszólalóval később újabb nehéz történet hangzik el: Éva élete egyik legnehezebb döntéséről, az abortuszáról beszél. Noha az eset már évekkel korábban történt, még mindig aktívan kísérti a bűntudat és a szégyen, ami rányomja a bélyegét a kapcsolataira is. Éva történetére is együttérzéssel reagál a csoport. Ezután Péter következik, aki a 18 éves fiát veszítette el motorbalesetben. A története mindenkit letaglóz, olyannyira, hogy a beszélgetés hátralévő részében szinte kizárólag hozzá kapcsolódnak a résztvevők – mintha Anna és Éva megszűntek volna létezni.

Bár a csoportban empatikus és érzékeny résztvevők ülnek, mégis kialakult a traumahierarchia – minek köszönhető ez?

Úgy gondolom, a válasz több tényezőből áll, és érdemes több oldalról is megvizsgálni. Egyéni triggerek és társadalmi narratívák ugyanúgy szerepet játszanak benne, mint az, amit Gillis is kiemel: a trauma megkérdőjelezhetősége. Amit Anna átél, az borzasztó, ugyanakkor normatív krízisnek tekinthető: a párja idős volt és beteg, és az élet rendje, hogy egy ponton meghalt, még ha jelentős űrt is hagyott maga után. Éva fájdalmát is átérzi a csoport, ám a „megkérdőjelezhetetlenség” fogalma már kevésbé illik rá: kilóg az „ártatlanság szűk keretéből” (ahogy Gillis fogalmaz), hiszen a története eleve stigmatizált, ráadásul saját döntéshez kapcsolódik, ami miatt sokan, akár tudat alatt is megbélyegzik őt. Végezetül ott van Péter, aki tökéletesen megfelel a „perfect victim”, azaz „tökéletes áldozat” narratívájának. Az, ami vele történt, sokkoló (a fia mindössze 18 éves volt), véletlenszerű és váratlan (egy fiatal ember esetében még hosszú életre számítunk), és teljesen érthetetlen és igazságtalan is: sem egyéni döntés, sem életkori adottság nem játszott közre a tragédiában.

Talán most többen úgy érzitek, hogy természetes, hogy Péter története váltotta ki a legerősebb reakciót, hiszen valóban az a legsokkolóbb a három közül. Talán sokakban az a kérdés is felmerül, hogy miért érzem szükségét annak, hogy ezeket egymás mellé tegyem, hiszen a különbségek egyértelműek. És valóban: tagadhatatlan, hogy Péter traumája objektíven nézve a legmegrázóbb és legváratlanabb. Ám mégis felmerül a kérdés: ennek fényében szabad-e relativizálni, csökkenteni a másik két személy fájdalmát? Valóban kevesebb empátia jár nekik azért, mert Péter automatikusan többet kap? Valóban gyorsabban kellene kihevernie Évának az abortuszát, mert másnak a gyereke halt meg? Vagy Annának hamarabb le kellene zárnia a gyászát, hiszen a párja idős volt?

De ha elvonatkoztatunk ettől a konkrét példától, a kérdések akkor is megállják a helyüket:

fájhat-e egy normatív krízis annyira, mint egy véletlenszerű, akcidentális? Kevesebb empátiát vált-e ki az, amire számítani lehetett, ami saját döntésből történt – vagy adott esetben, ami mögött valóban az egyén felelőtlensége áll? (Már amennyiben, ugye.)

Lehet-e, szabad-e összehasonlítani a traumákat súlyuk alapján? És egyáltalán, van-e olyan, hogy valami objektíve kisebb vagy nagyobb, mint a többi?

Ha engem kérdezel, nem, nem lehet. Ha a szakirodalmat nézzük, és a többi társadalom véleményét, akkor viszont nagyon is létező a jelenség. A kutatások szerint ugyanis az emberek leginkább azokkal tudnak empatizálni, akik...

  1. egyértelműen beillenek a „tökéletes áldozat” szerepébe – tehát nem tartoznak marginális csoportokhoz, nem öltöznek kirívóan, nem küzdenek függőségekkel, nem térnek el látványosan a társadalmi normáktól,

  2. akiknek tragédiája véletlenszerű és váratlan – például természeti katasztrófa következtében történt, nem pedig bántalmazó kapcsolat miatt,

  3. akiknek a narratívája illeszkedik a közös képbe – értsd: nem gyászolnak másképp vagy tovább a társadalmilag elfogadottnál, nem képviselnek „eltérő” értékrendet.

Ez a fajta kategorizálás azonban – még ha nem is tudatos – nagyon káros irányba visz.

Az empátia hierarchiája korlátozza a túlélők támogatását

A traumahierarchia nemcsak azt határozza meg, kinek a fájdalmát ismerik el vagy kinek a történeteit hiszik el, hanem végső soron azt is, ki kapja meg a szükséges támogatást a gyógyuláshoz. Például egy PTSD-vel küzdő veterán széles körű társadalmi szimpátiában és speciális ellátásban részesülhet (nagyon helyesen), míg egy hosszú távú gyermekbántalmazás túlélőjét elutasíthatják, stigmatizálhatják, vagy bagatellizálhatják a szavait. Ugyanígy egy fehér, középosztálybeli nő, aki túlél egy erőszakos bűncselekményt, nagyobb eséllyel kerülhet a médiába, míg egy fekete transznemű nő – arról nem is beszélve, hogy utóbbi, mivel kiesik az „ártatlanság szűk keretéből", még szkepticizmussal, közönnyel vagy akár hibáztatással szembesülhet.

Míg a középosztálybeli, középkorú Pétertől valószínűleg 10 év múlva is megkérdezik majd, hogy van, talán Éva és Anna veszteségére félév múlva már legyint a társaság, mondván, „épp elég idő eltelt."

Az empátia hierarchiáját rendszerszintű struktúrák is fenntartják. A jogrendszer, a médiaábrázolások, sőt, a mentálhigiénés szolgáltatások is gyakran bizonyos traumákat részesítenek előnyben másokkal szemben.

Ez a marginalizált túlélőket – különösen a szegényeket, fogyatékossággal élőket, LGBTQ+ embereket vagy színes bőrűeket – arra kényszeríti, hogy küzdjenek ugyanazon szintű ellátásért és elismerésért, mint azok, akiknek traumája „elfogadhatóbb” a társadalom szemében.

Ha viszont ebben változást akarunk, meg kell törnünk a körforgást, és ezt első sorban saját magunknál kell elkezdenünk. Amellett, hogy meg kell kérdőjeleznünk saját feltételezéseinket arról, ki „érdemli meg” az empátiát, a döntéshozók megválasztásában is szempont kell, hogy legyen az áldozatokért való kiállás. 

Takács Dalma

Források: ITT

A kiemelt kép forrása: Getty Images/Jorm Sangsorn